Pénteken új kiállítás nyílik a Ludwig Múzeumban! Interjú Christoph Tannerttel, a Szenvedély. Rajongás és művészet kurátorával.
Christoph Tannert a kiállítás berlini megnyitóján
Szenvedély és rajongás – honnan származik a kiállítás ötlete?
Christoph Tannert: Rögtön az elején hadd szögezzem le: ez a kiállítás szinte kizárólag a pop- és rockzenéhez köthető rajongói attitűdöket vizsgálja, csak kevés kivételnek számító mű reflektál például futballszurkolókra és a hozzájuk kapcsolódó jelenségekre.
A kérdésre visszatérve, amióta a populáris zene létezik, egyre több olyan műalkotás született, amely egy meghatározó zenekarra vagy zenészre, egy-egy zenei stílusra vagy akár dalszövegre, színpadi látványelemre vagy bizonyos zenei stílushoz köthető öltözködési szokásokra reflektál. Nagyon sok képzőművész szocializálódott pop- és rockzenén, sőt sokan nem csupán egyszerű „zenefogyasztók”, hanem maguk is zenészek, vagy valamilyen rajongótábor tagjai. Ezekre és az ehhez hasonló jelenségekre hívják fel a figyelmet a kiállított művek, legyen az festmény, fotó, videó, film, lemezborító vagy objekt.
Milyen előkészületek előzték meg a kiállítást, hogyan történt a művészek kiválasztása?
CT: Az előkészületek csaknem két évet vettek igénybe. A művészek kiválasztását egy széles és alapos kutatás előzte meg, a limai és burmai punkoktól a diktatórikus körülmények között élő, főleg dél amerikai, szovjet és kelet-német művészek és rock zenészek politikai követeléseitől egészen Frieder Butzmann teljesen abszurd hangkoncepciójáig, amelyet rajongótáborával közösen hozott létre. Kurátorként arra törekedtem, hogy a témának minél több aspektusát bemutassuk, és maga a kiállítás is egyfajta rajongói gyűjteményként működjön.
Van kedvenc műalkotása a kiállításban?
CT: Hát, a legőrültebb Via Lewandowsky munkája, egy 70-es évekbeli magnó. Amikor valaki elhalad előtte, hirtelen kinyílik a kazettatartó és egy komplett mini rockkoncert tárul elénk színpadi látványelemekkel, füsttel stb. De a „csoda” csak pár másodpercig tart, mintha semmi sem történt volna. Ja, így van ez, a valódi rocksztárok már eltűntek, a nagy show-k pedig a rajongók emlékezetében élnek tovább. Ez a mű a rockkorszak egyfajta romantikus nosztalgiája.
Via Lewandowsky: Don’t cry, 2015
A kiállítás katalógusában arról ír, hogy a különböző rajongói csoportok között gyakoriak a véleménykülönbségek, ami pedig már a huliganizmus jelenségéhez áll közel. Ez azt jelenti, hogy a rajongás valójában egy radikális magatartás?
CT: Mindenképp. Egy igazi rajongó mindig kicsit szélsőséges is. Igyekszik elhatárolódni mindentől és mindenkitől – a szülőktől, az iskolától, a hatóságoktól, a mainstreamtől. Egy rajongó más akar lenni. Ha pedig sok fanatikus gyűlik össze egy helyen, a hangulat könnyen a tetőfokára hág, és az is előfordulhat, hogy a helyzet veszélyesbe csap át. Erről szólnak például Andreas Rost a Loveparade-ről és futballmérkőzésekről készített fotói.
Az internet, az új médiumok és a közösségi oldalak teljesen meghatározzák jelenünket. Mit gondol, hogyan hat ez a rajongók viselkedésére?
CT: Érdekes megfigyelni, hogyan változtak a rajongói magatartások. Korábban a sztárokat, a zenei élet ikonjait távolról csodálták. Manapság a közösségi médiának köszönhetően sokkal közelebb lehetünk a történésekhez. Régen a rajongók még leveleket írtak, egy-egy autogram megszerzése hetekig eltarthatott. Ma az is megtörténhet, hogy egy szerencsés rajongót kedvenc zenekara felhívja a színpadra, elkészül az áhított közös fotó, amelyet azonnal, még mielőtt a koncert véget érne, kiposztolhat a világhálóra. Összejöveteleket, koncerteket is sokkal egyszerűbben lehet megszervezni, mint korábban, ráadásul globális léptékben.
Az idoljaiknak élő, őket minden tekintetben utánozni kívánó rajongók gyakran külön szubkultúrákat alkotnak. Nem tartja-e megmosolyogtatónak ezt a fajta magatartást? Vagy talán épp ellenkezőleg, könnyen azonosul ezzel?
CT: Bevallom, a zenei szubkultúrák világát nagyon izgalmasnak és vonzónak találom. Jómagam is megszállott rajongója vagyok különféle zenekaroknak, King Crimsontól Iggy Popig, fanzine-okat, bootlegeket, underground kiadványokat gyűjtök.
Candice Breitz: Marilyn Manson-emlékmű, Berlin, 2007. június, 2007
A kiállítás először a Berlinben nyűgözte le a közönséget, majd pedig a nürnbergi Kunsthaus im KunstKulturQartier-ban volt látható. Milyen volt a fogadtatása Németországban, és mit vár a budapesti bemutatótól?
CT: Eddig nagyon jók voltak a visszajelzések. A művek nagyon sajátosak, a bemutatott filmek ritkán láthatóak. Meglátásom szerint Budapest underground és avantgárd szcénája a 60-as évektől kezdődően nagyon érdekes, ezért is remélem, hogy ez a friss szellemi közeg és a kiállítás koncepciója egymásra talál, és sikerül megszólítanunk a fiatal közönséget is.
Christoph Tannert a Künstlerhaus Bethanien művészeti vezetője.
Az interjút Sebastian Höne, a Ludwig Múzeum gyakornoka, a berlini Frei Universität művészettörténet szakos hallgatója készítette.
A kiállítás április 16-tól látogatható! Megnyitó: április 15. 18 órakor. Facebook-esemény.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.