Megesik olykor, hogy a sokatmondó helyzetkomikumok előidézése bizonyos időre olyan makulátlan körülmények között is lehetségessé válik, mint egy művészeti múzeum impozáns kiállítótere.
Adott egy egy-, sőt, mindjárt kétemeletes geg, amelyen bár mosolyogni könnyű, igen nehéz bármiféle fogást találni. A Ludwig Múzeum egyik szintjén a Vadnyugat. Az avantgárd Wroclaw története Leonardo remekének parafrazeált képével fémjelezve; a másikon A fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései, minden újkori gonosztevő instant elegyének sötét árnyékába borulva. A dolog dilemmája, mint minden elmés csavar esetén, az ideális kulcsfogalom kiválasztásában áll: ha ez megvan, értjük a poént. Ha ez megvan, még az is kiderülhet, hogy a nagyvonalúnak tűnő címadás a zavarbaejtő logókkal több, mint árulkodó: a kortárs lengyel művészeti identitásprobléma magyarázatán túl – vagy épp azzal együtt – még arra az égető kérdésre is választ adhat, hogy miképp kapcsolódik egyetlen nagyobb összefüggésrendszer részeként a Mona Lisa és Darth Vader?
A Ludwig Múzeum két kiállítása
A kulcsfogalom ez esetben: az utókép. Definíció szerint az utóképek akkor jönnek létre, amikor a szem fotoreceptorait túlzottan erős ingerek érik, így veszítenek az érzékenységükből. Ilyenkor az észlelt kép egy ideig még a látómezőben marad, annak ellenére, hogy az eredeti látvány a valóságban már nem áll fenn. Ez kétféleképpen mehet végbe: ha a kép az eredeti inverze, akkor negatív utóképről, ha viszont megőrzi eredeti színeit, akkor pozitív utóképről beszélünk. Utóbbi létrejöttének mikéntjére egyelőre nem tisztázott – így működnek tehát az utóképek, de nem csak a szemben, hanem a történelmi tapasztalatban is.
Az „afterimage”, azaz az utókép fogalma lengyel összefüggésben most különösen aktuális: idén a nemrég elhunyt legendás rendező, Andrzej Wajda Afterimage című filmjét jelölték az Oscar idegennyelvű film kategóriájában. Az Afterimage-ben Wajda, kétségtelen önreflexív gesztussal, a festő Wladyslaw Strzemińskire hivatkozva elemzi a művész a totalitárius hatalom rendjében betöltött szerepét. Strzemiński az 1930-as lengyel modernista művészeti szcéna vezéralakja volt, aki avantgárd gondolkodásmódja ellenére az 1940-es évek végéig még a hivatalos művészeti oktatás megszervezésébe is bekapcsolódhatott. Végül épp azon a ponton indult meg a rendszer általi fokozatos leépítése, ahol aktívan foglalkozni kezdett az utóképek jelenségével.
Władysław Strzemiński: Theory of Seeing borítókép (critical edition). Kiadja: Łódź Art Museum, 2016 (forrás: www.culture.pl)
Strzemiński művei ekkor a realista ábrázolásmód új formuláját tételezték a szocialista realizmus doktrináihoz képest. De nemcsak mint optikai illúziót, hanem mint elméleti tevékenységet – így a művészi gyakorlat mellett kézenfekvő volt annak egyidejű teoretizálása is. A festő nagyhatású tanulmánygyűjteménye, a Theory of Vision egyfajta állandó tudatos látást ír le – mechanikus szempontú vizsgálat helyett azonban a különböző kulturális kontextus általi észlelés-változások alapján. Sorra elemzi azokat a műalkotásokat, amelyek a nyugati művészettörténeti elbeszélés – és persze a korabeli lengyel modernista művészet – szempontjából fontos előképeknek bizonyultak, majd ezekből kiindulva következtet arra, hogy az adott kor milyen világrendben gondolkodott, milyen valóságtudattal bírt.
Władysław Strzemiński: Theory of Seeing, részlet (critical edition). Kiadja: Łódź Art Museum, 2016 (forrás: www.culture.pl)
A mű megjelenéséhez csaknem tíz év kellett – majd újabb tíz az első komolyabb hivatkozásáig. Legközelebb az 1960-as évek neoavantgárd művészeti közegében, a wroclawi Pod Mona Lisa Galéria logójaként került elő az a kompozíciós ábra, amelyet Strzemiński könyvében a Mona Lisához készített. Annak a galériának az emblémájaként, amely a nagy konceptuális változások terepeként, a kortárs művészeti dialógus szeizmográfjaként és katalizátoraként írta le önmagát – ahogy ez a Ludwig Múzeum Vadnyugat. Az avantgárd Wroclaw története c. kiállításán kiderül.
Így jutunk el az önmagába visszaforduló, végtelenített lépcsősort – azaz a Múzeumot – többször megmászva az említett helyzetkomikum második emeletéről, az A valóság utóérzései alcímű kiállításról az első emeletre, a wroclawi művészeti szcénát bemutató tárlathoz.
A Ludwig Múzeum Vadnyugat. Az avantgárd Wroclaw története c. kiállítása (forrás: Facebook)
Az utókép jelensége minden szinten működésbe lép azzal, ahogy a mindenkori kortárs a megelőző kor negatív vagy épp pozitív utóképeként megkonstruálja önmagát. Ha pedig ez valóban így van – márpedig az utókép máris megjelent a látómezőnkben –, akkor nagyon is megfontolandó, hogy a Mona Lisát, mint a harmonikus reneszánsz tér-és valóságszervezés ikonját, és Darth Vader szétroncsolt sisakját, mint a valaha volt legnagyobb – értsd: Galaktikus – diktatórikus óriásállam végének mementóját egyetlen folyamat elemeiként kezelni több lehet, mint egy jó geg.
Nagy Zsóka
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.