Ludwig Múzeum Blog

A Ludwig Múzeum könyvtára módszeresen gyűjti a Velencei Biennále képzőművészeti és építészeti  kiadványait. A folyamatosan gyarapodó tematikus gyűjtemény nemcsak itthon a legnagyobb, de nemzetközi viszonylatban is számottevő anyaggal rendelkezik. Néhány új szerzeményünket szemléztük.

Art’s Biggest Stage. Collecting the Venice Biennale 2007–2019 

Clark Art Institute, Williamstown, Massachusetts, 2019

A kiadvány a múzeumként és kiállítóhelyként is működő williamstowni Clark Art Institute azonos című 2019-es kiállításának katalógusa. Az amerikai intézet könyvtárának munkatársai 2007-ben határozták el, hogy gyűjteni fogják a "világ legnagyobb képzőművészeti színpada", a Velencei Képzőművészeti Biennále sajtónapjain kapható katalógusokat, szórólapokat, nyomtatott és digitális sajtóanyagokat, illetve ajándéktárgyakat, performanszokhoz, akciókhoz kapcsolódó relikviákat. Az egy adott eseményhez készült tárgyak vagy kézzel fogható vagy digitális információs anyagok archiválása és megőrzése alapvető ahhoz, hogy minél részletesebb képet kapjunk a kortárs művészet világáról, illetve ezzel is próbálják közelebb hozni az amerikai közönséghez a Biennale vernisszázsának hangulatát.

Különösen érdekes együtt látni a különféle kreatív ajándéktárgyakat, ami már rég nem csupán a reklámszatyor műfajban merül ki. Például  2015-ben az Ausztrál Pavilonban Fiona Hall  Wrong Way Time kiállításán a  fenti képen látható

nyakláncot lehetett kapni.

A folyamatosan gyarapodó speciális gyűjteményről, a katalogizálás nehézségeiről Susan Roper könyvtáros  ír a kötetben. A Biennále történetéről, különösen a kiállítás által megjelenített 2007-2017 tartó évtizedéről a kurátor Brian Sholis értekezik..A szintén könyvtártudományi szakember, Sarah Hamerman tanulmánya a kortárs események archiválásának gyakorlatáról és felelősségéről szól.

A gyűjtemény on-line katalógusában 29 tétel szerepel, ami a Magyar Pavilon anyagaira vonatkozik. Sajnálhatjuk, hogy a múzeum érdeklődése nem terjed ki a Velencei Építészeti Biennáléra, amely már rég nem egy mérnöki kiállítás, hanem sok tekintetben  méltó párja a képzőművészeti biennálénak.

Matteo Ballarin: Architetture venete. Padiglioni e spazi della Biennale di Venezia

RG Editore, Treviso, é.n. (2016)

A kötet a Biennále kiállítási épületeivel foglalkozik, a Giardiniben található 27 pavilont és az Arsenale épületeit mutatja be. Az épületeket

különleges nézőpontból, madártávlatból, metszetekkel kombinálva ábrázolja,

így a néző egyszerre láthatja a pavilonok külsejét és belsejét. Az ismerős kiállítóterek szerkezete, az épület struktúrája ezáltal könnyen felfogható, így ezáltal nemcsak az építészek, hanem a laikusok számára is roppant érdekes. (A könyv címlapján a Francia Pavilont láthatjuk).

A velencei születésű, építész végzettségű szerző, a velencei Építészeti Egyetem oktatója és az építészeknek szánt szoftverekkel foglalkozik. Erről már 2014-ben megjelentetett egy kiadványt. A mostani kötetben publikált digitális rajzok jól tükrözik az ezen a téren szerzett tapasztalatait és jártasságát.

