Ludwig Múzeum Blog

A Velencei Biennále egyik legkülönlegesebb épülete az 1956-ban épült Finn Pavilon. A neves finn designer és építész, Alvar Aalto által tervezett, a Magyar Pavilon  elé helyezett kis faépületet ideigenesnek szánták, de végül máig fennmaradt. Az idei finn kiállítás az ikonikussá vált pavilonról szól.

A finn nemzeti színekre, kék-fehérre festett, modern kis faház inkább hasonlít egy kerti kioszkra vagy a finn halászok hagyományos csónakházára, mint egy kiállítási pavilonra, és erős kontrasztot képez a szecessziós Magyar Pavilon nagyszabású historikus épületével, kiemelve a két épület közötti stiláris és korszakbeli különbséget.

De hogyan kerülhetett egy faház az illusztris Magyar Pavilon elé?

A  2. világháborút követően 1948-ban indult újra a Biennále. A Magyar Pavilon  rossz állapotát 1948-ban egy vihar pecsételte meg: a tető beszakadt, az épület beázott és teljesen használhatatlanná vált, a magyar illetékesek pedig nem törődtek a helyreállítással. A Biennále részéről az elhanyagolt állapotú épületnek már az elbontása is felmerült. A Finn Pavilon elhelyezéskor szempont volt, hogy az amortizálódott Magyar Pavilont eltakarják.

Finnország könnyűszerkezetes pavilonját úgy tervezték, hogy szétszerelhető, szállítható és újra összeszerelhető legyen, de végül kivitelezési problémák miatt nem bontották el, és máig a helyén maradt. A Magyar Pavilonhoz hasonlóan a kétezres évek elején műemléki védettséget kapott.

A finn és a magyar pavilon 2022 tavaszán   | Fotó: Boros Géza 

A Finn Építészeti Információs Központ, az Archinfo szervezésében megvalósult "A Pavilon – A Gondnokság Építészete" című kiállítás egy épület fennmaradásához szükséges sokféle munkára és szakértelem fontosságára fókuszál, s az építészetet egy folyamatos kollektív vállalkozásként mutatja be, melynek a mérnöki tervezés csak az origója, a mű létrejöttéhez és fennmaradásához az építőmunkások, ácsok, restaurátorok, karbantartók és más szakemberek erőfeszítései mind létfontosságúak. A kiállítás nyomon követi a pavilon történetét a kezdetektől a több évtizedes évtizedes  karbantartáson át egészen napjainkig, s az ebben a munkában résztvevőket a tervező építész mellett mintegy társalkotónak tekintik.

Szimpatikus a kurátorok, Ella Kaira és Matti Jänkälä teljességre törekvő szemlélete, hogy a pavilont nemcsak kulturális objektumként mutatják be, amit emberek használnak, hanem figyelmet szenteltek más élőlényekre is, és foglalkoznak például a pavilonba időnként betelepülő hangyákkal, az épületre felkúszó növényzettel, vagy a pavilon elé ültetett nyírfa sorsával is.

Videóinterjúk és dokumentumfilm részletek segítenek megérteni, hogy egy épület fennmaradása mennyi törődést és gondozást igényel. Különösen igaz ez egy faépületre amely már csak az anyagából következően is az ideiglenesség képzetét kelti, s ehhez képest közel hetven éve áll. A többcsatornás videóvetítés kitölti a pavilon egész terét, beleértve a padozatot is. A vetített archív levéltári dokumentumok a kiállításban nem annyira az információértékük miatt érdekesek, hanem inkább vizuálisan, a kisugárzott történeti aurájuk miatt ragadják meg a figyelmünket.

Elissa és Alvaar Alto a pavilon első kiállításának építésekor 1956-ban  | Forrás: Domus 322, 1956

Vetítés részletek | Fotó: Boros Géza

Az 1960-as években a pavilon állapota teljesen leromlott 

1962-ben elkészült a közös finn-svéd-norvég Skandináv (Nordic) Pavilon, ezt követően  a leromlott állapotú épületet a Biennále raktárként használta. Az 1976-os felújítást követően 2007-ig a pavilont más országoknak adták bérbe: olasz, argentin és portugál kiállítások helyszíneként funkcionált. Régebbi Biennále-látogatók még emlékezhetnek rá, hogy

1984 és 2005 között ez volt az Izlandi Pavilon.

A Finn Pavilon a Magyar Pavilon tetejéről fényképezve 2015 decemberében  | Fotó: Boros Géza

Az épületnek egyedi karaktert az oldalfalra applikált díszítőelemek, a fehérre festett deszkaelemek adják. A csúcsára állított három háromszögeknek nincs statikai szerepe, csak esztétika funkciója van: dinamikus, lebegő hatást kölcsönöznek az építménynek.

A  trapéz alakú épültbe a természetes fény közvetve, a tetőablakokon keresztül felülről jut be, így a falakon körben több felület marad a kiállítási tartalmak megjelenítésére. Ez volt Aaltoék első ilyen kísérlete, hasonló ablak megoldásokat  később számos más épületükben alkalmaztak. 

 2011 őszén a pavilon egy egy viharban  csúnyán megrongálódott, amikor rádőlt egy fa

Egy fából készült épület gyorsabban amortizálódik, így történt ez esetben is: 1956 óta három nagyobb felújításra volt szükség, többek között 2011 után, amikor egy viharban az épület súlyosan megrongálódott, amikor rádőlt  egy öreg fa.

Kis híján egy viharban a Magyar Pavilon is így járt.

2008-ban egy nagy vihart követően a Magyar Pavilon mellett álló egyik hatalmas fát kikellett vágni, nehogy az épületre dőljön. 

Antti Laitinen: Falling trees (Zuhanó fák), 2013, installáció a Finn Pavilon előtt | Fotó: Boros Géza

A helyreállítása után, a következő Építészeti Biennálén a finn kiállítás erre az eseményre reflektált. Antti Laitinen öt nyírfát vágott ki Finnországban, darabokra fűrészelte, és Velencébe szállította. A pavilon előtt a rönköket újra összerakta, megpróbálva visszaépíteni a fák eredeti formáját. Csak szögeket és kalapácsot használt, így a rekonstruált fák inkább hasonlítottak egy „Frankenstein-fára”, mint egy valódi fára.

 A finn brand fontos alkotóeleme a letisztult formavilág és a természetközeliség, ezt tükrözi az egész pavilon és Aalto tervezte országfelirat is, melynek lebegő betüit nyaranta egy futónövény zöldje keretezi | Fotó: Boros Géza

A mostani kiállításban vetített  filmben elhangzik, hogy a magyarok nem igazán örültek a a magyar pavilon elé történt elhelyezésnek. Nos ez így van, de ezen már senki sem akar változtatni. Gerle János, a 2000. évi magyar építészeti kiállítás nemzeti biztosa a kulturális minisztériumnak javasolta, hogy kezdjenek tárgyalást a finn illetékesekkel annak érdekében, hogy ezt a helyzetet valamennyire orvosolni lehessen. A Magyar Pavilont Maróti Géza eredetileg tudatosan komponálta, hogy a Giardini főterének meghatározó épülete legyen, de ezt a pozíciót az eléje ideiglenes jelleggel elhelyezett Finn Pavilon teljesen megszüntette. Gerle azt javasolta, hogy

"kezdeményezni kellene a finn pavilon csekély mértékű elmozdítását,

ami nem hozná előnytelenebb helyzetbe, ugyanakkor a Magyar Pavilon visszanyerhetné azt a lehetőséget, hogy szemből, tengelyből megközelíthető legyen, mint az szinte kivétel nélkül, valamennyi nemzeti pavilon esetében adott". Kár, hogy a javaslatból nem lett semmi. 

Kiadvány az Aalto-pavilonról és az idei finn kiállítás katalógusa   | Forrás: Ludwig Múzeum Könyvtára 

A Finn Pavilon elmúlt évekbeli kiállításai jó példák arra, hogy kreatív és merész hozzáállással kis léptében is lehet figyelemreméltó és jó kiállításokat csinálni. A 2023-as Építészeti Biennálén például a finn kiállítás

a hagyományos finn komposztáló WC-ről, a huussiról szólt.

A Dry Collective Huussi – A szanitáció jövőbeli történetének elképzelése című kiállítása az építészek szerepét vizsgálta a klímaváltozás és az emberi tevékenység okozta problémák megoldásában, és kinyilvánította a jelenlegi víz alapú WC-korszak végét. Ennek demonstrációjaként a pavilon előtt egy "régészeti feltárásnak" lehettünk tanúi. A kiásott lelet egy összetört porcelán WC-csésze a XXI. század elejéről.

A Huussi – A szanitáció jövőbeli történetének elképzelése  c. finn kiálltás részletei, 2023  | Fotó: Boros Géza

Végül egy kis fun fact. Mindig kedveltem nyelvrokonaink dallamos beszédét. Kiváncsi voltam, hogy hogyan írják az idei velencei magyar kiállításunk, a Nincs itt semmi látnivaló címét finnül.

Ei ole mitään ilmettä!

Bájos, nem?