Újabb értékes velencei fotódokumentumok bukkantak fel nemrég a Fortepanon. A Velencei Biennále utolsó, a kulturpolitika által meghatározott kiállítására tekintünk vissza.
Legutóbb Schoch Frigyes sztereófelvételeinek köszönhetően az 1909-es Biennálén tettünk időutazást. A mostani képek Gábor Viktor fotóriporter hagyatékából kerültek elő. A fotós több évtizedig dolgozott a Magyarok Világszövetsége lapjánál, a Magyar Híreknél, ennek során rengeteg helyre, így az 1984-es Velencei Biennáléra is eljutott. Kiküldetése annak köszönhető, hogy ebben az évben a Magyar Pavilonban a szocialista kultúrpolitika első számú szobrász-kedvence, Varga Imre (1923-2019) állított ki.
Ha már ott járt, lefotózott mást is.
A Belga Pavilon. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
Megérkezve a Giardiniba a fotóriporter elsőként a Belga Pavilonba tért be. A kiállítási pavilont felváltva használja a Belgiumot alkotó flamand és a vallon közösség. Ebben az évben a Flamand Közösség volt a soros, ahogy a pavilon homlokzatán is olvasható. A pavilon előtt kint és bent José Vermeersch naturalista szobrai fogadták.
José Vermeersch kerámiaszobrai a Belga Pavilonban. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
Mario Ceroli: Vanita, 1983-84. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
A főépület, az Olasz Pavilon homlokzatát egy paravánszerű térinstalláció borította, amit még Carlo Scarpa tervezett 1968-ban. A pavilon előtt ebben az évben Mario Ceroli szobrászművész Vanità című műve volt látható. Az egyik fej szilánkosra tört üvegből, márványból és bronzból, a másik rétegenként egymásra ragasztott falemezekből készült. Az olasz művész sokféle anyagot – üveget, ólmot, jeget, hamut – használt a műveihez. Kedvenc médiuma a formára vágott falemez volt, ahogy ezen az 1967-es kiállítási katalógusában közölt fiatalkori pillangószárnyas portréján is látható.
Mario Ceroli 1964-ben. Forrás: Galeria Bonino katalógusa, New York
Kim MacConnel installációja a Központi Pavilonban Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
Az amerikai Kim MacConnel a hetvenes években indult képzőművészeti mozgalom, a Pattern and Decoration egyik meghatározó alakja. A velencei installációja címe: High Style. Painting and Furniture. Egy nagyon színes, dekoratív együttesről van szó, amit a fekete-fehér fotó persze nem tud visszaadni. A Ludwig Múzeumban a mozgalmat bemutató kiállításon nemrég láthatóak voltak az ő művei is. Amikor nálunk járt, készítettünk vele egy portréfilmet. Itt már jól érvényesülnek a színek!
Varga Imre műve a Magyar Pavilon átriumában. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
1984-ben a Magyar Pavilon figyelemfelkeltő attrakciója egy acélkeselyű volt az átrumban felfüggesztve. „Emlékszem, hogy Varga Imre kitalálta, hogy az akkor már Szekszárdon felállított Prométheusz-szobráról a keselyűt is ki akarja állítani Velencében. Ez az én válogatásomban nem volt benne, és így a plusz költségei sem voltak eredetileg beletervezve a keretbe, úgyhogy
Imre a saját pénzén vitette ki ezt a szobrot.”
– fedte fel a hátteret 2013-ban Csorba Géza nemzeti biztos, akitől Bódi Kinga biennálés interjú-sorozatában további részleteket is megtudhatunk.
A kép főszereplője nem az acélkeselyű, hanem az újságjába temetkező teremőr, aki az Il Gazettinot olvassa. (Újságot olvasó teremőr – ilyen sincs már!). Ekkortájt még minden pavilonban olasz teremőrök voltak, később a Biennále ügyesen átpasszolta ezt a feladatot (és költséget) a nemzeti pavilonokhoz.
Látogató a Magyar Pavilonban. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
A fotós jól érzett rá a szituációra: a karmos ragadozó mintha lecsapna az egyetlen látogatóra, a kislányra. Az acélkeselyű ma Szekszárdon a Prométheus-szobor mellékalakjaként egy mesterséges tó közepén van elhelyezve.
Varga Imre: Eltűnt idő (Les temps perdus). Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
„1984-ben képzőművészet és építészet kapcsolata volt a központi tematika a Biennálén. Ezért találtam azt ki – idézte fel Csorba Géza –. hogy Varga Imre (1923) szobrait egy építész által tervezett installációs térben helyezem el. Varga Imre neve akkor már régóta benne volt a köztudatban, valahogy
elvárás is volt, hogy rendezni kell egy nagy Varga Imre-kiállítást Velencében.
Mellé pedig Vadász György (1933) neve merült fel bennem, mert tudtam, hogy építészként nagyon közel áll a képzőművészethez. Örömmel vállalta a felkérést. Hullámzó ezüstszürke függönyöket tervezett végig a pavilon helyiségeiben, és ezeknek a függönyöknek az öbleiből és rejtekeiből bújtak elő Varga Imre szobrai. Igaz, emiatt nagyon nagy vitám volt Varga Imrével, mert ő egyedül szeretett volna kiállítani a Pavilonban és attól tartott, hogy eltakarják a műveit a textilek, de szerintem éppen hogy nem elfedték, hanem erősítették azokat.”
