Picasso szellemei, az afrikai dzsungel rejtelmei, zenélő pagoda hűtőszekrénydobozokból, kollázs poliészterdarabokból: Kim MacConnel amerikai művész, a Pattern and Decoration csoport, illetve mozgalom előfutára az egész világot beutazta, miközben a különböző kultúrák ornamentális mintázatát tanulmányozta. Így tett a csoport többi művésze is, akiknek alkotásaiból múlt héten nyílt kiállítás a Ludwig Múzeumban. Kim MacConnellel a megnyitó előtt beszélgettünk műveiről, a művészek társadalmi felelősségvállalásáról, Indiáról, Afrikáról, illetve a budapesti ornamentikáról.
Kim MacConnel művei a budapesti Ludwig Múzeum kiállításán | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
Ludwig Múzeum (S. Zs.): Ezen a kiállításon több műve is látható, többek között a Pagoda és egy nagyméretű textilkollázs is. Hogyan készültek ezek az alkotások?
Kim MacConnel: A kollázs egy nagyon érdekes darab, mert az anyagokat nem mind én gyűjtöttem hozzá. Robert Kushner (szintén a Pattern & Decoration csoport művésze) egy loft épületben élt New Yorkban. Ennek az épületnek az egyik lakója mintás poliészter anyagokból készített dolgokat, hogy miket, azt nem tudom. Robert talált a járdán egy nagy doboz anyagdarabot, és arra gondolt: „Kimnek ez biztos tetszene”, úgyhogy elküldte nekem. Éppen akkor tértem haza egy két hónapos mexikói útról, ahol pont ilyen textilek után kutattam. Az egyik faluban azonban azt mondták, hogy sehol nem fogok találni ilyesmit, mert senki nem hord poliészterből készült ruhákat, mivel mindenki kifinomultan szeretne öltözködni, és nem akarják, hogy látszódjon rajtuk, hogy falubeliek. Így hát beletörődtem ebbe, és elmentem Durangoban egy nagy anyagboltba, és vettem egy adag kínai mintákkal nyomott anyagot. Így végül ebben a kollázsban ezeket és a Robert által küldött anyagdarabokat is felhasználtam. Összesen négy ilyen munkát készítettem, amelyek a kínai földműves kultúra propagandajellegű képi világát vették alapul. Ez a téma a hetvenes évek második felében igen közkedvelt volt Amerikában.
Számomra ezek a kollázsok azt az ideát fejezik ki, hogy abból alkotunk, amink van.
Kim MacConnel A képek bősége végtelen, 1978 | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
Ezt a munkát nem láttam azóta, hogy New Yorkban, a Holly Solomon Galeriában bemutattam 1979-ben. A Pagodát sem láttam 1974 óta. Ez szintén egy érdekes munka. Két hűtőszekrény kartondobozából készült a fala, amelyeket összeillesztve egy hétszögletű formát kaptam. A kartonlapok közepét kivágtam, és ráfektettem kollázsszerűen különböző anyagokat, amelyek némelyike átlátszó. Ezeken keresztül be lehetett látni a Pagoda belső terébe, ahol egy kicsi zenedobozból zene szólt. Ezt a kompozíciót, amely két játékorgonára és két játékzongorára íródott, egy nagyon közeli zeneszerzőbarátom alkotta, aki most Ausztráliában él. Nem sokkal azután, hogy megtudtam, hogy a Pagodát ki fogják állítani Aachenben, ő megtalálta ennek a zenének a felvételét a raktárában, ennyi év után, és digitalizálta. Elküldött belőle egy másolatot, amitől teljesen el voltam ragadtatva. Vásároltam még egy kópiát a digitalizált felvételből, és az aacheni gyűjteménynek adományoztam, de nem volt biztos, hogy az ottani kiállításon le fogják tudni játszani. Úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor megérkeztem Aachenbe, és meghallottam, hogy szól a Pagodában a zene. 1974-ben ez egy nagyszerű performansz volt. Nem a kiállítótérben, hanem az épületen kívül állítottuk fel a Pagodát. Jöttek az emberek, körbeállták, és próbáltak benézni a belsejébe, ahonnan a zene hallatszott. Ez valójában egy skót ballada, ami repetitív módon ismétlődik, mint Philip Glass szerzeményei, azonban a Pagodában új kontextusba kerül, és azt gondolom, ez nagyszerű!
Alkotásiban gyakran megfigyelhetők a keleties, egzotikus mintázatok. Sok országban járt, hogy ezeket a különböző tradicionális dekorációkat eredetiben tanulmányozza és inspirációt szerezzen?
