Velencében egyszerre érezhetjük magunkat otthonosan és idegenként, mert bármennyire is szeretjük ezt az emberléptékű várost, mégis egy vagyunk a milliónyi turista közül.
Relief, Ponte della Liberta, 2021 | Fotó: Boros Géza | Címlapkép: Venessia.com
Velence autóparkolójából, a Tronchettóból a Piazzale Roma felé bevezető hídon különös domborművek sorakoznak. Mintha apró kavicsokból állnának, vagy valami tengeri lerakódás maradványai lennének.
Madárszar?
Valójában nem természeti képződmények, hanem emberi tevékenység nyomai. Úgy keletkeztek, hogy kerítésen lévő fémtáblákra a turisták nyálas rágógumi-galacsinokat nyomogattak, melynek megkövült rétegei egy folyamatosan bővülő kollektív alkotássá, a nyomhagyás emléktábláivá állnak össze. Tillmann József írja: „Számomra ezek a domborművek jelenítik meg Velencét. Ahol a visszájáról, azaz, látképein és mítoszain túlmenően, a maga valóságában mutatkozik meg. Az évi tízmilliós tömeg végigvonulásának kézzel fogható nyomai és szemléletes felületei.”
A tömegturizmus üledéke, urbánus guanó.
Kuka, Piazza San Marco, 2023 | Fotó: Boros Géza
A tengernyi turista ellenére Velence tiszta, tisztább, mint Budapest. A szemétszállítást és a közterek takarítását egész jól megszervezték. Ekkora tömegben egy köztéri kuka is lehet reklámhordozó. Ezt ismerte fel a városi túrákat világszerte szervező Walks cég kreatív idegenvezetője, aki egy séta végeztével – bizonyára a résztvevők lelkes közreműködésével – színes céges matricákkal dekorálta ki ezt a Szent Márk téri kukát.
Lakóház, Castello, 2023 | Fotó: Boros Géza
Velencében a házszámok többnyire négyjegyűek, és barnával vannak felfestve egy fehér ellipszis vagy téglalap formába a ház bejárata fölé. A számozás a városhatod, a sestiere egyik végén indul, és addig halad, amíg el nem éri a legmagasabb számot a másik végén. (Az utcanév nem része a velencei címeknek.) A legnagyobb házszám Velencében a 6828, amely a Castello negyedben, a Santi Giovanni e Paolo bazilika közelében található.
Azt gondolhatnánk, hogy ezen a molinón látható házszám formátumú ötjegyű szám talán egy helyrajzi vagy egy kabalaszám lehet. Egyik sem. A 49.999-es szimbolikus házszámot 2022-ben lokálpatrióták kezdték el kirakni az otthonukra aggodalmuk jeléül, mivel ekkor csökkent a város állandó lakóinak a lélekszáma 50.000 alá. 2009-ben, amikor 60.000 alá csökkent a lakosságszám a Venessia.com jelképes temetést szervezett: egy rózsaszín koporsóval hajóztak végig a Canal Grandén, majd lerakták városháza elé.
Graffiti, Fondamente Zattere, 2021 | Fotó: Boros Géza
A civil aktivitásnak is köszönhető, hogy a döntéshozók több éves tétovázása után 2021 óta végre a nagy tengerjárók nem hajózhatnak be a Szent Márk térhez vezető Giudecca-csatornába. A tehetős turisták így többé nem többemeletnyi magasból, egy óceánjáró fedélzetéről pillantják meg Velencét, mint valami egzotikus szigetet vagy skanzent. A hajómonstrumok elleni tiltakozás nyoma a városban még néhol fennmaradt, mint ez a graffiti a Zattere rakparton.
Észt Pavilon, Salizada Streta, 2023 | Fotó: Boros Géza
A Velencei Biennálén résztvevő országok nagyobb hányadának nincs állandó nemzeti pavilonja (szemben velünk), hanem kénytelenek a városban vagy az Arsenaléban helyet bérelni a kiállításuk számára. Az idei Építészeti Biennálén például Észtország egy közönséges Airbnb-lakást bérelt ki az Arsenale hátsó kijárata mellett a Home Stage című projekt számára, amelynek hat hónapja alatt a lakásban észt művészek laknak, beengedve a látogatókat a művészi beavatkozásokkal meghekkelt privát lakótérbe. A kiállítást a b210 építésziroda jegyzi, amely 2021-ben a magyar pavilon Othernity projektjében is részt vett.
