Ludwig Múzeum Blog

Mélyi József interjúja Csákány Istvánnal.
Csákány István szobrait, installációit, emlékműveit egyszerre jellemzi a konceptuális megközelítés, a meglepő anyaghasználat és a kézműves-igényességű megmunkálás. A közelmúltban a kortárs magyar képzőművészeti élet élvonalába elsősorban monumentális – vagy a monumentalitás hatását keltő – alkotásaival robbant be. 2008-ban készítette el Zsolnán a Monument for a Monument című önemlékművét, az Ernst Múzeumban rendezett Lenmechanika című kiállításra pedig Cézanne fő motívumának, a Montagne Sainte-Victoire-nak parkettalécekből ácsolt változatát (A hegy koreográfiája). 2009-ben készült el A holnap dolgozója című betonszobra, amely azóta a budapesti Ludwig Múzeum tulajdonába került. 2009-ben az Aviva-díj jelöltje. 2010-ben a Breuer Pécsett / oda-vissza – köztéri művészeti pályázat nyertese a Marcel Breuer emlékszoba című alkotásával. Ugyancsak 2010-ben nyerte el a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata – Év képzőművésze díját a Ludwig Múzeumban bemutatott Bernsteinzimmer című alkotásáért, egy szobaméretű barkácsműhely installációjáért, amelyben minden tárgy aprólékos munkával fából van kifaragva.

Szellemtartás / Ghost Keeping | Fotó : Surányi Miklós

A kortárs képzőművészet Budapesten nem igazán közbeszéd tárgya, az elmúlt évtizedekben a jelentős és nagyobb méretű művek is szinte titokban készültek el. Min dolgozol? Jelenleg egy installáción dolgozom, amely két részből áll, egy faszerkezetű szoboregyüttesből és több, vitrinbe helyezett figurából. A szoborszerű rész technikailag a Bernsteinzimmerre hasonlít, csak most ennek sokkal finomabb és részletgazdagabb a kimunkáltsága. Ebben az esetben ez fontos volt, jobban illik a munka karakteréhez.

Mennyire érzed magad szobrásznak? Fontos számodra a finom megmunkáltság? Egyáltalán nem látom magamat a klasszikus szobrász szerepében, ez abból is következik, hogy nem vagyok szobrász. Technikailag egy csomó dologhoz nem értek, így sok munkámnál szobrászokat vonok be egy teljes mű vagy az alkotás egy részének elkészítésébe. Szeretek a munkafolyamatba bevonni másokat, leginkább olyan embereket, akik az adott technikához jobban értenek, mint én, de például előfordul, hogy a családom és a barátaim is részt vesznek egy-egy munkafázisban.

Mi vagy inkább, a műved producere, rendezője, vagy dizájnere? Nekem a művész szerepébe belefér mindhárom, az arányuk a művek jellegétől függően mindig változik. Ha az ember másokkal dolgozik, illetve másokat dolgoztat, akkor a rendezői szerep óhatatlan felerősödik, ilyenkor kicsit távolabbról szemlélem a munkát, de nekem kell összetartani az egész folyamatot, minden döntés rám hárul. Harcolok azért, hogy a végén időre megvalósuljon az általam elképzelt mű. Konstans módon leginkább a műveim dizájnere és rendezője vagyok.

Eddigi munkáid közül talán a Bernsteinzimmer volt a legmunkaigényesebb. Mintha ott a rengeteg befektetett munka már a koncepciónál is fontosabb lett volna. Egyértelműen nem a sok munka inspirálta a Bernsteinzimmert, a munka mennyisége csak hozzáadódik a mű értelmezéséhez. A munka volumene és jellege valóban lényeges szempont és sok művem tényleg „munkásnak” nevezhető, de nincs kiemelt fontossága, ez csak egy, a mű alapkoncepciójának alárendelt eszköz, mint a közeg vagy a dimenzióváltás. Jelenlegi projektem például még munkaintenzívebb, mint a Bernsteinzimmer. Itt is fontos része van ennek a munkamódszernek az értelmezésben, de mivel ez még egy csomó más elemmel egészül ki, csak az elemek együttese és az egyes részek ellentmondásai adják ki a teljes képet.

Csákány István | Fotó : Surányi Miklós

Mennyire látod előre a teljes képet? Egy-egy installációdnál vagy köztérre szánt művednél előre letisztult formákban és terekben gondolkodsz? Az az ideális számomra, ha már előre ismerem a teret, azt a keretet, ahová a művem kerülhet, és jut arra időm, hogy lassan kialakuljon egy ötlet. Ez nálam néha elég hosszú és kívülről terméketlennek tűnő folyamat. Amikor viszont megformálódott a fejemben egy ötlet, akkor már teljesen tisztán látom a végeredményt, és ha van módom rá, akkor rögtön megpróbálom realizálni. Persze előfordul, hogy a munka közben akad egy-két új fordulat, de igazából a végén nem szokott meglepetést okozni egy mű. Ezért sem szoktam vázlatokat készíteni, valahogy nem érzem szükségét, ha rajzolok valamit, azok általában tervrajzok.

A munkáid gyakran építenek az arányok megfelelő meghatározására. Igen, az arányokat mindig különösen figyelembe szoktam venni egy mű kitalálásánál. A mű terétől függnek, vagy ha egy létező dolog modellezéséről van szó, mint például A holnap dolgozójánál a tűzoltók bevetési ruhája esetében, a kívánt hatás határozza meg az arányokat. Az adott műnél a szocialista hősi szobrászatot idéző monumentalitás volt fontos számomra, így a kabát és a bakancs életnagyságnál nagyobb lett. Általában nem tartom meg az eredeti dimenziókat, mert ki akarom emelni a tárgyat a mindennapi megszokottságból vagy úgy, hogy a méretét monumentálissá teszem, vagy éppen ellenkezőleg úgy, hogy bagatellizálom.

A monumentalitás leggyakrabban az emlékművek sajátja. Mi foglalkoztat az emlékművekben? Nekem egy emlékmű olyan, mint egy kijelentő mondat, egy koncentrátum. A klasszikus emlékművek egy konkrét eseményhez vagy egy hatalommal rendelkező személyhez kötődnek, és mindig jól leolvasható róluk egy társadalom világképe. A második világháború utáni kelet-európai emlékművek egy részének a szocializmus világhódításában játszott szerep a specifikuma, vagyis ezekben a munkákban lényeges, hogy gyakran propaganda-jellegűek. Engem a saját korom érdekel, az én társadalmam gondjainak, jelenségeinek kívánok emlékművet állítani, és ennek során sok esetben teszek utalást a szocialista emlékműszobrászatra. Térítés vagy meggyőzés helyett a szobraim inkább kérdésfelvetésként működnek.

Fotó : Surányi Miklós

Melyek voltak a legfontosabb emlékmű-gondolataid? Az első ilyen jellegű munkám, a Monument for a Monument, Szlovákiában valósult meg. A magas lámpaoszlop tetején álló, önmagát megvilágító figura – saját magam – egyszerre egy letűnt kor emléke és egyfajta protézis. Hiszen ott az alak azt a feladatot látja el, amit a nagyravágyó építkezések nyomán létrejött eszköz nem volt képes: fényt kibocsátani. Így egyrészt kijelentek valamit, pontot teszek az eredeti szándék végére, miközben megnyitom és éppen a hiányosságára mutatok rá, azt kritizálom. Kvázi emlékművet állítottam a szocializmusnak, ahogyan én látom. Tipikus – sajnos megint elég aktuális jelenség – az elavult ideológiák, nem kívánatos korszakok emlékműveinek eltávolítása. Olyan, mintha egy ország egy korszakot rossz álomként definiálna és egyszerűen kitörölne. De ez a saját történelmünk kitörlését és megtagadást jelenti, és szükségszerűen leegyszerűsítve mentálhigiéniai problémákhoz vezet egy egész társadalomban. Szükség van olyan emlékművekre, amelyek éppen a rendszer hibáira és önkényére emlékeztetnek és figyelmeztetnek bennünket. (Még leginkább a háborúellenes emlékművek képesek ezt a feladat ellátni.) A Marcel Breuer emlékszoba, amely annak ellenére, hogy megnyerte a pécsi pályázatot, nem valósulhatott meg, olyan emlékmű lett volna, amely a hírességek néha már pofátlan kisajátításának is emléket állít. Ebben az esetben Breuer Marcell hiányának állítottam volna emlékművet, annak, hogy életében Magyarországon nem épülhetett fel egyetlen terve sem, viszont halála után hírnevével ékesíti magát vele szülővárosa. Szerintem ez az aspektus nem hiányozhatott egy magyarországi Breuer-emlékműből.

