Ludwig Múzeum Blog

Hajas Tibor: Tumo I., 1979. Fotó: Vető János (részlet). Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A héten zár az 57. Velencei Képzőművészeti Biennále, melynek központi kiállításán – több évtized kihagyás után – idén magyar művészek munkái is szerepeltek. A Giardini központi pavilonjában Hajas Tibortól kilenc mű került bemutatásra, melyek kijutását a Ludwig Múzeum koordinálta. A műtárgyakat a Ludwig Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum kölcsönözte. Christine Macelt, az idei Biennále főkurátorát Hajas Tibor velencei szerepléséről kérdeztük.

Kálmán Borbála: A francia közönség Hajas Tibor (1946–1980) munkásságát A múlt ígéretei (Les Promesses du passé, Centre Pompidou, 2010, kurátor: Christine Macel, Johanna Mytkowska) kiállítás révén ismerhette meg, mely kiállítás egyben hozzájárult számos, a globális szcéna által korábban kevéssé nyilvántartott közép- és kelet-európai művész nemzetközi elismerésének az elősegítéséhez. A Biennále előkészületeinek mely fázisában határozott úgy, hogy Hajast is beemeli a Viva Arte Viva kiállításba? Van különleges oka annak, hogy kifejezetten a fotótablóit választotta?

Christine Macel | fotó: Andrea Avezzù. A La Biennale di Venezia jóvoltából

Christine Macel: A Múlt ígéretei című kiállításhoz végzett kutatói előkészületeim során jutottam el Budapestre Joanna Mytkowskával, a kiállítás társkurátorával. Alkalmunk nyílt megtekinteni a Ludwig Múzeum gyűjteményében lévő Hajas Tibor munkákat, majd a Vintage Galériában lévőket is; nagy örömömre szolgált, hogy ezt követően találkozhattam a művész özvegyével, ő is mutatott további műveket például az Analízisdetonáció sorozatból. Végül ezek közül kerültek ki azok, amelyeket bemutattunk. Komoly hatással voltak rám a Felületkínzás című sorozatának munkái. Elkezdtem utána olvasni az alkotónak: művészet-ellenes, egyszerre komor és szellemes pozíciója, illetve intenzív és radikális élete erősen inspirálóan hatott rám. A következő mondatot különösen szeretem tőle: „A »művészetnek« nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel.”

Még akkoriban megkíséreltem Hajas művek megvásárlását a Centre Pompidou számára, de a művészt nem ismerték Magyarországon kívül és az árai már magasan szárnyaltak. Úgy gondoltam, kell valamit tenni ezért a művészért, és majdnem tíz évvel később, ennek a bevésődött emléknek hála rögtön eszembe jutott, hogy beemeljem a Biennáléba. A fotótablók kiválasztását a kiállítás azon fejezete sugallta, ahova szerettem volna őt beilleszteni.

Hajas Tibor művei a Viva Arte Viva kiállításon | fotó: Rosta József

K.B.: Hajas az Örömök és félelmek pavilonjában szerepel, mely az egyén és az érzései, érzelmei közötti kapcsolatot boncolgatja. A pavilon kapcsán a májusi Artpressnek adott interjúban említi, hogy egy „olyan korban élünk, amelyben az én esszenciája megkérdőjelezésre került; kérdőre lett vonva egy új, szabad és testvériségen alapuló világ felépítéséhez szükséges képessége, illetve a gondolatisághoz fűződő képessége.”. Milyen szerepet társít Hajas műveiben az „én esszenciájához”? Ön szerint munkásságában továbbra is jelen van a megkérdőjelezés ereje?

Ch.M.: Hajasnál egyszerre van jelen a feltétel nélküli szabadság megtapasztalása iránti törekvés – egyfajta „én-magasztalás” –, valamint egy mélyről fakadó, megsemmisítés iránti vágy. Szélsőséges megközelítése, amely összefonódik a magyar underground közeggel, szorosan összekapcsolódott egy személyes, egzisztenciális kereséssel, amely a szexualitás, a halál és a misztikus vizsgálódás felé irányult. Mélységesen plutonikus művészről van szó, aki performanszaiban olyan koncepteket jár körbe, mint a buddhizmushoz köthető „bardo post-mortem”. Ezért tűnt úgy számomra, hogy munkássága tökéletesen illeszkedik az Örömök és félelmek pavilonjába.

