Alban Muja, koszovói művész pop-up kiállítása március 15-ig látható a Ludwig Múzeumban. A bemutatott filmekben négy fiatal felnőtt meséli el húsz évvel ezelőtti történetét, amikor a háború miatt kisgyerekként családjukkal együtt menekülniük kellett koszovói otthonukból. Ekkor készült róluk az a három megrázó fénykép, amely bejárta a világsajtót, és alapvetően határozta meg, amit a köztudat a koszovói háborúról gondolt. Alban Muja felkereste a fényképeken szereplő, azóta már felnőtt gyerekeket, hogy történeteiket megosszák a világgal. A művésszel a kiállítás megnyitóján beszélgettük.
Alban MUJA: Családi album, 2019., képernyőkép | © Alban MUJA
Ludwig Múzeum (S. Zs.): Milyen érzés ismét kiállítani a Ludwig Múzeumban?
Alban Muja: Nagyon jó újra itt lenni. Egy évvel ezelőtt jártam itt legutóbb, mivel a nemrég bezárt gyűjteményi kiállításon szerepelt az egyik munkám. A mostani alkalom talán még izgalmasabb, hiszen nemcsak, hogy bekerültek a Ludwig Múzeum gyűjteményébe a műveim, hanem most egy kisebb szóló bemutatóra is sor került. Fabényi Juliát már több éve ismerem, nagyon jó együtt dolgozni vele, és ez vonatkozik a Ludwig egész csapatára is. Mindenki nagyon segítőkész, udvarias és professzionális volt az előkészületek során.
Alban Muja Az én nevem, az ő városuk című műve a Ludwig Múzeum nemrég bezárt Westkunst - Ostkunst című gyűjteményi kiállításán | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
Ez a mű képviselte a Koszovói Köztársaságot tavaly a Velencei Biennálén. Van különbség a két kiállítás között?
Nyilván maga a tér teljesen más, de ezen kívül is vannak még különbségek. Úgy döntöttünk, hogy teljesen máshogy mutatjuk be itt a művet. Velencében cikkcakkosan helyeztük el a vásznakat egymás mögött. Egymás után nézhetted meg a filmeket, tehát irányítottuk a közönséget. Először Besa, utána a testvérek, végül Agim filmjét lehetett látni. Itt azonban mindhárom film egyszerre fut előtted, és te döntöd el, hogy melyiket nézed meg először.
Alban Muja Családi album című műve a Ludwig Múzeum kiállítóterében | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
A hangbeállításon is változtattunk, mivel Velencében sokkal hangosabban szólt a beszéd, de a térelosztásnak köszönhetően nem zavarta egymást a három film. Itt viszont úgy döntöttünk, hogy nagyon halkra vesszük a hangot. Egyrészt azért, mert a három videó egyszerre szól előttünk, szóval a hangok zavarnák egymást, illetve azért is, mert feltételeztük, hogy nem túl sok albánul beszélő látogató fogja itt megtekinteni a művet, szóval úgyis el kell olvasni a feliratot.
A művész a kiállítás megnyitóján | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
Mesélnél magáról a műről azok számára, akik még nem ismerik?
Ez a munka bemutatja a húsz évvel ezelőtti valóságot, azt, hogy mi történt velem és a családommal, illetve az egész koszovói társadalommal a háborúban. Ugyanakkor arról is szól, ami manapság történik a világban, tehát beszél a mostani menekültek problémáiról is.
Ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni.
Ez tehát egy olyan projekt, amely alapvetően az emberi létezésről beszél, azokról az emberekről, akik valamilyen oknál fogva el kell, hogy hagyják az otthonukat azért, mert erre rá vannak kényszerülve, és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ez milyen okból történik. Legrosszabb esetben egy háború áll a háttérben.
A kiállítás előteréből rálátunk a műre | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
Mi volt annak a döntésnek a hátterében, hogy nem a személyes emlékeidet dolgoztad fel ebben a projektben, hanem másokét?
Amikor elkezdtem ezzel a projekttel foglalkozni, először azt gondoltam, hogy egy engem ábrázoló képet fogok használni. Amikor gyerek voltam és egy menekülttáborban laktunk Albániában, akkor a spanyol miniszterelnök eljött látogatóba, és én szerettem volna, ha készül rólunk egy közös kép anélkül, hogy tudtam volna, hogy majd egyszer akarok ezzel kezdeni valamit. Később megtaláltam ezt a képet egy régi családi fotóalbumban, és szerettem volna valahogyan megosztani, ami történt. Ez az érzés volt a kiindulópont. Azonban később úgy éreztem, hogy a munkámban inkább szeretnék távolságot tartani a saját emlékeimtől.
Mindig igazából a következmények érdekeltek, a politikai, gazdasági, társadalmi átalakulások, amik a koszovói területen történtek a háború következtében.
Húsz év elteltével ez volt az első alkalom, hogy ezt a témát feldolgoztam.
Alban MUJA Az én nevem, az ő városuk 5. Saranda (2012) | Fotó: A művész jóvoltából
Számomra lényeges volt, hogy ne kizárólag a saját élményeimet meséljem el, mivel fontos megosztani a valóságot, és hát nem csupán egyetlen valóság van. Nem csupán az én családom valósága történt meg Koszovóban.
A kiállítás megnyitóján | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
Hogyan esett a választás erre a három képre?
Amikor eldöntöttük, hogy megcsináljuk ezt a projektet, akkor átnéztünk egy csomó dokumentumot, sok képet, és akkor találkoztunk ezzel a három legendás és ikonikus képpel. Megtudtuk, kik készítették, megszereztük az engedélyt, hogy használhassuk őket. Ez a folyamat több hónapig tartott. Aztán elhatároztuk, hogy megkeressük a képen szereplő embereket. Sok információt szereztük a médiából és ismerősöktől. Egy hónapot vett igénybe, mire megtaláltuk őket.
Alban Muja Családi album című műve a Ludwig Múzeum kiállítóterében | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
Az ő történeteiken keresztül szeretnénk megmutatni, hogy mi történt a menekültekkel húsz évvel ezelőtt.
Ezt ők úgy mesélik el, hogy még gyerekként élték át a háborút, megélték, hogy milyen volt menekültnek lenni, de már nem emlékeznek rá, mert még annyira kicsik voltak.
Nehéz volt objektívnek maradni az alkotás folyamata közben?
Ezért gondoltam azt, hogy az lesz a legjobb, ha a saját élményeimet távol tartom, illetve nem vonom be a videókban szereplők szüleit sem, hanem kizárólag a fényképeken még gyerekként látható szereplőket kérdezem. Az emberi tapasztalásra fókuszáltunk, mivel azt, hogy mi történt Koszovóban, eléggé könnyű megismerni, elég csak az interneten rákeresni, és kiderül, hogy 90 százaléka a koszovói népességnek el kellett hagyja az otthonát, és menekülniük kellett. Ezt könnyű megtudni. De számomra az volt a fontos, hogy egy emberi projektként kezeljem ezt a művet, és nem a saját tapasztalatomról szóló alkotásként.
Fabényi Julia és Alban Muja a kiállítás megnyitóján | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.