Igen, nagyon sokat utaztam. Részben Mexikóvárosban nőttem fel, szóval Mexikón belül meglehetősen gyakran tettem utazásokat, szinte nincsen olyan része az országnak, ahol ne jártam volna.
A vietnámi háború idején hajón teljesítettem szolgálatot, ami Japánban és Koreában is kikötött. Mindkét országban elmentem templomokba, múzeumokba. Koreában volt rá időm bőven, mivel a hajó lerobbant, így majdnem egy hónapig ott voltunk. Nagyon érdekesnek tartottam ezt a világot.
Indiában először 1978-ban jártam. A műgyűjtő Sarabhai család jó néhány művészt meghívott ahmedabadi otthonába, hogy ott dolgozzanak. Így jutottam el én is hozzájuk. Olyan alkotókat hívtak még meg, mint Frank Stella és Robert Rauchenberg. Ez egy nagyon örömteli dolog volt számomra. Később hét vagy nyolc alkalommal visszatértem Indiába.
Kim MacConnel Ehető, 1979 | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
A nyolcvanas évek elején és végén is nagy utazást tettem Kelet- és Nyugat-Afrikában, illetve a Szaharától délre fekvő régióban. A második utazás egy két és fél hónapos út volt, amelyre a Picasso szellemeinek nyomában című projektem miatt mentem. Ez az ötlet azután fogalmazódott meg bennem, hogy elolvastam Mary Kingslay könyvét, amelyet nyugat-afrikai utazásairól írt az 1890-es években. Ugyanebben az időszakban Picasso csupán Párizsban, a Louvre-ban találkozhatott az afrikai kultúrával, amely később felkeltette érdeklődését a maszkok iránt. Szóval két valóságról szólt a projekt: az egyik Picassóé, kizárólag a múzeumokból, a másik Mary Kingslay-é, aki a valódi gaboni dzsungelen gázolt keresztül.
Lát abban különbséget, ahogy Amerikában és ahogy Magyarországon viszonyul a közönség a műveihez?
Igen, nagyon nagy különbség van. Mivel Magyarország 150 évig török uralom alatt állt, ez egészen mássá teszi az ornamentikához és a mintázathoz fűződő itteni viszonyokat. Ahogy mászkáltam Budapesten, arra ébredtem rá, hogy ez a város az ornamentikát tekintve leginkább Isztambulra, Konstantinápolyra és a keleti világra hasonlít. Nem konkrét egyiptomi, török vagy arab díszítőelemekre gondolok, hanem inkább az ornamentikára való hajlandóságra, és ahogy ez az építészetben megjelenik.
Az itteni mintázatok érdekessége, játékosságának mélysége teljesen lenyűgöz!
Nem beszélve a törökfürdőkről, amelyek ötszáz év elteltével is őrzik az ősi fürdőkultúra tradícióját, és a mai napig működnek.
Látogatók MacConnel művei előtt a Ludwig Múzeum kiállításán | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
Az 1970-es években a Pattern and Decoration mozgalom tagjai elkötelezetten vállaltak szerepet társadalmi, politikai ügyekben. Fontosnak tartja, hogy a mai fiatal művészek is foglalkozzanak a társadalmat érintő kérdésekkel?
Természetes igen, ez a mai napig lényeges. Azt vettem észre, hogy az elmúlt években a fiatal művészek egyre inkább érdeklődnek a szociálpolitikai és kulturális kérdések iránt.
Azt nem jelenthetem ki, hogy annak idején a hetvenes években én magam vagy az egész mozgalmunk jelentős változást idézett volna elő a társadalomban. Az érdekelt minket, hogy politikai téren bizonyos mértékben megpróbáljunk nyitni. Nagyon sok ellenállásba ütköztünk, de mégis sikerült áttörnünk, legfőképpen a 1970-es évek közepén kialakult gazdasági recesszió miatt, amely újraértelmezte a művészet helyzetét a piacon. Jött egy kis lehetőség, amiből Holly Solomon létrehozott egy galériát, amelyen keresztül kijuthattak munkáink az európai galériákhoz is.
Kim MacConnel a budapesti kiállítás megnyitóján | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum
A társadalmi ügyek iránt tehát mindig is érdeklődtem, és ez így van a mai napig,
és úgy látom, hogy sok más művész ugyanígy van ezzel. Ők mind különböző utakon, de nagyon aktívan foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, akár nagyobb, akár kisebb hírnévvel rendelkeznek. Ez rendkívül fontos, hiszen – véleményem szerint – pont ebben van a művészet ereje!
A Mintázat és dekoráció című kiállítás 2020. január 5-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.