Történeti szempontból a kötet már kevésbé jól használható. Például  a Magyar Pavilonban az átrium és a mögötte lévő kiállítótér között sohasem volt ilyen dupla nyílás, az ábrázoláson több történeti állapot keveredett össze. A vészkijárat sincs jól ábrázolva, az ellenkező oldalon kellene lennie. A rajzot kísérő szövegben is több filológiai pontatlanság található. Előnye viszont a kötetnek, hogy tartalmazza a hivatalos Biennále-katalógusok címlapjait 1985-től 2015-ig, ami hasznos vizuális designtörténeti áttekintés.

Japan at the Venice Biennale 1952–2022

Electa, Milano, 2022

Az elmúlt években  sorra jelentek meg az egyes országok Biennálés részvételével, nemzeti pavilon-történetével foglalkozó összefoglaló művek. (Ezek mind megtalálhatók a könyvtárunkban). A skandináv, a kanadai a spanyol és a magyar pavilon után  a legújabb kötet a Japán Pavilonnal foglalkozik

Japán 1952 óta vesz részt a Biennálén, 1956 óta saját pavilonnal. A velencei részvételt 1974 óta a Japán Alapítvány (The Japan Foundation) szervezi. A jól áttekinthető, gondosan szerkesztett kötet archív fotókkal és korabeli sajtóvisszhang- válogatással idézi fel az egyes kiállításokat és rövid életrajzokkal mutatja be a résztvevő japán művészeket. Kitérnek a központi kiállításokra, a főkurátori fókusztémákra és a díjazottakra is, fotót közölnek a katalógusborítókról, ezáltal  nemcsak a japán szereplésről kapunk tágabb képet, hanem az elmúlt 70 év biennáléról is.

A kötet terjedelmi okok miatt nem foglalkozik az építészeti kiállításokkal, noha azt is a Japán Alapítvány szervezi. Csak remélhetjük, hogy egy külön kiadványt fognak ennek szentelni, hiszen a japán részvétel ebben a szekcióban is mindig erős és figyelemreméltó szokott lenni.

Paolo Baratta: Il Giardino e l’Arsenale. Una storia della Biennale

Marsilio, Venezia, 2021

A Velencei Biennále történetével már sokan foglalkoztak. A nemrég megjelent kötet teljesen egyedi szemszögből mutatja be Olaszország legnagyobb – és a világ egyik legjelentősebb – kulturális rendezvényét, hiszen szerzője, Paolo Baratta 1998 és 2001, majd 2008 és 2020 között a Velencei Biennále elnöke volt.

A 2020-ban nyugdíjba vonult Baratta kiemelkedő alakja az olasz közéletnek. Végzettsége szerint mérnök-közgazdász, dolgozott a bankszektorban, állami intézményekben, és többször töltött be miniszteri tisztséget  különböző olasz kormányokban. Személyéhez köthető a Velencei Biennále megújítása mind gazdasági, mind kulturális téren. Ahogy egy 2011-es interjúban fogalmazott:

ő adta vissza az oroszlánnak a szárnyait.

A gazdasági változtatások azt is jelentik, hogy a kiállításokon résztvevő országoknak több költséget kell állniuk, mint korábban (pl. teremőrzés nemzeti feladat lett), ugyanakkor az ő elnöklete alatt a kiállítótér az Arsenale területén jelentősen megnövekedett és korszerűsödött, létrejött a színház (Teatro alle Tese), átalakult a szervezés, megújult és önálló szekcióvá vált a Biennale archívuma, megalakult a múzeumpedagógiai részleg, a kiállítások látogatóinak száma pedig megháromszorozódott. A Biennale jelentőségét a nemzetközi kulturális színtéren megerősítette, sőt, tovább növelte.

Ebben a könyvben az ő személyes szemszögéből ismerhetjük meg az intézmény történetét az 1895-ös alapítástól 2020-ig. Nemcsak a képzőművészeti és az építészeti kiállításokról, vagy a filmfesztiválról olvashatunk, de a magyar olvasó előtt talán kevésbé ismert színházi, kortás zenei, illetve az éppen Baratta idején létrehozott kortárs tánc szekció eseményeiről is képet kaphatunk. Menedzseri szemlélete, a konfliktusok tárgyilagos leírása és kezelése, a politikai, gazdasági és kulturális folyamatok egyben látása és befolyásolása minden kulturális téren dolgozó szakember számára tanulságos lehet.

