A Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás bár „fizikailag” nem látogatható jelenleg, a múzeum online felületein számos tartalommal találkozhatnak az érdeklődők, amelynek része a múzeum blogján megjelenő interjúsorozat is. Ezekben a tárlat kurátorai mesélnek a kiállításról, annak előkészületeiről és virtuális térbe történő „átköltöztetéséről”. Ez alkalommal Petró Zsuzskával, a kurátori csapat következő tagjával beszélgettünk.
Schuller Judit Flóra Towards Nothingness (Walks), 2017 | Fotó: A művész jóvoltából
Ludwig Múzeum: Többen is meséltétek már, hogyan született a kiállítás ötlete, és mennyire összhangba került a kurátori csapat a témát illetően. Hogyan zajlott a kiállítás előkészítése az izoláció előtt és után?
Petró Zsuzska: A Lassú élet a kezdettől fogva mindannyiunk szerelemgyereke volt, hiszen a kiállítás által felvetett tematika hétköznapi életünk egyik alapvető és szerves része. Már jóval az ötlet megszületése előtt állandó téma volt magánbeszélgetéseinkben a környezettudatos életmód vagy a felpörgetett fogyasztói társadalom kritikája ilyen vagy olyan vonatkozásban. Ezért már a vírus előtt is úgy éreztük, hogy a kurátori munka nemes egyszerűséggel csak úgy észrevétlenül beleilleszkedik magánéletünkbe. Amióta azonban a múzeum bezárt a látogatók előtt, mi pedig itthonról folytattuk a munkát, egyrészt még azok a művek is jelentősen átértékelődtek, amelyekről úgy hittük, már mindent elmondtunk, másrészt pedig az online felületre való átállás új és váratlan kihívást jelentett és jelent még most is.
Tudnál példát mondani olyan művekre, amelyek számodra átértékelődtek vagy gazdagodtak a vírushelyzet miatt?
Korábban is csiklandozta a fantáziámat a természetbe való kivonulás gondolata, még akkor is, ha magamat úgy isten igazából soha nem tudtam ilyen helyzetben elképzelni. Ugyanakkor mindig érdekeltek a világégés-mitológiára épülő történetek, művek vagy az önkéntesen vállalt egyszerű életmód lehetőségei is. Mindezek gyönyörűen artikulálva megjelennek a kiállítás több művészénél is. Kaszás Tamás Vandalizált Aldo Leopold-padja, Erdei Krisztina fotósorozata a kecskepásztorként töltött évéről a rohanó városi életből való kivonulást tematizálja, míg Oto Hudec videóinstallációja a klímaválság okozta totális természeti összeomlás utóhatását dolgozza fel.
Kaszás Tamás Vandalizált Aldo Leopold-pad III., 2020 | Fotó: A művész jóvoltából
Az ezekben a munkákban megfogalmazott alapvetően pozitív és egy egyszerűbb élet álmát hordozó alternatív életstratégiákra azonban mindig inkább úgy gondoltam mint tudatos elzárkózásra a globalizáció mozgalmas „nagyvilágától”, mondhatni a természetbe való bezárkózásként, felszabadulásként. Most, hogy az eddig megszokott külső ingerek elcsendesedtek körülöttünk, és eltemetkeztünk az otthonainkba, a négy fal közül minden idegszálunkkal a természetbe vagy akár csak a kertbe, netán az erkélyre vágyakozunk. A városi élet ezerféle nyitott lehetőségét felcseréltük a nyílt tér szabadságára - legalábbis ami a vágyainkat illeti. Nem véletlen, hogy nem tudjuk megállni, hogy ki ne menjünk a házunk melletti parkba, vagy el ne menjünk sétálni a közeli erdőbe.
Évszázados bölcsesség, hogy a bezártság beteggé tesz, a természet közelsége pedig testi-lelki gyógyító erővel bír.
Japánban fogalom az erdei fürdőzés, vagyis a shinrin-yoku, amikor csak kimész az erdőbe és meditálsz, pihensz, beszívod az érzékszerveiddel. Mostanában sokkal mélyebb megértéssel fordulok ezen munkák felé.
