Ludwig Múzeum Blog

A Konok Tamás életmű-kiállításához kapcsolódó sorozatunk  befejeő része        

 Bár 1953-ban Konokot okleveles festőművésznek nyilvánították, de állást, ösztöndíjat nem kapott – lévén, hogy nem volt párttag, és káderlapja sem volt megfelelő (azaz, nem minősült politikai szempontból megbízhatónak). Egy külvárosi ipartelepen dekoratőrként dolgozott; szakmányban plakátokat, a munkásokat „buzdító”, kínrímekkel terhelt feliratokat festett („Ne tedd kezed gépközépre, orsóhegyet terelőre, baleseted veszélye, egész népünk vesztesége!”).  Mivel a Képzőművészeti Alapba felvették, lehetősége volt néhány képet eladni – persze csak amit a „piac” elfogadott (ahogy mentora, a Csók Alkotóközösséget vezető Szilárd Vilmos mondta: „Tamáskám, nem szeretem a bonyolult képeket. Látom, van itt minden: ablak, ajtó, fetrengő pucér nő […]. Hozzál valami egyszerűt! Például egy szál muskátlit, mondjuk kalappal vagy egy tál levessel.”).

A Toldy utca kertben, 1955 (Udvardy Erzsébet felvétele) Konok – Hetey Alapítvány

Művészi kiteljesedésében nagy segítségére voltak az alkotóházak Zsennyén és Baján – emellett megismerkedhetett sok fontos vagy érdekes művésszel. Rozsda Endrétől kezdetben rettentően félt (mivel az ÁVH-sok által használt bőrtáskát cipelt magával), Rozsda pedig ezért tartotta távol magát Konoktól, mert úgy vélte, hogy – Főiskolán végzettként – a szocialista realizmus ifjú titánjával hozta össze a sors. Végül megbeszélték, és jóba lettek. Zsennyén egy szobába került Miha Nándorral, aki valamilyen okból Cicvareknek szólította, fogkefével festett, és arról volt híres, hogy képes volt fejjel lefelé lerajzolni a modellt – nem mellesleg kéretlen szerelmes tanácsaival igyekezett Konokot rávenni a nőkkel való „helyes” bánásmód (azaz a lenézés) elsajátítására.

1948-tól 1958-ig Konokot a látványfestészet, azaz a természetelvű festészet érdekelte. Baján Udvardi Erzsébettel járt ki a természetbe festeni. Egy ízben egy vasútállomás közelében pakolták ki a festőállványokat, de nem sokáig dolgozhattak; megjelent egy rendőr, munkáikat elkobozta, őket pedig kémkedéssel vádolta meg (ez a vád akkoriban egyenlő volt a börtönnel vagy akár a halálbüntetéssel). A letartóztatástól barátnője édesapja mentette meg őket, aki tanárként számos rendőrt is oktatott korábban.

1957-ben meghalt Konok nagymamája – így a Toldy utcai házban főbérlő lett. A házban rajta kívül a húga, annak barátnője, és unokaöccse lakott, de nagyjából egy kommunára emlékeztetett; jöttek a barátok, a barátok ismerősei, és ismeretlenek bulizni, és csendháborításért számtalanszor feljelentették őket.

A Toldy utcai „happening”, 1956. Konok – Hetey Alapítvány

A kertben sokszor jelmezes estéket tartottak, voltak kínai és arab estélyek gyertyás felvonulással. Egy alkalommal a fejükbe vették, hogy az egyik akcióhoz gulyáslevest készítenek. Akáts István fejére turbánt tekert és Konokkal elindultak a henteshez, ahol Konok, mint a maharadzsa, azaz „hyderabádi mahatma” titkárának kísérője előadta, hogy őfelsége szeretné megkóstolni a „híres magyar pörköltöt, és nem lesz hálátlan, ha szerzünk másfél kiló húst”. A csúszópénz átvétele után a segédek díszpapírban hozták a húst, Akáts pedig szótlanul, kezét imára kulcsolva meghajolt. Sietve távoztak – nehogy valakinek eszébe jusson, hogy a hinduk nem esznek marahahúst.

A sok jövés-menés persze nem kedvezett a munkának; Konok a padlástérben kialakíttatott magának egy műtermet. A műterem avatóján Konok először gyújtotta be a kályhát, ami, mivel a csövek rosszul lettek bekötve, szinte azonnal felgyújtotta a tetőgerendákat. A tüzet együttes erővel és több menetben eloltották. Egyetlen vendég viszont semmit sem vett észre az egészből;   Vujicsics Tihamér – akit Konok még főiskolás korából ismert, s aki szinte minden hangszeren tudott játszani, s azzal szórakoztatta a barátait, hogy az aktuális Szabad Nép bármely cikkét el tudta énekelni bármilyen stílusban, például Sztálin beszédét Palestrina stílusában – ugyanis Konok ágyában, alkoholmámorában átaludta az egészet.

 Konok Tamás: Étretat, 1958. Konok – Hetey Alapítvány

1958-ban a Derkovits ösztöndíjnak köszönhetően tanulmányútra mehetett nyugatra, Bécs, Zürich majd Németország után eljutott Párizsba, ahol egy nyomortanya ötödik emeletén (közös, ajtó nélküli vécék, nem működő áram, egerek), a padlástérben lakott. A sok ijesztő vagy furcsa esemény mellett (egy ízben egy körözött férfi mászott be az ereszen a szobájába, egy molettebb gyűjtőasszony pedig derékig beszorult a padlástér nyílásába), sok ismerőst és művészeti élményt szerzett.  

Hazaindulása előtt elment a La Manche-csatorna partjához megnézni Étretat szikláit, „ahol az impresszionizmus született”. Csak azokat a köveket vitte haza, amit itt szedett össze. A hegyeshalmi határon név szerint keresték (mert valaki feljelentette), leszállították a vonatról, megmotozták, berakták egy cellába, és órákig fogva tartották. Köveit – amelyekről úgy vélték, hogy biztos valami illegális dolgot rejtenek – kalapáccsal összetörték; végül elengedték, mert arra jutottak, hogy valószínűleg csak elmebeteg hoz nyugatról magával köveket.

Konok Tamás pedig úgy döntött, hogyha még egyszer lehetősége adódik, elhagyja az országot. Bernáth Aurél közbenjárásával, sok visszautasítás után végül megkapta az útlevelét, és 1959-ben letelepedett Párizsban. De ez már egy másik történet.

 Sorozatunk Konok Tamás életmű-kiállításához kapcsolódik és a 2019-ben megjelent Emlékkövek című önéletrajzát követi. 

Konok Tamás: Emlékkövek. Fejezetek egy önéletrajzból
Új Művészet, Budapest, 2019
keménytábla, 252 oldal
(a kiadvány a Ludwig Múzeum Shopban is kapható)

 Eberhardt Gersli Csupi 

A SZERZŐRŐL

Az álnév mögött egy létező, személyiséggel és történetekkel felruházott illető áll, akit több mint húsz éve ismerek, és a legteljesebb harmóniában élünk együtt; mindent tud, mindent lát, de nem beszél. Egy kuka tetején találtam, hazavittem és megfürdettem. Talán az ötvenes évek végén vagy a hatvanasok elején „születhetett”; ezt a kortalan korát máig őrzi busa fejével, barna gombszemeivel, és kilógó piros nyelvecskéjével. Egy játékkutya, aki úgy vált családtaggá, hogy nevet kapott. Egy kutyanevet (Csupi) és egy családnevet. Eberhardt Amália az apai nagyanyám rokona volt, és a családtörténetek szerint házasságon kívüli viszonyt folytatatott egy báróval (vagy egy herceggel). Mivel ily módon a becsületén makula (mondhatni apró folt) esett, és betoppanása idején éppen ludaskását készítettem (szintén kicsi) gerslivel, így Amálka e  viszonyból született (?) szerelemgyerekére is utal. A szerzőt – akit, mint néma szemlélő szerepeltettem már egy fiktív, de emellett a családi történetek valós szereplőit felvonultató történetben – most szólásra bírtam. Hisz ki tudna jobban történeteket elmesélni annál, aki maga is történetek őrzője?

Dékei Kriszta