Lenin portré, pártállami happening, magánakció, küldeményművészet – ezekről is mesél majd Szombathy Bálint, a május 20-án, szombaton 16 órakor kezdődő tárlatvezetésén az El nem kötelezett művészet című kiállításon, a Ludwig Múzeumban.
Szombathy Bálint (fotó: Kerekes Zoltán, 2015.)
1969-et írunk, Szabadkán létrejött a Bosch+Bosch avantgárd művészcsoport, aminek alapító tagja volt. Mit jelentett akkor és ott képzőművésznek lenni?
Nagyon rövid ideig tartotta magát az a törekvés, hogy képzőművészekké váljunk, mert kevés előremutató példát láttunk magunk körül a képzőművészet területén, vagyis a helyi festészetben és szobrászatban. Azt viszont nagyon jól tudtuk, hogy többre vágyunk annál, mint amit a kispolgári közeg biztosíthat számunkra művészet címén. Ellene mentünk tehát az elfogadott korabeli felfogásoknak, mégpedig úgy, hogy az iskolai kereteket is bojkottáltuk. Nem érdekelt bennünket a diploma, az önképzés révén mindenki megalkotta saját iskoláját, ki több, ki kevesebb sikerrel. Kizárólag a progresszív sajtóval és a radikálisan új szemléletű kiállítói intézményekkel tartottuk a kapcsolatot. Meg hát a hasonszőrű kortársakkal.
Az El nem kötelezett művészet című kiállításon több műve is látható. A tárlatvezetéseken a látogatók gyakran felfigyelnek az 1972-es, Lenin Budapesten című akció-fotóra. Hogyan történt ez az akció? Milyen fogadtatása volt?
Nevezett esztendő május 1-jén harmadmagammal megtekintettem a budapesti ünnepi felvonulást a Hősök Terén, ami teljesen új élmény volt számomra. Ugyan Jugoszláviában is voltak pártállami ünnepségek, de közel sem jellemezte őket akkora grandománia, mint azokat, amilyeneket a Varsói Szerződés tagállamaiban volt szokás rendezni. Végül egy fiatalembertől 20 forintért táblára erősített Lenin-portrét vásároltam, majd gondosan kiválasztott helyszíneken fényképek készültek rólam. Ilyen volt többek mellett néhány golyókkal kilyuggatott falfelület, egy a vietnami néppel szolidaritást hirdető plakát és egy megaposzter, melyen gyárcsarnok látszott szorgos munkásokkal. A legutolsó felvétel egy kapubejáratban készült, a Házalni és koldulni tilos! tábla alatt, ám a rossz fényviszonyok miatt sajnos nem sikerült. Volt tehát a grandiózus pártállami happening és volt az én kis magánakcióm, merőben ellentétes kicsengéssel.
Lenin Budapesten, 1972. (forrás: www.avantgarde-museum.com)
Milyen érzés ennyi év távlatából visszatekinteni a kiállításon látható munkákra? Hogyan emlékszik vissza a neo-avantgárdra, a művészekre magukra, a közöttük kialakuló kapcsolatokra?
Ha csak ebből a kiállításból indulunk ki, akkor is meglepő, hogy mennyi minden történt anno, és mekkora mennyiségű művészeti produkció maradt fenn a 60-as és a 70-es évekből. Ezt a Sudac Gyűjteménnyel párhuzamos Pécsi Műhely retrospekció is alátámasztja.Általános vélemény, hogy a munkák ma is üdén hatnak, megtartották az erejüket. Számomra a csehszlovák és a lengyel anyag az igazi felfedezés, mert a jugoszláv szcéna nem ápolt kapcsolatot az északi rokonokkal, keveset lehetett tudni róluk. A délszlávokat nem érdekelte, hogy mi zajlik a többi szocialista országban, mert mindenki Nyugatra tekintgetett, oda próbált tájékozódni. Az olyanoknak azonban, akik benne voltak a küldeményművészet vérkeringésében – ide sorolva magamat is – alapszinten volt némi képük arról, hogy mi történik a kelet-európai régióban.
El nem kötelezett művészet kiállítás (fotó: Glódi Balázs)
Az utóbbi években egyre erősödik a nemzetközi érdeklődés a hatvanas és a hetvenes évek művészete iránt. Érez hasonlóságot a művészeket foglalkoztató mai társadalmi és formai kérdésekben?
A legnagyobb gond az, hogy ma nincsenek akkora nyelvi és tartalmi áttörések, mint negyven vagy ötven éve, amikor még léteztek tabuk, melyeket meg lehetett dönteni, voltak szigorú határok, melyeket át lehetett hágni. Tartotta magát egy olyan érzés, hogy akár a művészettel is meg lehet reformálni a társadalmat, jobbá lehet tenni az életet. Talán ez volt az utolsó idealista korszak a történelemben. Ma minden a „már láttam valahol” légkörében zajlik, mert az alkotók java külső elvárások szerint dolgozik. Nem irigylem a jelen fiataljait, akik a művészetnek nevezett zűrzavaros világban igyekeznek boldogulni.
Május 1-jén nyílt a With the Eyes of Others: Hungarian Artists of the Sixties and Seventies (Mások szemével: a hatvanas és hetvenes évek magyar művészei) című kiállítás New Yorkban, amelyen szerepelnek művei. Milyen volt a kiállítás fogadtatása?
Ha a fogadtatás fogalmát a megnyitóra értjük, akkor elmondhatom, az érdeklődés fokozott volt. Azért kerülöm a rendkívüli kifejezést, mert nyilvánvaló, hogy a magyar kiállítás a média és a szakma érdeklődésének tekintetében nem vetekedhetett a másnap nyíló Whitney Biennáléval és az úgyszintén azokban a napokban induló Frieze vásárral. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy a mintegy 30 művészt felvonultató történeti visszatekintés az első ilyen jellegű magyar szereplés, akkor csak örülhetünk a tapasztaltaknak. A látogatók nem győzték dicsérni az anyag frissességét, átütő erejét. Az amerikai életfilozófia értelmében ez azt jelenti, van a munkákban némi pénz.
Hallgassa meg élőben a 70-es évek neo-avantgárd művészetének kulisszatitkait Szombathy Bálint exkluzív tárlatvezetésén, május 20-án, 16 órai kezdettel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.