Fotó Erdei Krisztina Riseset, Victory of the Sun (2009-2020) című projektjéből | Fotó: A művész jóváltából
Voltak olyanok is, akiknél az addigi recepciót új mélységekkel toldotta meg ez a fura remeteség. Mátyási Péter Tűlevélszőnyegét például egészen eddig egy jóval elméletibb síkon közelítettem meg, a kertészkedés ökológiai-elméleti értelmezésén keresztül, személyes viszonyom nem igazán volt a kertészkedéshez. Mióta azonban mind a munkám, mind a tágabb társadalmi életem egy kis világító laptop képernyőjére szűkült, a városszéli kutyasétáltatások és a kertészkedés meg a termőföldben turkálás jelenti a kikapcsolódást.
Mátyási Péter Tűlevélszőnyeg, 2018–2020 | Fotó: A művész jóvoltából
Így lett nálam Mátyási Péter Tűlevélszőnyege, de akár Schuller Judit magányos tengerparti sétáit dokumentáló fotósorozata „karanténmű”.
Említetted, hogy új kihívásokkal kell szembenéznetek amiatt, hogy online jelenlétre kell tervezni a megjelenéseket. Ez hogyan befolyásolta a kurátori munkát?
Mindent át kellett gondolnunk és átértékelnünk. Az eddig megszokott felületek, ahol a kiállításokhoz kapcsolódóan információkkal szolgáltunk, pl. a falakon olvasható szövegek a térben, a kiállítási vezetők, füzetek, majd a különféle interjúk, most nem alkalmazhatóak. Mivel maga a kiállítás nem létezik a maga fizikai valójában, nem csak annyi volt a dolgunk, hogy a művek fotóit és a hozzájuk tartozó leírásokat feltöltsük a netre, hiszen megváltozott a befogadási helyzet. A látogató vagy érdeklődő nem állhat a művek elé, és nem veheti szemügyre saját maga a kiállított anyagot. Ugyanakkor arra sincs lehetőségünk, hogy szemtől szemben találkozzunk a látogatóval mondjuk egy-egy tárlatvezetés kapcsán, és ebben a félig informális helyzetben megosszuk velük a saját szakmai meglátásainkat vagy az érdekes háttérinformációkat. Ezt a helyzetet azzal szeretnénk ellensúlyozni, hogy többféle megjelenésen dolgozunk. Igyekszünk az egyébként szakmailag fontos és elengedhetetlen írott tartalmakat videó vagy képes anyagokkal gazdagítani.
A múzeumlátogatás élményét természetesen nem tudjuk annak teljességében visszaadni, és nem is ez a cél. Másképpen kell gondolkoznunk, egy sor eddig megszokott beidegződést felülír a jelenlegi helyzet. Máshogy kell bemutatni a műveket, máshogy kell eljuttatni az érdeklődőkhöz. Ezért teljesen új alapokra szeretnénk helyezni a kiállítás megjelenését.
Ennek első lépése a kiállítás honlapja, ahol folyamatosan gyűjtjük a különféle tartalmakat, valahogy úgy, mintha rendszeres programokat szerveznénk a kiállításhoz kapcsolódva. Ez persze nem egyszerű feladat, ráadásul új készségeket is el kellett sajátítanunk, mint például a honlapszerkesztgetés, hiszen most a megnövekedett számú online tartalmak készítésekor minden kézre szükség van.
Hogyan tudtok a művészekkel együtt dolgozni ebben a megváltozott helyzetben?
Mindenki nagyon készséges, és remek ötleteik vannak. Sorra kapjuk a karanténbejelentkezéseket, a műhelyfotókat. Syporca Whandal például karanténbejelentkezésként egy videóra felvett performanszt küldött a honlapra, Oto Hudec pedig növénykoncertet adott a kedvünkért. Hihetetlen tartalékokat és játékos kedvet mozgósított meg az online kiállítás.
Oto Hudec Ha lenne egy folyóm, 2012 | Fotó: A művész jóvoltából
Nagyon izgalmas így dolgozni, és biztos vagyok benne, hogy a következő projektnél is fel fogjuk használni a mostani tanulságokat.
Az interjúsorozat további részei az alábbi linkeken érhetők el:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.