Baratta  beírta nevét a Biennále történetébe, elnökségéhez egy hosszú, kiegyensúlyozott és sikeres időszak fűzödik. Utódja, Roberto Cicutto filmes szakember már csak egy ciklust maradhatott, a helyére idén egy erős politikai hátszéllel kinevezett újságíró, Pietrangelo Buttafuoco került.

Cristina Beltrami: La scultura alla Biennale di Venezia 1895–1914. Una presenza in ombra. 

ZeL Edizioni, Treviso, 2023

Cristina Beltrami könyve gazdag fotóanyag kíséretében a szobrászat első húsz évét tekinti át a Velencei Biennálén az 1895-ös alapítástól az első világháborúig. A szerző a Biennále archívumában, az ASAC-ban végzett sokéves kutatása alapján mutatja be a szobrászat helyzetét, amely nemcsak az egyes kiállításokon, de a Biennále történeti szakirodalmában is eddig meglehetősen „árnyékban” maradt.

A könyv egy összetett korszakot dolgoz fel, amelyben a szobrászat a nemzetközi nyelvét keresi, ugyanakkor a külföldi divatokat igyekszik ötvözni a hagyományokkal. A festészethez képest a szobrászatban sokkal tartósabbak a konvenciók, a formai, ikonográfiai és stilisztikai sémákon nehezebb túllépni. A századforduló környékén a „szobrászat nehézségei”, amelyek az egész huszadik századot végig kísérték, már jelen voltak.

Beltrami fontos szempontja a jelenlétek és távollétek számbavétele, az egykor agyon dicsért – ám ma már kevésbé értékelt – művészek és a tartós karriert befutott, ugyanakkor annak idején alulértékelt vagy kimaradt szobrászok teljesítményei közötti ellentmondások feltárása. A Biennálén persze nemcsak az akadémikus másodvonal művei, hanem újszerú felfogású szobrok is szerepeltek. Különlegesnek számított például az 1901-es kiállítás, ahol Auguste Rodintől húsz szobrot állítottak ki, köztük  remekművét, A calais-i polgárok gipszöntvényét, melyet a város megvásárolt, s ma a Ca’ Pesaro gyűjteményében látható.

A szerző a magyar szakirodalmat sajnos nem igazán ismeri, pedig Bódi Kinga alapos doktori disszertációja on-line is elérhető. Az olasz művészettörténésznek sajnos akadnak bosszantó névelírásai is: „Iványi Bélát” (?) Iványi-Grünwald Béla feleségének gondolja, Berán Lajos szobrász nevét „Lajostól Berán”-nak írja. Mindezek ellenére a kötet hiánypótló és fontos munka, és jó lenne ha folytatása lehetne a következő időszakok velencei szobrászati megjelenése tekintetében.

Kőszegi László: Képzőművészetünk az örvény szélén. (A velencei kiállításrendezés botrányának tanulságai)

Hornyánszky Viktor M. Kir. Udvari Könyvnyomdája, Budapest, 1922

A Velencei Biennálén való részvételt  mindig  nagy figyelem övezte. A száz éve íródott pamflet kuriózum értéke miatt került csupán a gyűjteményünkbe, szerzője, a híperkonzervatív műkritikus, Kőszegi László (1876-?) tanár munkásságát ma már senki sem jegyzi. Néhány röpiratának már a címe is beszédes: A műélvezés művészete (1919), Mi mindenről feledkeznek meg a modern művészet magyarázói? (1930), Eszthétikai megtisztulásunk. Különös tekintettel a haladás betegeire és a fölösleges forradalmak híveire (1934), Művészetünk világértékei, bevezetéssel az igazi műértésbe (1935).

