Ludwig Múzeum Blog

A Ludwig Múzeum kiállítóterében sétálva emlékezünk a nemrég elhunyt rendezőre.

(Andrzej Wajda, forrás: wikipedia.org)

Az 1950-es évek modernista filmjének lényegi eleme volt a centrum-periféria viszony megváltozása. A Sztálin halálával bekövetkezett kultúrpolitikai átalakulásokkal 1953-tól egy olyan rendezőgeneráció kerülhetett fel az avantgárd filmes világ nyugati tájolású térképére, amely sajátos módon operált a kelet-európai történeti pozíció és az új nyugati kísérleti tendenciák ütköztetésével és elegyítésével.

Hogy az új hullám erejének szempontjából szükséges volt-e a mindvégig erős nyugati hátszél, vagyis az az egzoticizáló tekintet, amellyel a Nyugat a kelet-európai filmművészet felé fordult, nem kérdés. Hogy azonban az egzotikum kategóriájának felvállalása hosszú távon jó volt-e, az már kevésbé egyértelmű. Mindenesetre tény, hogy a puszta politikai jellegű kuriozitás nem lett volna elég ahhoz a gyors ütemű kibontakozáshoz és nemzetközi sikerhez, amelyet Wajda és kollégái, a lengyel iskola megalapozói az 1950-es és 1960-as évek során véghez vittek.

A lengyel reformista film alapjaiban kérdőjelezte meg a korábbi ideológiai mintázatok relevanciáját. A személyes világháborús érintettség tagadásának véget vetve elfordultak a monumentális sémák ismétlésétől, és az egyéni történetek elbeszélésén keresztül kísérletet tettek a kollektív tragédia feldolgozására. Ez az alkotói attitűd végigkísérte a teljes wajdai életművet – gondoljunk csak a 2000-es években bemutatott Katynra, amelyben Wajda saját apjának történetét meséli el. Apjáét, és így mindazokét a hivatalnokokét, akiket a szovjet hatalom 1940-ben megölt Katynnál.

„Az én kapcsolatom hőseimmel érzelmesnek mondható. Közel érzem őket magamhoz. Más szemléletmóddal nem tudtam volna filmen ábrázolni Macieket sem... Én egy sajnálatra méltó, szerencsétlen emberről akartam filmet csinálni, aki végigment egy bizonyos úton. Mégpedig különböző, történelmileg meghatározott okok késztették erre. S ezek az okok nemcsak az ő lelkébe, de kortársai nagy részébe is szinte be voltak vésve.”

(Andrzej Wajda a Hamu és Gyémántról)

A centrum-periféria viszonyában beállt hangsúlyeltolódás nem csupán a filmek tematikájára igaz. A korábban Varsóban központosuló filmipar az új tendenciák mellett már nem nyújthatott kellő szabadságot az alkotóknak – meglepően hosszú ideig nem! Wajdát is csak az 1981-es Arany Pálma Díj mentette meg a börtönbüntetéstől, amellyel a szocialista rezsim sújtotta számos haladó gondolkodású rendezőkollégáját.

Andrzej Wajda: Hamu és gyémánt (1958), részlet a filmből (Forrás: www.culture.pl)

Wajdának köszönhetően kerülhetett fel a Ludwig Múzeumban most megismerhető Wroclaw is arra a bizonyos térképre. A város a kommunista hatalmi központhoz képest már inkább egy „vad Nyugatot” képezett, elég távol Varsótól ahhoz, hogy az újhullám rendezői szabadon, de legalábbis kevesebb kompromisszummal alkothassanak. A különleges helyszínnek hála a Wroclaw Film Studios (WWF) 1954-es alakulását követően hamar a háború utáni filmgyártás egyik központjává válhatott. A WWF sokkal inkább egyfajta közösségi alkotótérként működött, mintsem egyszerű stúdióként. Itt találkoztak a színtér alakítói, sőt, időről-időre – ahogy maga Wajda is –, itt is szálltak meg. Közel ötszáz film készült itt, köztük Andrzej Wajda kultikus korai trilógiájának két darabja, az 1955-ös A mi nemzedékünk (amely a lengyel iskola kezdetét is jelöli), illetve a három évvel később bemutatott Hamu és gyémánt, amely tényleges világhírt szerzett a rendező számára.

Andrzej Wajda: A mi nemzedékünk (1955) című filmjének borítója (Forrás: wikipedia.org)

Az októberben elhunyt rendezőmatuzsálem szimbolikus emlékezetkompozíciói túl minden elnyerhető életműdíjon, túl az egész lengyel szcénát érintő hullámtörőkön, több, mint fél évszázad után már nem csak a régióban meghatározóak.

Mi jelezhetné ezt jobban a 2016-os Oscar-díj jelöltjeinek listájánál?

Nagy Zsóka