A te gyökereid Erdélyben vannak, szerinted ez érződik a munkáidon? Hát, igazából falra mászom az erdélyi művész sztereotípiától. Sepsiszentgyörgyön töltöttem életem első 14 évét, ez vitatatlanul nyomott hagyott bennem: a Ceaușescu-korszak és hirtelen befejezése, az általános szegénység vagy a viszonylag zárt közösség, amelyben felnőttem. De számomra attól kezdve van igazán jelentősége az erdélyi múltamnak, hogy Magyarországon élek, mondhatjuk, emigránsként. Ez elég határozott befolyással volt életvitelemre és gondolkodásmódomra. A szüleim Magyarországon egy új otthont próbáltak teremteni és ebben már én is aktívan részt vettem, tinédzser koromtól mostanáig. Miközben a középiskolában és az egyetemen festészetet tanultam, ezzel párhuzamosan a családommal végig építkeztünk. A ház építésén keresztül ismerkedtem és kedveltem meg rengeteg anyagot, s ezek fokozatosan beépültek a képzőművészi munkámba. Szerintem a térben való gondolkodás és a klasszikus értelemben vett tágabb dimenziók is részben innen erednek. Idővel elkezdtem a házépítésre úgy tekinteni, mint egy művészi folyamatra. Így egyenes út vezetett számomra a festészettől az installáció és az installatív szobrászat felé.

Fotó : Surányi Miklós

Mostani munkáidban mennyiben tekinted fontos lehetőségnek a műfajok közti átjárást? Az átjárás mindenféleképpen érdekes, de nem így közelítem meg a dolgot, ha egy művön gondolkodom. Inkább a szabadság számít nekem, az, hogy nem kötöm le magam egy médiumon, hanem azt a médiumot vonom be, amelyik éppen oda kívánkozik. Alapvetően semmilyen médiumot nem zárok ki. Persze vannak ismétlődések, de ezt főleg a technika- és anyagpreferenciáim határozzák meg, és nem a konkrét elhatározások. A kétkezi, fizikai munka fontos számomra a munkafolyamatban és így gyakran részét képezi a koncepciónak.

Magyar művésznek, kelet-európainak érzed leginkább magad? Igen, eléggé kelet-európainak érzem magam, ez nagy hangsúlyt is kap a munkáimban. Sok esetben a műveim egy konkrét, létező dologra építenek, ami ezzel a kelet-európai éntudattal áll kapcsolatban. Leegyszerűsítve, egy ideológia következtében létrejövő morál, építmény, hely vagy munkamódszer érdekel, ahhoz kapcsolódom. Olyan, számomra tipikusan kelet-európai attitűdökre gondolok, mint a „csináld magad”, a barkácsolás, a buherálás és az elfuserálás vagy a korrupció. De a munka és a munkás éntudata, az emlékművek és a fametszet műfaja utáni érdeklődésem is innen eredt. Azt gondolom, hogy ugyan már egy jó ideje nem élünk a szocializmus által közvetített ideológiában, mégis mindannyiunknál megjelennek időnként az ebből fakadó sajátos gondolkodási és viselkedési modellek.

The Room magazin #15 2012 tavasz/nyár