Szeptember 21-én megnyílt a Fluxus és barátai című kiállítás a Ludwig Múzeumban. A tárlat a Maria és Walter Schnepel Gyűjtemény anyagát mutatja be, Magyarországon most először. A több mint hatszáz tárgyat bemutató kiállítás előkészületei közben Walter Schnepellel, a gyűjtemény tulajdonosával, és Lisa Simonnal, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.
Fotó: Glódi Balázs
Ludwig Múzeum: Mikor kezdett műtárgyak gyűjtésével foglalkozni?
Walter Schnepel: Az első műtárgyamat 15 vagy 16 évesen vásároltam, de ennek a műnek semmi köze nem volt a Fluxushoz, hiszen akkor ez a mozgalom még nem is létezett. Az első Fluxus művemet negyven évesen vásároltam.
L.M.:.Mit jelent Önnek a műgyűjtés?
W.S.: Ha az ember birtokol valamit, akkor azt biztonsággal mondhatja, hogy az övé. Létezik magyarul is az a kifejezés, hogy valaki ül a pénzén, én a „művészetemen ülök”. Ennek ellenére a műgyűjtés számomra nem üzlet, hanem egy igazi szenvedély.
L.M.: Miért kezdett Fluxus műveket gyűjteni?
W.S.: Eleinte a huszadik század korábbi időszakainak klasszikus műveit gyűjtöttem, de a 80-as években ezek a művek nagyon drágák voltak, egyrészt ezért döntöttem úgy, hogy váltok. Másrészt, mindig is nagyon érdekelt a dadaizmus, és minden, ami azt körülvette. Azonban ilyen jellegű műveket akkoriban lehetetlen volt beszerezni, mivel egyszerűen nem volt semmi a piacon. Ha mégis akadt valami, az megfizethetetlen volt. Mivel a Fluxus direkten jött a dadaizmusból, gyakorlatilag a lábnyomain lépdelve alakult, innen jött az ötlet, hogy ilyen műveket gyűjtsek.
Fotó: Glódi Balázs
L.M.: Melyek azok a jellemzők, amelyek a leginkább megragadták a Fluxusban?
W.S.: Azért tetszik nekem, mert vicces, jól át tud minket verni, és nem veszi magát, mint művészetet komolyan. Fontos ezen kívül, hogy a Fluxus egyfajta törésként értelmezhető a művészettörténetben az izmusok időszaka után. Ennek fő alakjai Henri Matisse, John Cage, és Marcel Duchamp, akik teljesen másképpen gondolkodtak, mint előttük bárki a művészetben. Ők tekinthetők a Fluxus előfutárainak. Bár ha belegondolunk, Malevich már 1915-ben bemutatta a Fekete négyzetet, amely értelmezhető a festészet végeként.
L.M.: Hogyan lehetne a leghelyesebben definiálni a Fluxust?
Lisa Simon: Nagyon fontos kiemelni, hogy a Fluxus nem egy stílus. Szokták egy csoportként is emlegetni, azonban a legmegfelelőbb kifejezés a mozgalom, amely az 1960-as években kezdődött, és körülbelül az 1990-es évekig tartott. A Fluxushoz köthető művészek többnyire az 1930-as években születtek.
L.M.: Személyesen hogyan kötődik a Fluxushoz?
W.S.: Tulajdonképpen az életem legfőbb időszakával esett egybe a Fluxus, hiszen amikor kialakult, az 1960-as években én pont a húszas éveimben jártam.
L.M.: Kialakult személyes kapcsolat a művészekkel?
W.S.: Számos művészt megismertem, és szerencsére több most élő alkotóval kapcsolatban vagyok. Azonban, sajnos sok művész nem élt már, amikor elkezdtem Fluxust gyűjteni, így általánosságban nem mondható el, hogy az alkotók többségével baráti kapcsolatom van. Persze, képzeletben mindannyian a barátaim.
Fotó: Glódi Balázs
L.M.: A Tecnolumen nevű lámpagyárnak is a tulajdonosa, amely dizájn lámpákat gyárt. Hogyan fér össze a dizájn, a szépség, az esztétikum, és a Fluxus gyűjtemény?
W.S.: A két dolog egyáltalán nem áll távol egymástól, ha például az absztrakt képekre gondolunk. A kétféle művészet egy időben lesz látható, ugyanis egy hét múlva nyílik egy kiállítás a Kiscelli Múzeumban, amely a lámpákat fogja bemutatni.
L.M.: Mikor volt a Fluxus kiállítás anyaga először kiállítva?
W.S.: Először 2002-ben, Brémában, majd Bonnban, és Magdeburgban volt látható. Az első állomások után aztán számos helyen bemutatták a kiállítást, és mindenhol teljesen máshogy prezentálták. Erről van is egy vicces történetem. Amikor Bonnban volt a kiállítás, olyan speciálisan rendezték el a műveket, hogy amikor először beléptünk a terembe, mondtam a feleségemnek, hogy biztos másik emeleten vagyunk. Nem ismertem fel a saját gyűjteményemet, mindent faburkolat fedett, olyan volt, mintha egy bútorüzletbe léptünk volna be.
L.M.: A mostani budapesti tárlatnak van valamilyen speciális eleme, amely máshol nem volt látható?
W.S.: Ezen a kiállításon nagy hangsúlyt fektettünk a magyar alkotókra, akiknek a művei szintén szerepelnek a gyűjteményben, mint Lakner László, Altorjay Gábor, Perneczky Géza, és Tót Endre. Bár a magyar közönség jól ismeri ezeket a neveket, a kiállításon szereplő műveik eddig soha nem voltak láthatóak Magyarországon. Külön érdekesség, hogy 1990 előtt, bárhogy is szerettünk volna, nem tudtunk ezektől a művészektől vásárolni.
Fotó: Glódi Balázs
L.M.: A kiállítás rendezésében van valamilyen különleges jellemző?
L.S.: A legfontosabb jellemző az, hogy a kiállítás termeit nem kronologikusan rendeztük be, hanem témák szerint. Ebből kivételt képez az első terem, amely a Fluxus előfutárait mutatja be, mint John Cage, Marcel Duchamp, Man Ray és mások. Ezután tematikus termek jönnek, amelyek témái többek között az „Eat Art”, Politika, Irodalom és könyvek, Festmények lesznek.
L.M.: Hogyan lehet bevonni a nézőt egy ennyire összetett, és gazdag tematikájú kiállításba?
L.S.: Duchamp kifejezésével élve, az a bizonyos koefficiens, a művészeti együttható az, amelyet a néző behoz magával a kiállításba. Lehet, hogy egy zenei művet önmagában csak zeneként érzékelsz, de ha ismered az összefüggéseket, akkor felfedezheted benne a költészetet, vagy a festészetet is.
L.M.: Mit üzennek a látogatóknak?
W.S.: Nem tudom elmagyarázni, hogy milyen is ez a művészet, jöjjenek és nézzék meg! COME & SEE!
A Fluxus és barátai kiállítás november 26-ig látható a Ludwig Múzeumban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.