Ludwig Múzeum Blog

Bosch+Bosch Csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom címmel nyílt kiállítás a Ludwig Múzeumban a kollektíva 50 évvel ezelőtti alapításának alkalmából. Milyen volt az egykori Jugoszláviában alkotni? Mit jelentett a többnyelvűség? Milyen volt a neoavantgárd művészközeg testközelből? Többek között ezekről beszélgettünk a kiállítás egyik kurátorával, Szombathy Bálinttal, aki multimediális művész, művészeti történetíró, szépíró, szerkesztő, szépségkutató, a Bosch+Bosch Csoport alapító tagja.

Szombathy Bálint Jugoszlávia dekonstrukciója, 1974 | Forrás: Marinko Sudac Collection

Ludwig Múzeum (S. Zs.): Milyen volt fiatal művészként az egykori Jugoszláviában alkotni? Mennyire lehetett érzékelni, hogy viszonylag nagyobb a szabadság, mint akkoriban a többi kelet-európai országban?

Szombathy Bálint: Ha áttettük a lábunkat az országhatáron és szétnéztünk az itteni valóságban, az eltérés meglehetősen kifejező, kézzelfogható volt az élet számos területén. Hozzám 1971-től jártak látogatóba fiatal magyarországi művészek, így általuk meglehetősen pontos képem volt arról, milyenek a különbségek a két szocialista ország körülményei között.

A Bosch+Bosch Csoport megalakulása legális keretek között zajlott. Az Ifjúsági Tribün képzőművészeti tagozataként szerveztük meg magunkat, amihez némi állami támogatásban részesültünk anyag- és eszközvásárlás formájában. A támogatást nem kötötték semmilyen ideológiai feltételhez. Senki sem próbált olyasmit sugallni, hogy ne ezt, hanem valami mást csináljunk, mert hogy ez – teszem azt – érthetetlen a szélesebb közönség számára. Teljesen szabadon dönthettünk arról, merre menjünk.

Szombathy Bálint tárlatvezetést tart a Ludwig Múzeum kiállításán | Fotó: Glódi Balázs / Ludwig Múzeum

A szabadság egyik dimenziója a nyelvi és a poétikai sokszínűségben is megmutatkozott.

Elhatároztuk, hogy nem hozunk létre semmiféle közös programot, mindenki menjen a maga útján, érdeklődésének és tehetségének megfelelően.

A hangsúlyt a barátkozásra és a közös tanulásra helyeztük.

Mit jelentett a kétnyelvűség, illetve a kettős identitás? Ez hogyan jelent meg a csoport munkájában?

Nem is két-, hanem többnyelvűségről kell beszélnünk, hiszen Szabadkán a horvát nyelvhasználat akkoriban erőteljesebb volt, mint a szerb. Matković* szerb–horvát, Vukov* pedig horvát–magyar vegyes házasságban született. Szerb iskolát végeztek ugyan, de mindketten magas szinten ismerték a magyart, amely az idő tájt domináns nyelv volt a városban és környékén.

Aki beleszületik a multikulturalizmusba, vitán felül gazdagabb egyéniséggé válik annál, mint akinek ez nem adatik meg.

Meg lehet ugyan tanulni nyelveket, ám beleszületni egy összetett nyelvi szituációba és beszívni annak a mentalitását mérhetetlenül többet jelent. Ha nem tanulok meg jól szerbhorvátul, akkor lemaradok olyan meghatározó olvasási élményekről, amelyek magyarul még nem voltak hozzáférhetőek. A nyugati filozófusokra és művészetteoretikusokra gondolok. Jugoszláviában mindent frissiben lefordítottak, de ha valaki ahhoz ragaszkodott, hogy eredetiben olvasson el valamit, bármelyik forrást megrendelhette.

Matković fordította Kassákot, és nekem is van olyan munkám, amely a többnyelvűségre reflektál. Ezeken a konkrét mozzanatokon túlmenően a multikulturalizmus hajszálfinoman jelen van a csoport szellemiségének egészében.        

Látogatók Szombathy Bálint egyik műve előtt | Fotó: Glódi Balázs / Ludwig Múzeum

Mennyire volt aktív a csoport megjelenése az akkori sajtóban? Kik támogatták a csoport működését?

A vajdasági magyar és szerb sajtó a megalakulás pillanatától követte a tevékenységünket. Különösen az előbbi. A Magyar Szó napilap képzőművészeti kritikusa Ács József volt, akinek a festményeivel a most zajló kiállításon a Ludwigban találkozhat a közönség. Mindegyik csoportos kiállításunkról írt, de az egyéni jelentkezéseinkről is lelkiismeretesen beszámolt. Jelen voltunk a napi sajtóban, a hetiben és a művészeti folyóiratokban.

Amit Ács a nagyközönségnek írt, nem volt elegendő, ezért kezdtem el jómagam is cikkezni a munkásságunkról.

Kicsit alaposabban meg kellett magyarázni, milyen művészetet kultiválunk.

