Jean-Jacques Lebel, a Ginsberg kiállítás kurátora biztatására bevetettem magam a „dzsungelbe", hogy saját benyomásokat gyűjtsek a beat-nemzedékről a Ludwig Múzeum falai között. Azt előre elárulom, hogy idő kell hozzá, hogy minél több videóba bepillanthassunk, hanganyagba belehallgassunk, és összeálljon a kép.
A multimédiás kiállításon a plafonról lógó kivetítők között barangolhatunk, és ahogy a kurátor mondta, valóban egyetlen alkotás sem lóg statikusan a falon, hanem magyarázó szövegeket találunk az éppen forgó film- vagy interjúrészletekhez.
A beat-nemzedék elégedetlen volt a világgal, amiben élt, és ennek nem restellt hangot is adni, akár háborúellenes demonstrációkon, performanszokon és természetesen elsősorban a művekben, amelyek az addigi nyelvezettől és formavilágtól is nagymértékben különböztek. Abban azonban mindannyian megegyeztek, hogy változást akartak, és a társadalmi berendezkedéssel, az országok vezetésével szembeni elégedetlenséget víziókban fogalmazták meg, amelyek egyben valamilyen kiutat jelentettek az aktuális helyzetből.
A kiállítás egyik különlegessége a 4 óra 5 perc és 35 másodperc hosszú Ginsberg-interjú, amit Jean-Jacques Lebel készített, és amelyben Allen Ginsberg részletesen mesél az életéről. Kiderül belőle, hogy mint minden művésznek, neki is fontos, hogy nyomot hagyjon maga után: „az öröklét tündöklete a költészetem alapja".
Persze nem kell végighallgatni, de vissza-vissza lehet térni egy-egy kivetítő elé, és az apró részletekből kialakítani a számunkra leszűrt összképet. A nem túlságosan nagy kiállító tér ellenére az anyag mennyiség olyan hatalmas a multimédiás eszközöknek köszönhetően, hogy nem is nagyon lehet egyszerre befogadni mindent. Időnként le kell ülni fülhallgatóval az erre szolgáló kanapékra, és időt szánni a minket érdeklő részletekre, hogy a képi és hanghatások között az ember megtalálja azt, amit a „dzsungelből" szeretne kiragadni.
Érdemes megfogadni Lebel szavait: „A kiállítások általában elég unalmasak, a dolgok csak lógnak a falon, nem mozognak. Én azt szoktam javasolni a közönségnek, hogy sétáljon, vesszünk el az erdőben együtt, üljünk le, haladjunk tovább. A szemünk, a fülünk összerak valamit, ami mindenki számára személyes. Ez egy mozgó kollázs, össze lehet szedni a nekünk személy szerint fontos morzsákat, és abból megfőzni a saját „gulyásunkat". Ez így sokkal érdekesebb, mert a néző aktív, nem passzív, ahol csak lenyeljük, amit már megfőztek számunkra. Itt megnézhetjük, amihez kedvünk van, ha elfáradunk, vissza lehet jönni másnap. Ez egy fizikai élmény."
A beat-nemzedék számos határt szeretett volna lebontani, komoly társadalmi változásokat indítottak el világszerte és több társadalmi tabu éppen ezekben az időszakban, az ötvenes, hatvanas években kérdőjeleződött meg. A kiállítás arra is rávilágít, hogy az a sok előítélet és tabu, ami ellen harcoltak, még ma is jelen van...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.