Barabási Albert-László hálózatkutató több mint két évtizedes munkásságának vizualizációs anyagát mutatja be a Ludwig Múzeum kiállítása, amely kiemelt figyelmet szentel a magyar művészközeg feltérképezésének. A múzeum lépcsőházában lebegő 25 méteres installáció 100 magyar művész kapcsolatrendszerét modellezi, amelyben minden csomópont egy-egy művésznek felel meg. Ezeket akkor köti össze a kék fényhíd, ha két művész már szerepelt együtt kiállításon. Az mű alkotója Edson Pavoni, brazil művész és technológus, aki csapatával São Paolóból érkezett, hogy megépítsék az installációt. A múzeum bezárása előtti héten a kiállítás terében beszélgettünk.
Részlet az installációból | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Ludwig Múzeum (S. Zs.): Mesélnél az installációról?
Edson Pavoni: Az Invisible Blue egy olyan munka, amely a kapcsolatokról, azok működéséről és a mögöttük rejlő szerkezetről szól. Az egyik fontos dolog, amit a Barabási Albert-Lászlóval történt együttműködésből megtanultam az, hogy
ha meg akarsz érteni valamit, akkor jobb, ha megérted a kapcsolatokat az adott dolog körül, mint a dolgot magát.
Ez az installáció sem olyan mű, amelyet egy röpke pillantás alatt be lehet fogadni. Ahhoz, hogy megértsd, mozogni kell a térben, hogy „keresztül tudj utazni rajta”. Tehát, számomra ez a mű egy utazás a kapcsolatok ideáján keresztül.
Részlet az installációból | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Hogyan kezdtétek meg a közös munkát Lászlóval?
Bostonban találkoztunk először, amikor László éppen a hálózatok bemutatásához kifejlesztett 3D adatszobrokon dolgozott. Kifejezetten érdeklődő volt a nagyméretű munkáim iránt, amelyek nyilvános terekben vannak kiállítva, és a nézők úgy tudják befogadni őket, ha használatba veszik, és mozognak.
Ilyen nagyméretű munka a művész The White Mirror című 2017-es fényinstallációja, amely az emberek kapcsolódásának vizualizációjával foglalkozik szintén, csak máshogyan, mint ahogyan azt Barabási Albert-László hálózatainak esetében láthattuk. Egy 22 méter hosszú szürke falfelületen fényjáték jelenik meg, amikor emberek haladnak el előtte. Ha két ember útja találkozik, a két fényjáték egyesül és egy új forma jön létre, ünnepelve a találkozást. | Fotó: Rafael Socrates / forrás: edsonpavoni.art/en
Amikor Lászlóval találkoztunk, rögtön tudtuk, hogy együtt kell dolgoznunk.
Ekkor előálltam egy kb. 2 km-es szobor ötletével, amire azt mondta, hogy oké, ez nagyon jó, de talán kezdjünk valami kisebbel. Ebből lett végül a 25 méter magas installáció a lépcsőházban.
Videó: a művész személyes archívumából
Ez a munka a magyar művészek kapcsolati rendszerét mutatja be. Milyen volt egy olyan művészeti szcénát modellezni, amit alapvetően nem ismersz?
Bár Brazíliából jöttem, ahogy megismertem a magyar művészközeg működését, amelyet László tudományosan feltérképezett, úgy tűnt, hogy közel áll hozzám ez a világ. Brazíliában nagyon vibráló művészi szcéna működik, amelyben nagy súlya van a politikai motivációnak, és itt Magyarországon sok hasonló dolgot láttam.
Részlet az installációból a kiállítás megnyitóján | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Szerettem volna minél közelebb kerülni a budapesti, illetve a magyar művészvilághoz, ezért is maradtam több ideig, mint az az installáció megépítéséhez szükséges lett volna. Egy egész hónapot töltöttem itt, hogy kicsit jobban megértsem ezt a közeget.
A művész már évekkel korábban foglalkozott 3D adatszobrok nyomtatásával. A 2013-ban létrejött The Love Project című munkájában különböző emberek mesélték el szerelmi történetüket, miközben a rájuk erősített szenzorok mérték érzelmeik intenzitását. Az így kapott adatokat az installációhoz kialakított program különleges formájú tárgyakká alakította, amelyeket 3D adatszobrok formájában kinyomtattak csakúgy, mint a BarabásiLab hálózatait. A két egymás mellett levő fényképen érzelmek és tudomány 3D-ben nyomtatott adatszobrai láthatók. | A képpár az alábbi fotók felhasználásával készült. Bal oldali fotó: Otavio Pacheco és Fausto Noro / forrás: edsonpavoni.art/en. Jobb oldali fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Milyen anyagokból készült az installáció?