Így váltam előbb újságíróvá, majd elméleti kérdésekkel is foglalkozó alkotóvá.

Nem emlékszem olyanra, hogy valaki elutasította volna a csoportot. Maximum olyan vélemény hangzott el, hogy közülünk egy ember majd viszi valamire, a többi pedig a feledés ködébe vész.

Szombathy Bálint Bauhaus, illetve Lenin Budapesten című sorozatai a Ludwig Múzeumban | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

A magyarországi, illetve budapesti neoavantgárd szcénával volt kapcsolata a csoportnak?

Bizonyos személyekkel erőteljes egyéni kapcsolatok épültek ki, elsősorban nekem köszönhetően. Említettem, hogy 1971-től láttam vendégül magyarországi művészeket, főleg Tóth Gábort, f. Tóth Árpádot és Bakos Zoltánt, akikkel soha sem szakadt meg a baráti viszonyom. Rendszeresen feljártam Budapestre, sűrűn megfordultam a Fiatal Művészek Klubjában és a Bercsényiben. Meg persze magánlakásokon folyt a barátkozás. Sokrétű közvetítő szerepet játszottam szerkesztőként és íróként is. Míg én elsősorban a magyarországi kapcsolatokat ápoltam, Matković hasonló intenzitással fordult a jugoszláv szcéna felé. Nagyon jól kihasználtuk a vajdasági régiónak ama geopolitikai jellegét, hogy sávot alkot az európai és a délszláv kultúra között. 

Lenin Budapesten, 1972 | Forrás: Marinko Sudac Collection

Sokszor hivatkoznak a dadaizmusra műveikben. Mit jelentett a csoport számára?

A dadaista bomlasztás stratégiája Matkovićnál, Kerekesnél*, Szalmánál* és nálam egyaránt tetten érhető. Lényegében a szabadság új dimenzióját adta nekünk a dadaizmus, beleértve az egyéni szabadságot és a nyelvi szabadságot. Nem váltunk azonban anarchistákká, inkább

a kassáki kinyilatkoztatást tettük magunkévá: romboltunk, hogy építhessünk.

Aztán van itt egy egészen bizarr helyi szál is a dadaizmus története felé, ugyanis annak idején néhány szabadkai fiatal levelezésben állt Tristan Tzarával, a mozgalom vezérével, jelentve neki Párizsba, hogy Szabadkán megalakult a dadaista sejt.

Szalma László Hommage to Dada, 1972 | Forrás: Marinko Sudac Collection

A neoavantgárdra manapság sok esetben elvont fogalomként tekintünk. Milyen volt annak idején ebben a közegben személyesen benne lenni és alkotni?

Nem vagyok benne biztos, hogy elvont fogalom lenne, hiszen végre nálunk is elkezdődött a neoavantgárd részleges történeti feldolgozása. A neoavantgárd lelkülete erősen kitapintható napjaink kortárs művészetében, csak ennek sokan nincsenek tudatában, hiszen nyilvánvalóan másképpen artikulálódik a jelenben, mint tette azt a múltban. Például nem doktriner módon, hanem finom áttételekkel. Már nem akarja megváltani a világot, már nem olyan harcos és harsány, mint volt a múlt század elején az ősavantgárd. Benne van a performansz- és akcióművészetben meg még sok minden másban, csak éppen burkoltabb formában.

Hithű avantgárd vagyok, vallva, hogy az avantgárd több, mint művészet: életfelfogás, magatartás, létfilozófia.

Meg kell mondanom, végig jól éreztem és érzem magam benne, ez valóban az a közeg, amely nekem lett „kitalálva”. Viccesen azt mondhatnám, ki gondolná, hogy faluhelyen is születhetnek és kisvárosban is formálódhatnak avantgárd alkatú emberek. 

Szombathy Bálint előadást tart a Bosch+Bosch csoport kiállításához kapcsolódó szimpóziumon a Ludwig Múzeumban | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Hogyan szereztek technikai berendezéseket a műveik létrehozásához?

Működésünk első évében, amíg hagyományos képzőművészettel foglalkoztunk, minden simán ment. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor áttértünk az új médiumokra. Szerény lehetőségekkel indultunk, még professzionális fényképezőgépünk sem akadt. Akkoriban Szabadkán még bérelni sem lehetett kamerát, ezért kénytelenek voltunk kölcsönkérni a jobb módú ismerőseinktől, diáktársainktól. Elsőként a Wera nevű fotómasinát ismertem meg, melyet az osztálytársamtól kértem el néhány hónapra. Amikor elkerültem Újvidékre, és lapokat kezdtem szerkeszteni, rendre szerkesztőségi fotósokkal dolgoztattam. Nekik csúcsminőségű nyugati gépeik voltak. Mindenesetre, kellett némi bátorság ahhoz, hogy az új médiumhasználat felé forduljunk, holott nem voltak saját eszközeink.