A szorgos szerző megrögzött ellenzője volt a modern szellemű művészetnek.

"A műremek egy-egy darabja az istenségnek: éppen ezért a műremek haladásfölötti valami"  – vallotta, s ezeket a gondolatokat nem az avantgárd irányzatokkal szemben, hanem a Velencei Biennálén 1922-ben szereplő Csók István, Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla és Rippl-Rónai József művei kapcsán fogalmazta meg, akiknek a festményeit egyszerűen „elgyöngült rajzú, szennyesbe mérgesedett mázolatoknak" nevezte, de nekiment Adynak, Babitsnak, Bartóknak és még sorolhatnánk. Egyébiránt művelt, öt nyelven beszélő bölcsész volt, de ízlése valahol megrekedt, és ezt egy radikális kritikai nézőpontba csomagolta.

"Kőszegi valami kacskaringós, duhaj stílust használ, a furfangos diákrigmusok és a nyugatos költők verseiből leszűrt keveréknek azt a kesernyés, egyben émelyítő fajtáját, ami a kurzuslapokban jelentkező költők, publicisták írásaiból oly áthatóan árad ki." – írta róla Bálint Aladár. Szinte mindenkiben talált valami kivetnivalót, nem csoda hát. hogy nézetei végül a nemzetiszocialista kultúrpolitika helyesléséig fajultak el. 

A röpirathoz az előszót a jeles földrajztudós, Dr. Cholnoky Jenő, a Magyar Turán Szövetség nagyvezére  írta, Kőszegihez hasonló vérmes hangnemben. Szerinte ezek a "svihákok" tönkre teszik a művészetet. "Ez ellen a pusztítás ellen fegyvert kell fognunk. A pusztítókat korbáccsal kell kivernünk az Úr templomából, mert a művészetben gyönyörködni akarunk, nem pedig felháborodni!" – írta.

Ahogy a művelt latin mondaná: "Si tacuisses, philosophus mansisses!" (Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!).

Ruth Patir: (M)otherland

Sternhal Books, 2024

Az idei Képzőművészeti Biennále izraeli kiállítását senki sem láthatta, mivel a  kiállító művész és a kurátor úgy döntött, hogy a pavilon addig zárva marad, amíg a gázai tűzszünetet meg nem kötik, és az elrabolt izraeli túszokat szabadon nem engedik. A pavilon előtt fegyveres biztonságiak őrködtek, bent azonban a kiállítás elkészült, és az üvegajtón keresztül valamit látni is lehetett belőle.  Ruth Patir (M)otherland című kiállítása így csak a katalógus formájában ismerhető meg.

 Idén zárva maradt az Izraeli Pavilon | Fotó: Boros Géza

Patir kiállításának témája a női termékenység és sérülékenység. Videómunkáiban az i.e. 800-as évekből származó, múzeumban őrzött női agyagszobrokat és szobortöredékeket kelt életre a digitális technika által.

Videóinstallációja a Biennálét megelőző hónapok megrázó izraeli eseményei nyomán született.

Egyik filmjében például az elhagyatott, megtört ősi nőfigurák a digitális technika jóvoltából életre kelve vonulnak egy mai városi környezetben. Az archaikus szobrok egy körmenetben, a gyász, a bánat és a düh közös nyilvános kifejezésében vesznek részt.

A nőiségre és a női test terheire reflektáló kiállítás az első személyű történetmesélés szubjektív nézőpontjára alapoz, amelyet azonban a pavilon bezártsága miatt csak közvetve ismerhetünk meg.  Az izraeli művésznő ragaszkodása az intim kifejezésmódhoz politikai jelentőséggel is bír: a művész a személyes tér egy szeletét hasítja ki a nemzetközi művészeti színtéren a nemzeti reprezentáció frekventált helyszínéből.