Elindult a Szonár, a Ludwig Múzeum podcastje. Művészet füleinknek!
Az első podcast adásban Szipőcs Krisztinával beszélgettünk az Időgép. Új válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című kiállításról.
Fotó: KORONCZI Endre © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Amikor 2020. szeptember 1-én – a COVID-19 járvány okozta csaknem féléves kényszerszünet után – újra megnyitotta kapuit a Ludwig Múzeum a látogatók előtt, abban reménykedtünk, hogy az online világból kilépve végre zavartalanul folytatódhatnak a kiállítási és múzeumpedagógiai programok a fizikai térben. A nyitást a múzeum az Időgép című új gyűjteményi kiállítással ünnepelte. Ebből az alkalomból beszélgettünk a tárlat kurátorával, Szipőcs Krisztinával a nyitás öröméről, a gyűjtemény újrarendezésének koncepciójáról, a bemutatott művekről és művészekről.
Sajnos az idő rácáfolt a reményteli várakozásra: novembertől a múzeumnak ismét be kellett zárnia. Az Időgép – és vele együtt a többi kiállítás – azóta Csipkerózsika-álmát alussza, az ismételt kilövésre várva.
Ízelítő a beszélgetésből, mely IDE KATTINTVA hallgatható meg teljes hosszában.
Úgy tudom, hogy nem egészen így indult az Időgép, mielőtt a vírus megjelent volna. Mit változtatott rajta az új helyzet?
A cím megvolt, és az is, hogy valamilyen módon „az idő a művészetben” lesz a téma. A kortárs jelen lett volna a kiindulópont, azok a problémák, melyek most foglakoztatnak minket és ezek történeti, művészettörténeti előzményei. Közben a jelen problémái egy pillanat alatt megváltoztak: egész más fénytörésbe került, amiben élünk, ahogyan élünk, ahogy dolgozunk – hogy nem utazunk, hogy be vagyunk zárva. Nagyon lelassult minden, ugyanakkor föl is gyorsult. Az otthonlét és a bezártság, és közben a hihetetlen pörgés az interneten két teljesen más időtapasztalat volt. Ekkor gondoltam arra, hogy inkább egzisztenciális irányba kéne elmenni – és most csupa nagy szavakat fogok mondani: az emberi lét, ennek törékenysége, fenyegetettsége lett a témák egyike, a szűkre szabott idő, az érzés, hogy bármikor meghallhatunk. 
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Gémes Péter Homokórájával kezdődik a kiállítás. Ez a mű korábban ki volt már állítva?
Az előző állandó kiállításon is szerepelt, de teljesen más összefüggésben. Most azért kapott ilyen központi helyet, mert az első terembe próbáltam néhány olyan emblematikus művet összegyűjteni, amelyek kifejezetten az idő fogalmával, az idő mérésével foglalkoznak vagy az idő jelképei jelennek meg rajtuk. Nemes Csaba sorozatán olyan templomtornyok láthatók, ahonnan hiányzik az óra. Gémes Péter alkotása egy emberi testrészekből formálódó fotóinstalláció, ami homokórát formáz, és a múló időre és a halandóságra emlékeztet. És itt van még egy harmadik művészpáros, Radenko Milak és Roman Uranjek három műve is, amelyek különféle történelmi dátumokkal, az idő rögzítésével, dokumentálással foglalkoznak.
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Mi a helyzet azokkal a darabokkal, melyeket bonyolultsága vagy helyigénye miatt ritkán mutat be a múzeum?
Hámos Gusztáv és Katja Pratschke Elcserélt testek című installációja például tipikusan ilyen. Ez egy több száz fényképből álló installáció, egy fotóregény. Sajátos a műfaja, amit Hámos előszeretettel használ: olyan filmeket készít, amelyek állóképekből állnak, mivel eredetileg fényképész. A történetnek van egy film- és egy könyvváltozata is, a miénk pedig egy egyedi installáció. Hat hatalmas tablót kell összerakni a fényképekből, illetve két videó is kapcsolódik a műhöz, ahol egy irodalomtörténész és egy agysebész elemzik a történetet. Ez az egy mű önmagában olyan, mintha egy önálló kiállítást rendeztünk volna az adott teremben.
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
A kiállítás egyik fontos témája az állókép és mozgókép viszonya. Hogyan képzeljük ezt el?
Az előző műben egy történetet állóképekkel mesél el a szerző. A képregény is egy ilyen műfaj: az állóképek, rajzok egymásutánjából alakul ki a sztori (amit aztán a Marvel megfilmesít). Ehhez kapcsolódnak technikai eszközök is: tudjuk, hogy a film állóképek egymásutánjából áll. És már ott is vagyunk a fotó és a filmművészet kezdeteinél: Muybridge és a vágtató ló eseténél. Nekünk egy tevénk van a Nancy Gravestől, amiről eleinte azt gondoltam, hogy csak egy poén, mivel a művész amúgy tevékkel foglalkozik. Kiderült azonban, hogy Muybridge-nek is van tevéket ábrázoló fotósorozata, és Nancy Graves egy az egyben ezt festette meg. (Ez egy szép példa arra, hogyan utalnak egymásra művészek és művek a művészettörténetben és a kiállításon.) Ugyanebben a teremben van Waliczky Tamásnak két világítódoboza, aki olyan képzeletbeli kamerákat alkot, amelyek a mainstream kamerakészítésen kívül esnek, de vagy próbálkoztak ilyennel, vagy megvalósíthatóak lennének. És ezek között is találunk egy Muybridge kamerát.
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
A teljes beszélgetés a Ludwig Múzeum Spotify csatornáján hallgatható meg.
Bővebben a SZONÁR-ról, a Ludwig Múzeum új podcast sorozatáról:
Mit kínálunk? Beszélgetéseket, érzéseket és véleményeket a kortárs képzőművészettel kapcsolatos témák mentén. Nagyobb lélegzetű sorozataink változatos megközelítésben keresik a lehetőséget a múzeumi gyűjtemények újszerű bemutatására, a múzeum és a művészek kortárs szerepvállalására, a művészeti oktatás társadalmasítására. Podcastunk mindenkihez szól, aki érdeklődik a művészet, a kultúra iránt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.