Számos műve látható a kiállításon. Egy korábbi interjúnkban már mesélt a Lenin Budapesten című munkájáról. A Futballogrammok, a Jugoszlávia dekonstrukciója és az Underground Free Press című műveknek mi a története?

1970-től folyamatosan foglalkoztatott a jugoszláv zászló mint ikon. A dolgot a destruktív oldaláról közelítettem meg, nagyon vigyázva, hogy a rázósabb munkáim ne kerüljenek a nagy nyilvánosság elé.

Mert nagy volt ugyan a szabadság, a Jugoszlávia dekonstrukciójáért mégis könnyen börtönbe kerülhettem volna, annyira félreérthetetlenül aláásó jellegű.

Szombathy Bálint Jugoszlávia dekonstrukciója, 1974 (részlet) | Forrás: Marinko Sudac Collection

Az Underground Free Press volt egy ideig a gyűjtőneve a politikai tartalommal felfűszerezett munkáimnak, melyek között például képregények is előfordultak. Az egyik ilyen a pártkönyvecskét, illetve a párttagok politikai karrierizmusát érintette. A belgrádi Student egyetemi lap különszámában jelent meg 1971-ben, amely az USA-beli underground művészettel foglalkozott. Meghívtak, hogy grafikailag szerkesszem meg a lapszámot, és kapva kaptam az alkalmon, hogy publikáljam benne két tábla képregényemet. A számot betiltották, a közvádló tanúként idézett be a tárgyalásra. A pártkönyvecskés képregényről is faggattak. Azt mondtam, a pártba karrierizmus szándékával belépő egyének ellen szól, és így békén hagytak. Talán megértették, hogy szándékom őszinte véleménynyilvánításnak fogadható el.

Az Underground Free Press és a Jugoszlávia dekonstrukciója című művek a Ludwig Múzeumban | Fotó: Glódi Balázs / Ludwig Múzeum

A „focirajz” az egyik korai márkatermékem, teljes mértékű innováció, amúgy pedig mentes a politikai belebonyolódástól. Egy tömegakció, avagy egy tömegperformansz vegytiszta vizuális leképzése, amelyben a főszerepet a labdát tologató játékosok mellett a játékvezetők és a közönség képezi. Ezt ma már videokamerákkal bonyolítják bizonyos online sportportálok. Csak míg ők a mérkőzés éppen aktuális pillanatát követik, rajzaimon 45 vagy 90 perc nyomhagyása érhető tetten, páratlanul izgalmas, kusza vonalrendszerben.   

Szombathy Bálint A labda útjának követése a Portugália-Franciaország labdarúgó mérkőzésen, 2006 | Fotó: A művész jóvoltából

Milyen feladatokat látott el személyesen a csoportban? Fogalmazhatunk úgy, hogy a csoport vezetője volt?

Híján vagyok a vezetői hajlamnak. Annak idején azt mondtuk, legyen Matković, a csoport alapítója az első ember. Sokáig így is volt, ő alkalmas volt erre a szerepkörre. Aztán az élet úgy hozta, bizonyos esetekben nekem kellet a helyére állni. Gyengén, avagy sehogyan sem állt az angollal, továbbá nem szeretett utazni, a nemzetközi kapcsolatainkat nekem kellett bonyolítani. Ő megmaradt belföldi levelezőnek. Aztán időszaki kiadványunknak, a Wow-nak a szerkesztését is nagyon gyorsan átvettem tőle.

A Bosch+Bosch Csoport tagjai 1975-ben Újvidéken. A képen balról jobbra Slavko Matković, Szalma László, Ladik Katalin, Szombathy Bálint és Csernik Attila | Forrás: Marinko Sudac Collection

A közelmúltban rám hárult a feladat, hogy előbb a 2016-os acb Galéria-beli kis méretű retrospekciót, majd pedig a mostanit itt a Ludwig Múzeumban a közreműködésemmel valósítsuk meg. Most vettem igazán hasznát annak, hogy a csoport fő dokumentálója voltam, a kezdetektől napjainkig irattartókba gyűjtve a vonatkozó történeti anyagokat. Az idő csinált belőlem vezéregyéniséget, én nem pályáztam soha erre a szerepre. 

A Bosch+Bosch Csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítás november 17-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban. 

A kiállításról, illetve a csoportról bővebben előző blogbejegyzésünkben olvashat.

Szombathy Bálint EXKLUZÍV TÁRLATVEZETÉST tart a Bosch+Bosch Csoport munkásságát bemutató kiállításon 3 alkalommal:

November 5-én, kedden, az Art & Wine Lover's Club estjén, amely 18.30-kor kezdődik.

November 9-én, szombaton a Ludwig Lounge-on 16 órától.

November 16-án, szombaton a Ludwig Lounge és Bosch+Bosch finisszázs eseményen, szintén 16 órától.

A programokra megvásárolhatja jegyét online az esemény linkjére kattintva, illetve személyesen a Ludwig Múzeum jegypénztárában.