Ludwig Múzeum Blog

Avantgárd zeneszerző, zen buddhista, örökké mosolygó, dohányzó amerikai. John Cage kiállítás nyílt a Ludwig Múzeumban.

© Soós Letícia / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára

A kiállítótérbe lépve szinte rögtön egy John Cage felvételbe botlunk, amely Cage egy 1960-as tévés szereplését mutatja be, ahol Water Walk című művét adja elő. A fekete-fehér film izgalmas kordokumentum, olyan ma már elképzelhetetlen részletekkel, mint a dohányozva konferáló műsorvezető, aki nyilván ily formán is igyekezett kielégíteni a szponzorként szereplő Winston cigaretta igényeit. És ott áll a fiatal John Cage, aki teljes komolysággal mondja el, hogy művének azért ez a címe, mert szerepe van benne a víznek és zenélés közben járkál.

Hasonló egzaktsággal sorolja fel a bemutatandó műhöz használt tárgyakat, amelyek között találunk rádiókat, jeget, fürdőkádat, egy verseny zongorát, egy turmixgépet és egy vízvezetéket. A tárgyak használatával születő zajok azonban nem a véletlen művei lesznek, hanem egy stopper óra diktálja majd a tempót, amelynek az eredménye nem más lesz mint zene. A műsorvezető még megjegyzi, hogy lehet, hogy a közönség ki fogja nevetni, mire Cage annyit válaszol, hogy „mindig is jobban szerettem a nevetést mint a szomorú könnyeket.”

John Cage aláírása© Mucsi Márton / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára

Joggal szokás John Cage-t (1912-1992) mint a huszadik század egyik legmeghatározóbb zeneszerzőjét említeni. A fenti felvétel jól mutatja, hogy milyen volt az a személyiség, aki ily mértékben befolyásolta a huszadik század második felének zenéjét és képzőművészetét, és aki zenei-művészeti-elméleti újításait át is tudta adni közönségének, ahogy választ ad a tárlat címére (A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött) is.

A kiállítás sajtómegnyitóján Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum igazgatója szólt először a kiállításról. Mint elmondta, „az életmű egy olyan része látható most, amely eddig ismeretlen volt a nagyközönség számára. A kiállítás Cage vasfüggöny mögötti tevékenységét dolgozza fel, ez alatt azonban nem csak a szocialista országokban tett látogatásait, koncertjeit értve, hanem a hatására létrejött műalkotások, alkotói csoportok bemutatását is.” A feladat különlegességét és grandiózusságát jól mutatja, hogy a megnyitót két év kutatómunka előzte meg, a kiállított tárgyak 50 közgyűjteményből érkeztek, a kiállítás anyagának összeállításában pedig 15 tanácsadó segédkezett, akik közül Bencsik kiemelte Wilheim András segítségét (aki személyesen is ismerte Cage-t) és Székely Katalin munkáját, aki ezt a rengeteg információt összefogta.

© Boda Ágnes / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára

A kiállítás megszületéséről már Székely Katalin, a kiállítás kurátora beszélt. Mint elmondta, a tárlat nyilvánvaló apropója az volt, hogy idén volt Cage születésének századik és halálának húsz éves évfordulója, ám mivel világszerte számtalan kiállítása nyílt e kettős jubileum alkalmából, azon kezdett el gondolkodni, hogy mi lenne az a téma, ami ebből a tömegből kiemelhetné és új aspektusában mutathatná be Cage művészetét. Végül is Mladen Stilinović (1947-), akinek tavaly rendezett kiállítást a Ludwig Múzeum, egyik megjegyzése lett a kiindulópont: Stilinović ugyanis több ízben is művészete egyik meghatározó pontjaként említette, hogy tizenhat évesen látta Cage előadását Zágrábban. Mint a kurátor elmondta: „innentől kezdve kezdett el az foglalkoztatni, hogy hogyan és milyen módon került a vasfüggöny mögötti országokba ez még Nyugaton is polgárpukkasztónak tartott avantgárd zeneszerző, és hogy megjelenésével és itteni fellépéseivel milyen hatást gyakorolt az egyes helyek zenei és képzőművészeti életére.” Így született meg a tárlat, amely Cage-n túl sokat elárul az egyébként gyakran masszaként kezelt szocialista blokk egyes országairól és azok kultúrpolitikájáról is. Míg Prágában vagy Varsóban már az 1960-as években felléphetett Cage, a már említett zágrábi koncertet 1963-ban tartották, addig Magyarországra csak a nyolcvanas években hívták meg a zeneszerzőt.

Mirko Chvojka: John Cage a prágai Zeneszínházban (František Fröhlich, Vladimír Lébl társaságában), 1964. szeptember 23. Eva Léblova jóvoltából

A tárlaton Cage kelet-európai látogatásainak dokumentációja is helyet kapott, számos olyan itteni művész alkotásaival kiegészülve, akiknek művein jól érezhető zenéjének, gondolkodásmódjának a hatása, emellett Cage munkáiból is ízelítőt kaphatnak a látogatók. Így Henry David Thoreau (1817–1862) A polgári engedetlenség iránti kötelesség (1849) című írása ihlette hanginstallációja, Cage több képzőművészeti munkája, mint a Not Wanting to Say Anything about Marcel (Semmit sem akarok mondani Marcelről, 1969) című plexigram-sorozat, amelyet a művész Marcel Duchamp halála után készített, így emlékezve évtizedeken átnyúló barátságukra. Ez utóbbi mellett további, képzőművészeti munkái is láthatóak, amelyek különlegességét az adja, hogy Cage eredetileg festőnek tanult, a zene Arnold Schönberg (1874–1951) hatására vált kizárólagossá az életében, aki azzal a feltétellel fogadta tanítványának, ha megígéri, hogy csak a zenére fog koncentrálni. Cage bár hosszú évtizedekig tartotta magát Schönbergnek tett ígéretéhez, Cage-nél zene és képzőművészet valóban szinte elválaszthatatlanul összetartozott: első nagyszabású koncertjét sem egy koncertteremben, hanem a New York-i Museum of Modern Artban tartotta, 1943-ban.