2024. október 18-án megnyílt a Női kvóta című kétrészes kiállítás első része. A 2025. január 12-ig látogatható tárlaton – társalkotóiktól eltekintve – kizárólag női művészek képei, szobrai és installációi tekinthetők meg.
Nők nőkről
Ez nem egy feminista kiállítás – szögezi le Szipőcs Krisztina kurátor, a tárlat rendezője. A szervező elv ugyanis nem kötődik a feminizmus egyik irányzatához sem, hanem épp fordítva: a gyűjtemény részét képező női alkotók műveiből válogat. Ezért is lett az a címe, ami. Mondhatnánk tehát azt is, hogy a Női kvóta inkább nők által szól valamiről, mint magukról a nőkről. Igen ám, de a női művészet (ha ugyan létezik ilyen) egyik témája a művész nemére és ezáltal meghatározott társadalmi helyzetére irányuló reflexió. Drozdik Orshi, Németh Ilona vagy éppen Natalia LL művészetében például rendkívül fontos a nőiesség mint tárgyiasított elem. Mondhatjuk akkor mégis, hogy a Női kvóta 01. feminista kiállítás? Talán mondhatjuk.
Natalia LL: Fogyasztói művészet I-III., 1975
Szipőcs Krisztina azonban nem annyira egzakt ideológiaként szeretné láttatni a témát, hanem inkább egy általános emberi jogért folyó küzdelemként. Célja, hogy kitapogassa és feltérképezze a társadalomban ma is jelen lévő neuralgikus pontokat. Ezek a pontok pedig beleesnek a jog, illetve bizonyos történelmi-szocializációs kérdéskörök olyan értelmezési tartományaiba, amelyeket a liberális és radikális feminista irányzatok is vizsgálnak. Drozdik Orshi például a női testet mint korpuszt tárja a néző szeme elé, annak teljes meztelenségében és kiszolgáltatottságában, utalva ezzel a nőre alapvetően szexuális tárgyként tekintő férfi tekintetre (male gaze). Ugyanerre hívja fel a figyelmet a kiállítást indító első teremben kialakított, férfi művészek női aktjait prezentáló fal, melyeken a nők a modell, a múzsa vagy a szerető szerepében tűnnek fel.
DROZDIK Orshi: Az ÉN manufakturálása: Testi ÉN, Medikai Vénusz, 1984–1993 (Fotó: Rosta József)
Annak ellenére (vagy éppen ezért) tehát, hogy a Női kvóta 01. célkitűzése a nők tárgyiasítása ellen való küzdelem, a tárlat „tárgya” igazából maga a nő. A kurátor szerint a művésszé érés folyamatának van egy szakasza, melynek során az alkotó önmagát pozicionálja a művészet tendenciái mentén és a világban úgy általában. „Innen jöttem, ez vagyok én.” Ennek az „énnek” pedig – lévén nő – része saját nőisége is. Nemi meghatározottságukra egyes művészek erőteljesebben, míg mások kevésbé reflektálnak.
Léteznek viszont olyan témák is, amelyek bár nem direkten reflektívek, mégis közelebb állnak a nőiséghez, és olyan területeket emelnek be a művészetbe, amelyek eddig nem képezték annak részét, talán éppen azért, mert egy kevésbé fontosnak tekintett princípiumhoz társítottuk őket. Ilyen például az anyaság, a korral változó, öregedő test vagy a gondoskodás.
(N)ők lesznek...
No de kik is állítanak ki 2024 októbere és 2025 januárja között a Ludwigban? Hadd mutassunk be közülük néhányat!
Az L.A. Raeven két ikertestvér, Liesbeth és Angelique Raeven képzőművészeti duója. A holland páros főleg a külső elvárások által megnyomorított testtel, az anorexiát, testi diszmorfiát kiváltó hiperreflektivitással foglalkozik. Rajzaik és performanszaik a konstans szégyenérzetet és teljesítménykényszert kiváltó társadalmi nyomást tematizálják. 2002-es budapesti kiállításukra A természet választása címmel külön videóinstallációt is készítettek.
L.A. RAEVEN: A természet választása, 2002 (jobbra) és NÉMETH Ilona: Nőgyógyászati magánrendelő, 1997 (balra) című munkái kiállítási enteriőrben. Fotó: Rosta József
Natalia LL (avagy Natalia Lach-Lachowitz) lengyel performanszművész jóval ironikusabban áll a nőiességhez és a szexualitáshoz. Consumer Art (Fogyasztói művészet) című, a hetvenes években készült fotósorozatában például a nagyüzemi pornográfia parafrázisaként banánt meg kolbászt vett a szájába. A mindenféle ennivalóval létesített intim viszony a női test szexuális tárgyként való értelmezése mellett a táplálkozás ösztönszerű, erotikus voltára is utal. Képein az emberi száj különösen hangsúlyos esztétikai elem.
Ujj Zsuzsit a közönség elsődlegesen talán nem is képzőművészként, hanem az 1980-as évek kultikus zenekara, a Csókolom frontembereként ismeri. Ahogy a Csókolom szövegei sem tudatosan feministák, Ujj Zsuzsi saját munkái sem konceptművek, inkább kommunikációs kísérletek a világ felé. Párkapcsolati kilátástalanság, figyelemhiány és depresszió tükröződik bennük.
Németh Hajnal már több mint két évtizede Berlinben él és alkot. Az utóbbi években a zene és a képzőművészet kapcsolata érdekli: dalokat ír át és értelmez újra, sípok nélküli orgonára hangszerel darabot és videóinstallációkat is készít. A Női kvóta 01-en Beöthy Balázzsal közös korai munkái és saját, férfi-női kapcsolatok témakörében gondolkodó, mozgóképes projektjei láthatóak.
BEÖTHY Balázs, NÉMETH Hajnal: Néha Hajnal, Bárhol Balázs I–IV. 1997–1999 (Fotó: Rosta József)
Művész vagy művésznő? – A feminista alkotóművészet kihívása
Amint az „ember” és „asszony” ellentétpárból is kitűnik, a történelem során a humánumot alapvetően férfiként kezelték. Közhelynek tűnhet a bibliai teremtéstörténettel példálózni, ahol a nő tulajdonképpen a férfi egyik közepesen fontos szervéből pattan elő, de azért ez a narratíva súlyosan meghatározó maradt a rákövetkező jó pár évezredben. Hogy rendben volt-e ez akkor, és ha nem, ki érte a felelős, meglehetősen bonyolult kérdés. Az viszont, hogy ez a másodlagosság meghaladható-e, a jelenkor legfontosabb témáinak egyike.
A női művészet létezése ugyanis feltételezi egy bizonyos „férfi művészetet” meglétét is, és ez a megkülönböztetés akár még kontraproduktív is lehet, ha a művészetet egyetemes, gendersemleges fogalomként gondoljuk el. A kortárs feminizmus legfőbb feladata pedig szerintem az kellene legyen, hogy végtére is túllépjen ezen a dichotómián. Bár az önértelmezés kétségkívül lényeges dolog, a feminista kritika nem attól különleges, hogy a világot nőkre és férfiakra csoportosítva értelmez valamit, hanem attól, hogy ezt a valamit a társadalmi és biológiai nemtől függetlenül egy univerzális, mégis különlegesen finom érzékenységgel bíró, női szempontból képes láttatni.
Gondolkozzunk hát el azon, mit is szeretnénk elérni? Hogyan képzeljük el az egyenlőséget? Le kell-e számolnunk a nemi szerepekkel, vagy épp hogy nem: hangot kell adnunk nekik, el kell ismertetnünk őket? És vajon mi lenne fontosabb nekünk: nevelni, átalakítani ezt a társadalmat, vagy a kezünk ügyébe eső eszközökkel kifejezni magunkat benne? És lehet-e vajon egyszerre a kettőt?
A Női kvóta 01 című kiállítás 2025. január 12-ig látogatható.
Feledi Márton
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.