Idei projektjük egyrészt jó példa a lakhatásról és az otthonosságról való reflexív és kritikus gondolkodásra egy olyan városban, ahol a lakások közel fele ki van adva, és ahol a megfogyatkozott állandó lakók kénytelenek szembesülni a túlturizmus hatásaival – amihez a Biennále mint megarendezvény is hozzájárul –, másrészt kreatív válaszmegoldás a pavilonnélküliség státuszára is.
Santa Croce, 2022 | Fotó: Boros Géza
A privát terük védelme érdekében a helyiek gyakran raknak ki házilag gyártott tiltó feliratokat, táblákat, piktogramokat (LEÜLNI TILOS!, MAGÁNHÍD, NEM PIKNIKEZŐ HELY! stb.) A Szent Márk téren a városrendészet büntetést is kilátásba helyezve tiltó táblákkal próbálja megrendszabályozni a turistákat, teljesen életszerűtlen elvárásokat támasztva. Tilos a galambokat etetni, az emlékművek peremére, hidakra, lépcsőkre, kútszegélyekre leülni, tilos ezekre ülve enni-inni. Végül is a téren ott vannak a környező nagynevű kávéházak kitelepülései, üres székrengeteg, lenne hova leülni.
Fogyassz és fizess!
Prada-kirakat, Salizada S. Moise, 2022 | Fotó: Boros Géza
Velence drága város, ezt már Montaigne is megállapította. Ha igazán drága holmikat akarunk látni, a luxusmárkák utcáján, a Salizada S. Moisén érdemes végigsétálni. Egy itteni kirakatban fedeztem fel ezt a magyar szemnek ismerős fazonú bőrkabátot. A Prada 2022-es őszi–téli férfi kollekciójának a szettjét
egy magyar államvédelmis nyomozó 1950-es évekbeli bőrkabátja ihlette.
A kreáció tervezője – a reklámszöveg szerint – „új módon értelmezi újra a kabátot és az olyan lényeges részleteket ötvöz, mint a kétsoros gombolás és az öv új sziluettekkel, amelyek kifejezik a strukturált modernizmust, játszva a túlméretezett szabással. A test hangsúlyos, a vállak és a derékrészek határozottak. A valódi egyenruhákat és praktikus ruházatot idéző darabot a puha, fényűző bőr emeli ki, amelyet kézzel munkáltak meg a fényes hatás érdekében, amely kiemeli a színét.” A darab ára 7500 euro, cirka 3.000.000 forint.
Így lett egy kommunista diktatúra rosszemlékű egyenruhájának a lekoppintásából márkás divatárú.
Velence legjobb modern városesszéje, Mary McCarthy könyve a Venice Observed (Velence közelről) – „a velencei ízlés és karakter elképesztő megértése” – 1956-ban jelent meg, és számos kiadást megért. Ma már nehéz lenne egy olyan fotót összehozni, amelyiken egy magányos fiatal nő a Rialto hídjáról egyedül szemléli a várost, mint ahogy ezen az 1961-es paperback kiadás vintage címlapján szerepel.
Az eredeti 1956-os kiadás címlapja – melyet Inge Morath készített – a Sóhajok hídjával kevésbé nosztalgikus, de a látvány ma is ugyanez – mondhatni időtlen és örök – a Dózse palota sarkán a részeg Noé szőlőindás szobrával. Vajon miért választotta a szerző ezt a fotót az emberiség ősatyjával, mit jelenthet a Sóhajok hídját fotózó turistaáradattól elforduló, elrévedő tekintetű Noé?
Megrészegülve a várostól? Mielőtt az menthetetlenül elmerülne az özönvízben?