A padlószőnyegen elheverő és falnak támaszkodó életnagyságú bronz női alakok 1975 óta a siófoki kórház parkjában állnak
Michaelangelo Pistoletto Rongyos Vénusza (1967) a Központi Pavilonban
Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
A velencei magyar szereplések nem volt nemzetközi kontextusa, a hazai illetékesek ilyesmivel egyáltalán nem foglalkoztak.
"Az volt a szempont, hogy Magyarországon ki a jelentős művész, és hogy az kaphasson lehetőséget a nemzetközi bemutatkozásra
– emlékezett vissza Csorba Géza –, és az volt abban az időben a helyzet, hogy egyes külföldi, főleg nyugat-európai pavilonban sokkal extrémebb, szélsőségesebb munkák voltak kiállítva. Ezekhez viszonyítva sokak szemében „lemaradottnak” tűntek a magyar kiállítások". Varga Imre kiálltása utolsó volt ebben a sorban. Csorba után, 1986-tól Néray Katalin lett a nemzeti biztos, s ettől kezdve a kiválasztásban a kulturpolitika helyett végre a kortárs művészeti szempontok kerültek előtérbe.
Varga Imre: Szent Erzsébet és férje, Lajos őrgróf. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
A pavilon elé egy lovasszobor állítottak bazaltkocka talapzatra, ahogy az eredeti helyén, a sárospataki Szent Erzsébet templom előtt is áll. Varga kompozíciója azt a jelenetet ábrázolja, amikor Erzsébet férjével, lV. Lajos türingiai őrgróffal Wartburg várába indulásuk előtt elbúcsúzik Sárospataktól.
Ilyesfajta köztéri szobor-másodpéldányokkal megjelenni a Biennálén már akkor is elég kínos volt. Az Artforum kritikusa, Annelie Pohlen pózolásnak minősítette, amit a magyar pavilonban látott. Varga „a hivatalos szocialista művészet igazi képviselője – írta –, s ez az állítás nemcsak azért lehet jogos, mert művei nem mások, mint amit a nyugatiak gyakran direkt propagandának neveznek, hanem mert a klasszikus jelképek kigyűjtésével és a XIX. századi szimbolizmussal való átitatásával azt sugallja, hogy a magyar és a szocialista identitás között morális kapcsolat van” (Artforum 1984/9). Elismerő vélemények is születtek. Egy bresicai újságírónő Varga szobrait "a manierista realizmus csúcsműveinek" nevezte.
A háttérben a teremőr rendületlenül újságot olvas.
Látogató sehol. A pavilon szecessziós mozaikja még befalazva alusszák álmukat. A bejárat mellett viszont még megvannak az eredeti virágtartó kővázák, amelyek a 2000-es évek elején nyomtalanul eltűntek.
Alberto Buri: Teatro Scultura. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
Az olasz művésznek a Biennále fősétányán elhelyeztt szabadtéri acélszobrában a ritmikusan ismétlődő ívelt formák a színházak proscéniumnyílást idézik, csak míg ott a nézőtér és a színpad – a valóság és a fikció – terét választják el egymástól, itt a nagyon is valóságosak. A képen újból felbukkan a Magyar Pavilonban látott kislány, hogy
érzékeltesse a léptéket, a szobor lenyűgöző monumentalitását.
A Skandináv Pavilon Kain Tapper finn művész szobraival. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
Ezen a képen érzékelhető, hogy vérebeli fotóriporterről van szó, akit nem annyira a művek, mint az emberi szituációk érdeklik. Itt például két nem éppen tipikus kiállításlátogató, egy kislány és egy szerzetes kettősét kapta lencsevégre. A jelenetet a modern betonépület és a természet találkozása keretezi. (A fák a belógó lombokkal, már nincsennek meg.)
A Biennálén természetesen még rengeteg lánivaló akadt (volna). A Francia Pavilonban Dubuffet művei, a központi pavilonban Duchamp, Chirico, Dali, Warhol és más nagy nevek munkái, és először két magyar résztvevő is bekerült a válogatásba: a videószekcióban Hámos Gusztáv Nyugat-Berlinből és Bódy Gábor művei Budapestről.
Via Garibali. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor
A fotós hazafelé menet a Via Garibaldin belebotlott az Olasz Kommunista Párt utcai standjába, ahol a párt aktivistái az elhunyt főtitkárra, Enrico Berluingerre emlékeztek. Berluinger – a Szovjetuniótól eltávolodó eurokommunizmus atyja – roppant népszerű volt Olaszországban, a temetésén több mint egymillióan vettek részt. Június 11-én halt meg, ez alapján beazonosítható, hogy mikor készülhettek a fotók.
Ez a fotó – a Biennálén készült képek egy részéhez hasonlóan –, sehol sem jelent meg. Gábor Viktor lapjában, a Magyar Hírek 1984. szeptember 15-iki számában Harangozó Márta írt lelkendező cikket Varga velencei „hatalmas sikeréről”, ehhez használtak fel illusztrációként két képet, amelyek azután Varga Imre óbudai állandó kiállítása katalógusába is bekerültek. A többi képet a család és a Fortepan jóvoltából most láthatjuk először.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.