Ebből a szempontból ez a munka nagyon érdekes, mert olyan elemekkel kombinálja a könnyű súlyú anyagokat és a magas technológiájú alkatrészeket, amelyeket kézzel kell beállítani. Alapvetően háromféle anyagból épül fel: vannak benne elektromos, foszforeszkáló kék vezetékek, ezek olyan látható elemek, amelyek az információt szolgáltatják.
Kéken fénylő vezetékek és csomópontok | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Aztán ott vannak a 3D nyomtatással készült csomópontok, amelyeknek különböző mérete van, és más-más pontokon vannak elhelyezve, de lényeges, hogy egészen pontosan abban a pozícióban kell lenniük, ahol vannak.
Az egyik 3D nyomtatással készült csomópont | Fotó: a művész személyes archívumából
Végül a harmadik elemet a damilszálak alkotják, amelyek nem láthatók, viszont azért felelősek, hogy az egész mű lebegni tudjon a lépcsőházban.
Egy rendkívül komplex műről van szó. Mennyi időbe telt elkészíteni?
Maga az építés két hetet vett igénybe, a tervezés viszont már sokkal több ideig tartott, ehhez három hónapra volt szükségünk. Amikor megértettük a koncepciót, az első kisméretű prototípust nagyon gyorsan, egy hét alatt elkészítettük. Aztán elkezdtük végiggondolni, hogyan tudnánk ezt sokkal nagyobb méretben megépíteni, és hogyan lehet emberi erővel felszerelni az egészet, mivel mi magunk, az asszisztensem és én szereltük fel az installációt.
Az installáció teteje a mennyezet közelében | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Az egész fejlesztési, tervezési folyamat nagyon hosszú volt. A csomópontokkal kezdtük, amiknek a kábelezése nagyon speciális. Rejtett ládákat alakítottunk ki bennük, amelyekben a kábeleket lehet rögzíteni. Több mint 120 prototípust készítettünk el, mire meglett a tökéletes darab.
Csomópontok halmaza | Fotó: a művész személyes archívumából
Ezután foglalkoztunk azzal, hogy hogyan építsük meg az egészet. Számos lehetőség felmerült, de végül sikerült megtervezni a módját, hogy az összes kábel útvonala elvezessen a megfelelő csomópontig, és eljusson az út végéig.
Művészként hogyan definiálod magad? Milyen módon helyezkedik el ez az installáció a munkásságodban?
Olyan művészként gondolok magamra, akit nagyon érdekelnek a mechanikus és elektronikus dolgok. Az elmúlt hét évben kölcsönhatásra épülő installációkon dolgoztam, amelyek a technológián alapulnak.
A Place to Departure: A 2013-as interaktív installáció a technológia segítségével lehetővé tette, hogy két ember a világ két végén, Pekingben (Kínában) és São Paolóban (Brazíliában) kapcsolódhasson, és érzékelhessék egymás érintését. Ha a két helyszínen levő üveglapot két ember ugyanabban a pillanatban érintette meg, akkor érzékelték egymást az üveglapon keletkező enyhe rezgés hatására. Az installáció azt a kérdést járja körül, hogy vajon a technológia az embereket eltávolítja vagy közelebb hozza egymáshoz. (Ez a dilemma a mostani időszakban aktuálisabb, mint valaha.) | Fotó: Pedro Fonseca / forrás: edsonpavoni.art/en
A munkáim mind kint vannak a térben, bejárhatók, körüljárhatók, de amit a legfontosabbnak tartok az az, hogy
minden munkám a kapcsolódásról szól, már kezdettől fogva.
Szóval a Lászlóval történt megismerkedés olyan volt, mint egy varázslat, hiszen az ő egész munkássága is a kapcsolódásról szól, de egy egészen más prizmán keresztül. Az én munkám a kapcsolatok miértjét, László pedig ezek szerkezetét vizsgálja.
Akkor ez egy „perfect match” volt.
Abszolút. Tudomány, művészet és a kapcsolatok tökéletes találkozása.
Edson Pavoni | Fotó: a művész személyes archívumából
Bár a múzeum most zárva tart, a BarabásiLab: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve című kiállításunkat a mielőbbi újranyitás reményében márciusig meghosszabbítottuk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.