Noé szobra a Dózse Palota felújításakor 2022-ben. | Fotó: Boros Géza
Inge Morath fotója a Paludo S. Antonio sarkán, 2023 | Fotó: Boros Géza
A Magnum híressé vált fotósa, Inge Morath pályafutása Velencében kezdődött, ahová Robert Capa küldte. Itt ismerkedett meg Mary McCarthyval, akinek riportjához képeket készített a L'Œil művészeti magazin számára. Születése centenáriuma alkalmából a Palazzo Grimaniban kiállítást rendeztek a velencei fotóiból. Egyik híres képének plasztiklapra nyomtatott reprodukcióját a Castello negyedben fedeztem fel, ugyanazon az utcasarkon, ahol az eredeti felvétel 1951-ben készült.
Velencei szálloda-hírdetések a Színházi Élet 1930-as évfolyamában | Forrás: Arcanum
Az 1920–1930-as években Velence igen népszerű úticél volt a magyar úri közönség körében. Egy sor kis szálloda, panzió igyekezett a magyarok kedvében járni mérsékelt áraival és azzal, hogy magyaros konyhát vezetett, továbbá a személyzet is beszélt magyarul. A hirdetéseiket rendszeresen közölte a Színházi Élet. A Lidó pazar szállodája, a Hungária – melynek avatásán 1906-ban Ady Endre is ott volt – csak a nevében volt magyar. A közeli Pensione Maria Elisabetta viszont a magyar vendégekre rendezkedett be. A tulajdonos, Fumagalliné Guttmann Berta a Biennále közelségére alapozva egy speciális vendégkört is megcélzott. A panzióját azzal reklámozta, hogy nála „a velencei kiállításra utazó festők elsőrangú ellátást kapnak”. A Gran Viale 41. szám alatti háromemeletes épület ma is szálloda, Hotel le Boulevard néven üzemel.
A készülő Violino d’Oro, 2023 | Fotó: Boros Géza
Nem messze a Szent Márk tértől a híres Hotel Bauer Grunwald szomszédságában működött egykor a Hotel Budapest – vagy ahogy még nevezték – a Velencei Magyar Ház. Tulajdonosa Tóth Gyula a Színházi Élet előfizetőinek 5 százalék kedvezményt adott. Ez a magyar emlékhely sincs már meg régóta. A szálloda a legutóbbi időben Lisszabon néven üzemelt. Az épületet épp átalakítják, hogy helyén egy ötcsillagos luxus butikhotel nyíljon 2023 őszén Violino d’Oro néven.
Ahogy sohasem látjuk: a Biennále pavilonsora hátulról, 5 Viale IV Novembere, 2023 | Fotó: Boros Géza
Az idei Építészeti Biennálén az osztrák pavilonban az AKT és Hermann Czech építész a pavilon elhelyezkedését kihasználva egy területnyitási kísérlet történetét mutatja be. Az eredeti terv az volt, hogy a Giardinit határoló falra egy hidat építenek, és megnyitják a pavilont a szomszédos félreeső városrész, a Sant’Elena lakói előtt. A pavilont ketté osztották volna, egyik része közösségi tér lett volna, ahová bárki bemehet, és részt vehet a civil programokon, míg a másik tér a Biennále látogatói számára maradt volna nyitott. Az illetékes hatóságokkal és a Biennáléval folytatott egyeztetés azonban nem vezetett eredményre, a projektet nem engedélyezték. A megvalósult kiállítás ennek a kudarcnak a dokumentációját mutatta be. A pavilon udvara befejezetlen építési terület maradt egy könnyűszerkezetes állványzattal, amely nem vezet sehová, de lehetővé teszi a lépcsőn felmenő látogatók számára, hogy átnézzenek a másik oldalra, a Biennálé falain túlra. Ez a környék jól mutatja Velence társadalmi–térbeli fejlődésének kétarcúságát: egyik oldalon
a Biennále mint a nemzetközi művészetturizmus enklávéja,
körülte pedig a Sant’Elena városrész, amelyet még mindig túlnyomórészt a helyiek lakják, és amely környéket a tömegturizmus még nem ért el, viszont ezáltal potenciális fejlesztési területet képez.
Letérve a turista főcsapásokról az ilyen félreeső helyeken megpihenve egy padon pár percre úgy érezhetjük magunkat,
mintha mi is velenceiek lennénk.
A bejegyzés trackback címe: