A Velencei Biennále Magyar Pavilonjával kapcsolatban masszívan él egy tévedés, miszerint az 1909-ben átadott kiállítási épületet Maróti Géza Györgyi Dénes építésszel közösen tervezte. Ideje, hogy ezt a tévedést rendbe rakjuk!
A téves adat első közlése az Akadémiai Kiadónál 1967-ben megjelent Művészeti Lexikonig vezethető vissza. A Lajta Edit főszerkesztő vezetésével tekintélyes szakmai szerzőgárda által készített kötetben bukkant fel először, hogy a velencei pavilont Maróti Géza Györgyi Dénessel együtt tervezte. Ez a tévedés azután bekerült a kiadó későbbi kiadványaiba, így az 1990-ben kiadott Akadémiai Kislexikonba is.
Major Máté – a kor építészeti megmondóembere – 1969-es művében, Az építészet új világában már kész tényként kezelte a kettős szerzőséget. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatánál 1970-ben jelent meg a Lyka Károly visszaemlékezése, a Vándorlásaim a művészet körül, amelynek névmutatóját Beke László készítette, aki Maróti-szócikkében szintén átvette a tévedést. Később így tudták mások is, például Frank János 1987-ben az Élet és Irodalomban, vagy Bachman Gábor egy 1996-os interjúban, amit az Építészeti Biennále alkalmából adott, amikor egy nagyszabású installációval ideiglenesen átalakította a velencei pavilont. 1995-ben az Új Művészetben Sinkovits Péter Jovánovics Györggyel készített interjújában bukkant fel a téves adat.
Senkinek sem tűnt fel, hogy Györgyi Dénes a pavilon tervezésekor 1906–1908-ban még műegyetemi hallgató volt!
Györgyi Dénes fantomalakja a pavilon mai megjelenését kialakító rekonstrukció építésze, Csete György romantikus hangulatú fantázialeírásában is feltűnik. A 2000. évi Velencei Építészeti Biennále alkalmából megjelent pavilontörténeti katalógusban megjelent esszéjében ezt írta:
„A Canale Grandén távoli zongoraszó hallik, a napfényben csillogó víztükör messzire röpíti a hangot, amely mintha egyre erősödne, közeledne. Aztán a kanyarban föltűnik egy katamarán: két egymáshoz kötözött gondola, rajtuk zongora. Valaki játszik, a dal ismerős, talán magyar népdal. Körülötte vidám társaság: Maróti Géza, Györgyi Dénes, Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor és Pietro Melocco. A többieket nem ismerem, a zeneszót ma is hallom. A Giardinibe igyekeznek a felépítendő kiállítási épület festő, szobrász, építész alkotói.”
A Velencei Biennále Magyar Pavilonja egy 1909-ben készült sztereófényképen.| Fotó: Fortepan/Schoch Frigyes
Florio Banfi 1941-ben publikálta a Ricordi ungheresi in Italia (Magyar emlékek Olaszországban) című alapmunkáját, amely a Római Magyar Akadémia 1941. évi Annuariojában jelent meg. Ebben még nem szerepelt a velencei pavilon, a szerző nem tudott róla. Sajnos a későbbi bővített és átdolgozott kiadásokban - a Kovács Zsuzsa és Sárközy Péter által szerkesztett - a Szegedi Tudományegyetem Olasz Tanszéke által 2005-ben publikált változatban, valamint a Romanika Kiadó által 2007-ben kiadott Itáliai magyar emlékek kötetben már a hibás adat került be..
A téves adat – mint egy búvópatak – időről-időre felbukkan valahol. És nem is akárhol! 2014-ben a Műcsarnokban rendezett I. Építészeti Nemzeti Szalon egyik különleges látványeleme volt a magyar építészettörténet százhúsz kimagasló építészének emléket állító Magyar Építészek Fája (1750–1950), amelyen az építészeket egy-egy jelentős művükkel szerepeltették. A fán Marótit – Györgyi Dénessel – a velencei Magyar Pavilon reprezentálta. Az emlékfát 2019-ben a II. Építészeti Nemzeti Szalonon újból kiállították a téves információval együtt, amely bekerült a kiállítás vaskos katalógusába is - sőt a kiállítás honlapján ma is elérhetően -sajnálatos módon tovább éltetve a tévhitet.
2018-ban jelent meg Gottdank Tibor hiánypótló (ugyanakkor megbízhatóságát tekintve több sebből vérző) könyve, A magyar zsidó építőművészek öröksége, amiben a szerző a tévedéssorozatra rátett még egy lapáttal.
Szerinte a Velencei Biennále magyar pavilonját Maróti Géza „Györgyi Dénessel és Lajta Bélával együtt tervezte”.