Művei negyven év távlatában is megőrizték erejüket és intenzitásukat.

Kiállításrészlet Hajas Tibor műveivel | fotó: Rosta József

K.B.: Hajas Tibor a cseh Luboš Plný művésszel van „párban” bemutatva: mindketten jelentős számú művel szerepelnek a pavilonon belül. Mi vezette ahhoz, hogy egymás mellett mutassa be őket? Milyen hasonlóságokat, különbségeket lát kettejükben?

Ch.M.: Nagyon különböző munkásságokról van szó. A közös pont a test, annak végessége és a halál iránti rögeszme. Hajas Tibor úgy kínozza „felületét”, ahogyan Plný a testeket boncolja. Ezt az egybehangzást szerettem volna kiemelni.

K.B.: A Biennálén kiállított Hajas-művek, melyeket a művész Vető Jánossal együttműködve hozott létre, valójában performanszok, pontosabban fotóakciók, amelyeket kizárólag a fotós, illetve a fényképezőgép objektívje „látott” – nem volt jelen közönség. Ugyanakkor e szeánszok materiális eredménye nem képez konkrét dokumentációt: az akciót testesítik meg, tehát a tablók önmaguk által válnak fotóakcióvá. Ezt a különbségtételt láthatóan jól tükrözi a művek pavilonon belüli súlya, illetve térbeli elrendezése. Ez annak a szándéknak tudható be, hogy e különböző kifejezésmódok határmezsgyéjén mozgó műfaj előtérbe kerülhessen?

Ch.M.: A művekhez kapcsolódó viszonyomat nem műfaji vagy anyagbeli/médiumbéli kérdések motiválják. Ugyanakkor eljárás tekintetében a Hajas által, Vetővel együttműködésben kidolgozott plasztikus megoldást valóban felettébb lényegesnek találom. A Hajas által megvalósított fotográfián belüli akció és a fotográfián magán véghez vitt akció, mint például a roncsolt negatívok, kiváló megoldást kínálnak, valóságos jelleggel testesítik meg a „kárhozat esztétikáját”, ahogyan Hajas is írta.

Hajas Tibor: Húsfestmény III., 1978. Fotó: Vető János. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

K.B.: A Viva Arte Viva kiállítás révén fiatal tehetségek előtérbe helyezése mellett olyan művészek újrafelfedezését célozza meg, akik eddig kevés elismertséget kaptak, esetleg túl korán hunytak el: gondolja, hogy ennyi év után lehetséges feléleszteni ezeket a valamiféleképp „elfeledett” életműveket?

Ch.M.: Természetesen – a művészettörténet pontosan azt a célt szolgálja, hogy a kártyalapokat újra lehessen osztani. Nagyon érdekes időszakot élünk ebből a szempontból, kevésbé dogmatikusabbat, mint az 1980-as évek végén. Úgy vélem, hogy a múlt jelenlegi újraolvasása ama globalizáció keretében zajlik, amelyen belül számos szcéna nem rendelkezett polgárjoggal a nyugati diskurzuson belül – és talán azt is mondhatnám: a Nyugat diskurzusán belül. Jelenleg e szcénák felszínre törése zajlik, ez egy érdekfeszítő időszak. Itt van például a nemrégiben rendezett Postwar kiállítás a müncheni Haus der Kunstban. Vagy itt van a Velencei Biennálén a román pavilon, a konceptuális művészet nagyasszonyával, Greta Bratescuval (1926–); vagy akár még Antigua és Barbuda pavilonja Frank Walter festővel (1926–2009). Ezek lényeges újrafelfedezések.

Ha Hajas 1980-ban nem halt volna meg oly hirtelen és oly fiatalon egy autóbalesetben, minden bizonnyal nemzetközi elismertségre tett volna szert.