Egyelőre nem tudni, mikor nyílhat meg fizikai valójában is a Lassú élet. Radikális hétköznapok című összkurátori kiállítás a Ludwig Múzeumban. Lehetséges, hogy az őszre tolódik, mint ahogyan az is elképzelhető, hogy sohasem lép ki a virtualitás világából. Az viszont bizonyos, hogy virtuálisan április 8-án megnyílt a kiállítás, amelynek sorsát, alakulását, ahogyan a további eseményeket is az online térben követhetik az érdeklődők.
Környezet és slow design | Forrás: celialin149.wordpress.com
Ludwig Múzeum: Mi a tétje, van-e tétje a jelenlegi helyzetben a Lassú élet című kiállításnak? Egyáltalán, fogunk-e még a jövőben kiállításokban gondolkodni?
Készman József: Nem tudom. Csak spekulálni tudok. Teljesen nyilvánvaló, hogy a művészet most eltörpül az élet és halál kérdéséhez képest. Az biztos, hogy megváltozott minden, ha úgy tetszik mindaz, ami eddig csak sejtelem vagy fenyegető prófécia volt, az hirtelen kőkemény realitássá változott. Nem hiszem, hogy az lenne most a feladat, hogy a művészet bizonyítsa, mennyire a kor ütőerén tartotta kezét, lám-lám, megmondta előre, stb. Ezzel együtt azért az szimbolikus jelentőségű, hogy a Lassú élet kollektív munka eredménye, amit a múzeum kurátorai közösen jegyeznek. Amit most érzünk, az talán a lelkiismeretfurdalás, hogy nem figyeltünk oda eléggé a dolgokra, egymásra.
Ha nem lenne ennyire fenyegető a helyzet, azt is mondhatnám, remek alkalom arra, hogy átgondoljuk, újragondoljuk azt, hogy mi végre ez az egész, mit csináljunk a művészettel.
Mint az élet természetes velejárója, mint mindenkor érvényes tudatforma mindenestül hozzánk tartozik, így ez nem is kérdés. Az egyetlen, amin elgondolkodhatunk, az nem a funkció, hanem a forma, hogy a művészet most képes lehet ellépni attól a hübrisztől és elitizmustól, ami körülveszi.
Az ember társas zónái a proxemika, a térköz tudománya szerint
Sokan, sok helyen megírták, hogy az életünk már nem lesz ugyanolyan a járvány lecsengése után sem. Mi várható a kortárs művészetben a COVID-19 utáni korban?
Egyelőre nem tudok olyan alkotóról, aki a járványdémon hatására letette volna a lantját. Inkább az lehet intő, hogy egy pillanat alatt váratlanul, mintegy a semmiből lecsaphat ránk egy kis világvége. Nagyon sok képzőművészben ez korábban is megfogalmazódott, sőt komplett stratégiákkal, javaslatokkal, személyes példákkal készültek is az apokalipszis utáni időkre.
Kilátás a múzeum második emeleti kiállítóterének ablakából. Jelenleg üres a kiállítótér, ahol a tárlat helyet kapott volna. | Forrás: Ludwig Múzeum
Egyszerre bizonytalan és felkavaróan izgalmas a jelenlegi helyzet. Akár két teljesen ellentétes forgatókönyv is elképzelhető, hogy mi fog történni „utána”: az első szcenárió szerint végre mindenki megkönnyebbül, amint felszabadul a pandémia rémuralma alól, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Minden ugyanúgy megy tovább, sőt, még „úgyabban”’, mint a középkorban, amikor egy-egy nagy halálos járványt népünnepélyek, nyilvános orgiák követtek. Semmit sem tanulunk és mindent felejtünk, miközben bízunk a tudomány megváltó erejében: az egyes embernek semmit sem kell tennie, majd az okos tudósok és remek politikusaink mindent megoldanak. A másik véglet szerint hirtelen mindenki a világ és a természet iránt felelősséget érezve ledobja berögzült szokásait és régi gyakorlatait, és ökotudatos filantrópként él majd tovább. Vagy talán egyszerre is tud érvényesülni mindkét szemlélet.
A slow design története – infografika forrás: pinterest.com
Ahogyan a hétköznapokban eddig is hasonlóan voltunk vele: egyszerre, csak elkülönülve volt jelen a lassúság és felpörgetettség. Miközben az ember majd megveszne egy kis saját időért, hogy el tudjon mélyedni és alámerülni, a másik szemével pedig azt keresi, hol tudna többet, jobban befogadni, feldolgozni. A saját életemből való tapasztalat, hogy egyaránt szeretnék este relaxálni és imaginálni, közben villámolvasást tanulnék, meg tízujjas gépelést, amit sosem sikerült elsajátítanom…
A múzeumok világszerte viszonylag rövid idő alatt átálltak a virtuális tárlatvezetésekre, online kiállításokra. Lehet-e teljes értékű művészetet közvetíteni a művekkel való személyes találkozás hiányában? Mi lesz a virtuális múzeumban a műalkotás aurájával?
A valóságban a látogató vagy akár mindannyiunk szakmai életében valószínűleg jóval nagyobb azoknak a műalkotásoknak a száma, amelyekkel sosem találkoztunk élőben, mint azoké, amelyekkel igen. Mindez mégsem akadályoz meg bennünket abban, hogy foglalkozzunk-dolgozzunk velük, írjunk róluk.
A virtuális múzeumban nincsen aurája a műalkotásnak, legfeljebb enyhe elektroszmog veszi körül.
Arra is gondolok, hogy a digitális nyilvánosság megsokszorozza a műalkotások számát, továbblökve az érdeklődőt az átfoghatatlanság, a befogadhatatlanság irányába. A gép előtt ülő user/befogadó csak kapkodja a fejét. Azt hiszem, a látszattal ellentétben mindez nem a korábbiaknál szélesebb elérhetőség, azaz a kulturális termékek demokratizálódása felé, hanem inkább egyfajta kulturális influencerkedés irányába viszi a világot.
A slow design helye az elvárásrendszerek és aktivitások hálójában | Forrás: cargocollective.com
Hogyan értelmezi/szituálja (esetleg annulálja) a jelenlegi helyzet a kiállításba az egyes beválogatott munkákat?
Semmi nem lehet ugyanaz, mint előtte. Önmagában egy slow-tematikájú kiállítás sem azonos azzal, amit korábban jelentett vagy képviselt. Az időzítésnek szintén nagy jelentősége lehet, több szempontból is. Ősszel megnyitva a kiállítást számos mű banálissá válhat egyszerűen amiatt, hogy az előtt szituációjából az után-ban találja magát. A karanténválságot átélve gyenge utánlövésnek tűnhetnek amúgy nagyon is kurrens munkák, gondolatok. A megváltozott helyzet s benne a megváltozott világ joggal vetheti fel a kiállítás integritásának kérdését. Senkit sem fog érdekelni a kiállítás dokumentumértéke vagy aurája, hanem kizárólag a művészeti állítások érvényessége. Mégis, úgy érzem, vagy pontosabban fogalmazva attól tartok sok művész munkája eztán is aktuális lesz, merthogy természetesen a bennük tematizált problémák nem oldódtak meg maguktól.
A vírusmizéria talán esélyt jelenthet arra, hogy jobban figyeljünk ezekre a globális gondokra, mint a felelőtlen túlfogyasztásra, az ember és a természeti erőforrások kizsákmányolására vagy a mesterségesen kialakított és fenntartott vágyak és normák kontrolljára – minthogy most saját bőrünkön éreztük meg, hogy ezeket nem lehet elbagatellizálni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.