Hogy ezt honnan a csudából vette a szerző, az rejtély, mindenesetre ne csodálkozzunk rajta, hiszen például a hiteles szakmai forrásnak gondolt (jelenleg nem elérhető). Artportalon is a Maróti–Györgyi szerzőpáros olvasható. Ugyanez a helyzet a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár honlapján.
A fals adat a mérvadó szakpublikációkba szerencsére nem szivárgott be. Kisebb bakikat azért komoly múzeumi honlapokon is találhatunk. Nézzük meg például az Iparművészeti Múzeum honlapját. Az ő gyűjteményükben található Maróti művészi hagyatékának jelentős része. A múzeum rendezte meg 2002-ben a művész életműkiállítását, amely alkalomból egy alapos tanulmánykötetet is kiadtak, ennek ellenére a honlapjukon közölt Maróti-életrajzban sajnálatosan a téves adat olvasható. Egy másik, friss példa a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ honlapján közölt megemlékezés Maróti születésének idei 150. évfordulójáról, amiben szintén a téves adatot közlik, annak ellenére, hogy a velencei pavilon tervrajza és Maróti visszaemlékezésének a kézirata a múzeum gyűjteményében található. (Bízom benne, hogy kijavítják.)
De vajon milyen kapcsolat volt Maróti Géza és Györgyi Dénes között, ami alapján ez a tévedés megszülethetett?
Hát nem sok, ugyanis soha nem dolgoztak együtt.
Maróti a Műegyetemen mintázást tanított a hallgatóknak, többek között Kós Károlynak, Jánszky Bélának és Györgyi Dénesnek. A fiatal építészhallgatók alapították és szerkesztették a Megfagyott Muzsikus nevű lapot, amelynek nyomtatását 1904-től Maróti támogatta. Időnként ő is céltáblájává vált a diákok humorának. Mende Valér, Jánszky Béla és Györgyi Dénes A Mester tragédiája címmel például élcelődő vers-és karikatúra-sorozatot készítettek a mexikói útjáról, ahová Marótit a Nemzeti Színház belsőépítészeti tervezésére hívták meg.
Maróti megérkezik Mexikóba. Karikatúra a Megfagyott Muzsikus 1908/4. számában. A jobb sarokban fent Mende Valér szignója.
A Magyar Nemzeti Galéria által tévesen Maróti Géza rajzaként nyilvántartott (valójában Mende Valér által készített) karikatúrán például a mindig snájdig megjelenésű Maróti a mexikói kikötőbe rengeteg csomaggal érkezik meg az egyik ládán a következő felirattal:
Nyakkendők
Egy másik találkozási pont Zebegény. Maróti Györgyi Dénes apjától – a korszak legfontosabb művészeti orgánuma, a Magyar Iparművészet főszerkesztőjétől – Györgyi Kálmántól vette meg Zebegényben azt a Duna-parti nyaralót, amelynek helyére – a Dunakanyar egyik legszebb pontján – 1913-ban felépítette a pazar villáját, ami felújítva ma is áll. Zebegény akkortájt a pesti művészvilág felkapott üdülőhelye volt, nem volt viszont a falunak megfelelő temploma. Györgyi Dénes jó barátja volt Kós Károly. Ő hívta Kóst Zebegénybe, amely kapcsolatnak köszönhetően Jánszky Bélával közösen megtervezték a falu magyaros szecessziós ékkövének számító Havas Boldogasszony templomát. Kós és Györgyi másik jelentős közös munkája Budapesten a Városmajor utcai elemi iskola.
A Duna-parti Maróti-villa Zebegényben 2019-ben. A kerítésen vésett szöveg: Építette Maróti Géza és hitvese az Úr ezerkilencszáz-tizenharmadik esztendejében | Fotó: Boros Géza
Részlet Maróti naplójából a zebegényi villájáról készült fotókkal. | Forrás: Boros Géza: A Magyar Pavilon a Velencei Biennálén könyv
Györgyi építészként a két világháború között fontos szerepet játszott Magyarország világkiállítási szereplései alakításában. Részt vett az 1911-es torinói nemzetközi kiállítás nagy sikerű magyar pavilonja tervezésében, majd 1929-ben Barcelonában, 1935-ben Brüsszelben és 1937-ben Párizsban rendezett kiállítások nemzeti pavilonjai létrehozásában. Külföldi kiállítási pavilonokat is tervezett tehát, Olaszországban is megfordult, de Velencében sohasem nem járt.
Szóval felejtsük el, hogy Györgyi Dénesnek bármi köze is lett volna a velencei pavilonhoz!
Aki a velencei Magyar Pavilonról és tervezőjéről, a 150 éve született Maróti Gézáról többet szeretne megtudni, annak figyelmébe a nemrég megjelent könyvemet szeretném ajánlani, amely a Ludwig Múzeum könyvesboltjában kapható.
A bejegyzés trackback címe: