Albánia fővárosában, a tiranai Nemzeti Galériában kiállítás nyílt a Ludwig Múzeum gyűjteményéből. A kiállítás kurátorát, a Ludwig szakmai igazgatóhelyettesét, Szipőcs Krisztinát kérdeztük.
A Ludwig-gyűjtemény válogatását szállító kamion érkezése a tiranai Nemzeti Galériához (fotó: Szipőcs Krisztina)
Minek köszönhető a tiranai bemutató?
Szipőcs Krisztina: Tiranai kiállításunk egy szakmai csere részeként jött létre: az albániai bemutatót követően a Ludwig Múzeumban is rendezünk egy kiállítást, amely a magyar közönségnek mutatja be a kortárs albániai és koszovói alkotók műveit. Mindez az egymás művészete iránti kölcsönös érdeklődésnek és szimpátiának az eredménye. A két hiánypótló kiállítás célja, hogy megismertesse az addig szinte teljesen ismeretlen magyar, illetve albán művészetet, és ezen keresztül Magyarországot, illetve Albániát és Koszovót a közönséggel.
A budapesti kiállítás kurátorai, Fabényi Julia és Kálmán Borbála komoly felfedezéseket tettek az albán művészeti szcénát illetően. A kortárs albán művészeti életben dinamikus fejlődés érezhető, amelyet elsősorban a 2000-es években készült műveken keresztül mutatunk be. Az én Albániába készült válogatásom inkább történeti jellegű: a 70-es évek első neoavantgárd generációjára, majd ezt követően a 90-es évek fejleményeire koncentrál.
Nemes Csaba, Csákány István, Fehér László és Szűcs Attila munkái Tiranában (fotó: Szipőcs Krisztina)
Mi mondható el Magyarországról a Ludwig gyűjteményén keresztül?
SZK: A gyűjtemény most bemutatott művei egyben kordokumentumok, a hétköznapi életet és a művészetet átható eszmék és értékrendek lenyomatai is. A 70-es években elsősorban a rendszerkritika és a művészi szabadság kérdései merültek fel a nem hivatalos szcénában, amelyek Albániában egészen a 80-as évek közepéig tabutémának számítottak. Az 1989 után fellépő új magyar művészgeneráció művei többek között a nemi, nemzeti vagy vallási identitás kérdéseire, élet és művészet viszonyára világítanak rá, olyan kérdésekre, amelyek egyben a kapitalizálódó Kelet-Európa általános problémái is. A 2000-es évek második évtizedét érzésem szerint a válság egyre erősödő érzete hatja át, amely a művészetben az aktivizmus, a kritikai gondolkodás új formáit hívja elő.
Hogyan állt össze a kiállítás anyaga?
SZK: A kurátori válogatás kiindulópontja a LUDWIG 25 című, jelenleg is látható állandó kiállítás, amely a rendszerváltás óta eltelt időszakkal, az úgynevezett posztszocialista korszakkal foglalkozik. Úgy gondoltam, hogy az adott pillanatban és adott helyszínen ez a magyar művészeket bemutató, a közelmúlt történelmére reflektáló válogatás lehet leginkább érdekes az albán közönség számára.
A kiállításon szereplő művek a művészi szabadság és függetlenség, az önálló kritikai gondolkodás manifesztumai, amely a legnehezebb időszakokban is megtalálja a maga kifejezési formáit.
Az itt kiállított művészek különböző módokon teszik vizsgálatuk és kritikájuk tárgyává a társadalmat mozgató eszméket, vágyakat, ideológiákat.
Az előtérben az egykori albán diktátor Enver Hoxha emlékére állított betonpiramis, amely a budapesti kiállításnak is visszatérő motívuma (fotó: Szipőcs Krisztina)
Az albán képzőművészetben 1990-ig kizárólag a szocialista realista stílus volt elfogadott, de a rendszerváltás utáni korszakot már az értékek, stílusok és alkotói módszerek pluralizmusa jellemzi. Mindkét ország művészetére rányomja a bélyegét a közelmúlt sajátos, kelet-európai történelmi, társadalmi tapasztalata, és ez lehet az a közös pont, amelyen keresztül kölcsönösen megérthetjük egymást.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.