Ludwig Múzeum Blog

Nagy örömmel köszöntjük a Ludwig Múzeumban a Marchel Duchamp díj nyertesiből és jelöltjeiből összeállított válogatást. Külön öröm, hogy ez a szelekciót két fiatal kurátor, Jan Elantkowski és Kálmán Borbála rendezte – az én generációm számára a franciaországi művészet érdekessége és inspiráló volta evidencia, de ez nem annyira magától értetődő a fiatal kollégák esetében. Ezért a megnyitót az azon való merengéssel kezdeném, hogy a francia-magyar kulturális kapcsolatok legújabb kori történetében mi az, ami miatt egy ilyen kiállítás, mint amilyen ez, aktuális, és túlmutat a jelenkori francia művészet bemutatásának keretein.

 Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitja a kiállítást |Fotó: Végel Dániel © Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum

De ne ijedjenek meg, most nem fognak tőlem egy értekezést hallani arról, hogy Párizs hatása milyen helyet foglalt el a huszadik század magyar művészetében, vagy arról, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a magyar és a francia kommunista párt barátsága milyen művészek, kiállítások, filmek bemutatását tette lehetővé, egyszóval nem fogom felemlegetni a legendás, 1958-as műcsarnoki francia könyvkiállítás egy egész generációra gyakorolt hatását sem. Viszont a mi generációnk vonzalmának gyökereit valahol a Francia Intézet nyolcvanas évekbeli kiállításainál kell keresnünk, amik nemcsak radikalitásával, új média iránti nyitottságával váltak legendássá, de az akkor még zártnak hitt keleti blokkban egy nemzetközi megmutatkozás lehetőségét adták a hazai művészeknek is. Az sem lehetett véletlen, hogy a rendszerváltás után a könyvkiadás megnyíló lehetőségei közt a francia posztmodern elméleti irodalom kiemelkedő munkáinak fordításai jelentek meg elsőként itthon, a kilencvenes évek legelején Flusser, Virilio, Derrida és mások munkáinak olvashatósága áttörést jelentett a tájékozódásban, kiinduló pontot jelentett a művészek új alkotói attitűdjeiben. A fiatal művészek számára a kilencvenes években a francia kurátorok, intézmények, csereprogramok elérhető közelségbe kerültek, így jutottunk el kiállításainkkal Sète-be, Grenoble-be és számtalan más helyszínre, és kerültünk kapcsolatba francia intézményekkel és művészekkel. A francia szakirodalom és művészet iránti érdeklődés a kétezres években tovább folytatódott, amit Készman József szerkesztői munkájának is köszönhetünk, aki egy könyvsorozatot adott ki a Műcsarnokban a Francia Intézet támogatásával, az újabb generációs szerzők munkáiból, így Nicolas Bourriaud tanulmányaiból. 

 Kálmán Borbála és Jan Elantkowski, a kiállítás kurátorai | Fotó: Végel Dániel © Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum 

Bourriaud-ot azért említem meg, mert e kiállításhoz is sorvezetőt adhat a Balkon 1994/10-es számában megjelent tanulmánya, a Nyelvi modellek – jegyzetek a kortárs francia művészetről című szöveg, amiben a francia művészet saját történetét a „paradox” és a „kétely” kategóriái mentén értelmezi. Véleménye szerint a francia remekművek az álcázáson, az okkultizmuson és a haláltól való távolságtartáson alapulnak, ami a klasszikus művekre is igaz, a mai művészet pedig két distanciateremtő tényezőre, a nyelvre és a fikcióra van strukturálva – amit ő nemzetközi összefüggésben is kiemelkedő jellegzetességnek tart. Mindez összecseng a posztmodern szövegek divatjával és hatásával, így válik érdekes kérdéssé, hogy ma, harminc évvel e szöveg megjelenése után érvényes-e e még e nyelvcentrikus állásfoglalás.
Jan Elantkowski és Kálmán Borbála választásai és kategóriarendszere azt igazolja, hogy még ha ők egy teljesen más generációs érdeklődést is vetítettek a művekre, a nyelvi fogalmak és kategóriák használata, mint kiinduló pont számukra is egy járható útnak bizonyult. A kiállítást több részre bontották, melyekben olyan, általános kérdésekre irányítják a figyelmet, amelyek a kortárs művészet egészének jellemzéséhez járulnak hozzá. A „helyreállítás” a művészetnek egy olyan szerepet szán, ami rekonstruálni akar elveszett értékeket, kulturális, vagy más értelemben véve elfeledett, vagy túlhaladott jelenségeket. Valóban globális téma a következő, az ember és természet viszonyát az ökológia aspektusából vizsgáló attitűd, ami az antropocén időszakban kíván új alternatívákat állítani. A művészek szerepének vizsgálata a 21.század első negyedében alapvető kérdés, a kutató, megfigyelő, társadalmi környezetéért felelős alkotó teszi lehetővé, hogy a művészet világunkban egy érzékeny membránná váljon, ami segítséget nyújt ahhoz, hogy kritikusan lássuk a változás folyamatait. Végül az utolsó szempont, a kutatás alapjául szolgáló archívumok a művészetben nemcsak a feldolgozást, de figyelemfelhívást, és a művészeten kívüli körök hozzáférését is biztosítják.  

Fotó: Végel Dániel © Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum

Ez a kiállítás azonban nekünk, a kortárs művészet közvetítőinek nemcsak egy válogatás a franciaországi művészet kiemelkedő alkotóitól. A 25 éves díj történetét akarva akaratlanul hasonlítjuk össze olyan magyar művészeket is érintő díjakkal, mint a STRABAG, az Eszterházy, vagy a rövid életű AVIVA, és jutunk arra következtetésre, hogy egy díj értékítélete képet ad egy ország művészetének változó tendenciáiról, rámutat a karakterjegyekre és segíti a művészeten keresztül a kulturális identitás meghatározását. A Marcel Duchamp-díj értéke, hogy franciaországi művészetet rangsorol, olyan művészeket jelöl és díjaz, akik kulturális hátterüket tekintve egyáltalán nem biztos, hogy „francia-franciák”, de abban közösek, hogy Franciaországot választották lakhelyükül, így sokkal összetettebb olvasatát kaphatjuk olyan kérdéseknek, mint a kolonializmus utóhatásai, az etnikumok történelmi és jelenkori érvényesülése, a hatalom gyakorlásának és megélésének aspektusai vagy a különböző vallási tradíciók együttélése.

Mircea Cantor: Ne ítélj, rostálj, lőj, 2012
vegyes technika (sziták, 24 karátos aranyozott puskagolyók, beton puskagolyók)
A művész és a Dvir Gallery jóvoltából | Fotó: Rosta József © Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum

Zárszóként visszatérve Bourriaud szövegére, a szerző így zárja elemző cikkét: „Meg kell különböztetnünk a kézművest, aki egy közös nyelvből kiindulva alkot – a nyelvteremtőtől. És ez utóbbiak között meg kell különböztetnünk azt, aki megelégszik a lexikával attól, akinek valóban van mondanivalója”. Nos, kedves vendégek, ez a díj, és ez a válogatás is erről szól: hogy olyan művészetet mutasson, ami időtálló, és ami „mondanivalóálló” abban az értelemben, hogy a jelenkori történelem rohamos változásai mellett és ellenére üzeneteivel a mának és a jövőnek is tanulságul szolgál. Ennek szellemében javaslom a kiállítás megtekintését.