Ludwig Múzeum Blog

„Zsenialitás nincsen megszállottság nélkül.” (Szerb Antal)

Zsigmond Vilmosra emlékezünk születésének 90. évfordulóján. Szubjektív élménybeszámoló a közös munkáról.

Zsigmond Vilmos (Szeged, 1930. június 16. – Big Sur, Kalifornia, 2016. január 1.) | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum

Nagy örömömre szolgált megismerni Zsigmond Vilmost, a világhírű operatőrt, amikor 2015-ben a Ludwig Múzeumban korábban alig látható fényképeit bemutatta. Amíg nem találkoztam vele, aggasztott, hogy milyen lesz a közös munka egy világsztárral, aki olyan alkotókkal dolgozott, mint Robert Altman, Peter Fonda, Jack Nicholson, Robert De Niro, Brian De Palma vagy Steven Spielberg, de a Gellért Szálló kávézójában egy mosolygós, kedves és szerény embert ismerhettem meg, e tulajdonságainak köszönhetően a későbbi együttműködés remek hangulatban zajlott.

Zsigmond Vilmos tárlatvezetést tart a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításán, mellette Üveges Krisztina | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum

Zsigmond Vilmos életének történetét már rég meg kellett volna filmesíteni Hollywoodban, annyira regényes. Fiatal korában egy jósnő megjövendölte, hogy átkel a nagy vízen, és neves ember lesz belőle. Így is lett.

Édesapja futballedző volt, a háború előtt külföldön dolgozott. Ezért Vilmost a háború után burzsoának titulálták, arra kényszerítették, hogy a szegedi kötélgyárban dolgozzon. Rendszeridegenként elvárták, hogy bizonyítsa a munkásosztály iránti elköteleződését, ezért a munkásoknak fotószakkört szervezett a gyárban. Ő maga egy komoly betegség utáni lábadozás alatt kezdett el fotózni tinédzser korában, autodidaktaként sajátította el a fényképészeti ismereteket Dulovits Jenő könyvéből, ami a korszak legnépszerűbb szakkönyve volt, több nyelvre lefordítva jelent meg szerte Európában.

Rengeteg ember jött el meghallgatni Zsigmond Vilmos tárlatvezetésére. A "fény mestere" személyes történeteket mesélt fényképeiről | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum

A szakkör jól teljesített, és Vilmos saját fotóit is bemutatták a gyárban, így amikor felvételizett a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára, a gyári pártképviselet is támogatta. 1955-ben diplomázott Illés György, „Papi” tanítványaként. Több főiskolai társával együtt forgatott a pesti utcákon az 1956-os forradalom alatt, novemberben ezzel az anyaggal szöktek át a határon Kovács László operatőrrel (1969, Szelíd motorosok) együtt. Az orosz katonai ellenőrzést épp csak megúszták, miközben a filmeket és a felszerelést a közeli kukoricásban rejtették el.

Zsigmond Vilmos a kiállítás megnyitóján | Fotó: Posztós János

Bécs után politikai menekültként érkeztek meg az Egyesült Államokba. A filmet Magyarország lángokban címmel 1957-ben Walter Cronkite, neves amerikai tévériporter narrációjával mutatta be a CBS televíziós társaság világszerte. Ezek után éveken át kisebb játékfilmekben, dokumentumfilmekben dolgozott, egyre nagyobb elismerést szerezve magának különleges fénykezelésével. Ez az időszak a hollywoodi filmgyártásban a változások ideje volt: addig minden jelenetet stúdiókban forgattak le, mesterséges világításnál. A színre lépő új rendezőgeneráció (Altman, Michael Cimino, Francis Ford Coppola, George Lucas, Martin Scorsese, Spielberg) azonban szakítani akart a Technicolor-gyakorlattal, a természetben vagy gyertyafénynél filmeztek. Vilmos egyenrangú partner volt a kísérletekben, tudott az ösztöneire hagyatkozni, és felhasználta az európai fényképészeti iskola eredményeit is, de képes volt a filmtekercset vegyileg felületkezeltetni, vagy folyóban állva, esetleg hóesésben forgatni a megfelelő hatás érdekében! Zsigmond a fénykezelést Dulovitstól tanulta, aki remek könyvében összegezte az európai avantgárd film-és fotó tapasztalatát. Ezt azért fontos kiemelni, mert az avantgárd művészek a 1920–30-as években (Moholy-Nagy László, Man Ray és mások) felismerték, hogy a fotón és a mozgóképen a fény alakító tényező, a filmbéli tér-idő dimenzió artikuláló és kifejező eszköze.

Zsigmond Vilmos a kiállítás megnyitóján, híressé vált "lyukacsos" fényképei előtt | Fotó: Posztós János

Spielberg Vilmossal dolgozott első filmjén, majd a mindkettőjüknek világsikert és Oscar-díjat hozó Harmadik típusú találkozásokon is, 1977-ben. Rögtön ez után forgatta Vilmos Ciminóval és De Niróval a Szarvasvadászt, az amerikai filmművészet ikonikus művét. Innen tovább folytatódott a nagy filmek, a nemzetközi díjak és elismerések sorozata, de e visszaemlékezés keretei szűkek művészetének megfelelő méltatásához. A rendszerváltás után sokszor vendégtanárként tanított itthon, így az akkori operatőrgenerációra személyes hatással is volt. Eközben folyamatosan dolgozott, amikor a kiállítás készítettük, több projektjéről mesélt.

Minden képnek saját története van | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum

Zárásként arról szólnék, hogy személyisége milyen tiszteletet és megbecsülést szerzett neki nálunk is, és azt hiszem, így volt, bármerre járt a világban. A közös munka során élmény volt megtapasztalni profizmusát. Nem voltak felesleges körök, bizonytalanságok, pontosan tudta, hogy milyen eszközökkel mit szeretne mutatni, de meghallgatta és figyelembe vette a csapata véleményét is, nyitott volt az ötletekre.

Szerénységét az is mutatja, hogy évtizedekig hevertek fiókjában a fotói, melyekről Vilmos úgy gondolta, csak saját szórakoztatására készített.

A kiállítás kirajzolta a fényképei és filmjei közötti összefüggéseket, azt a koherens művészi világot, amely az avantgárd fotótól ívelt az ötvenes évek Magyarországán át, és Kaliforniában teljesedett ki.

Fényképek és történeteik elevenedtek meg a Ludwig Múzeum falain és Zsigmond Vilmos visszaemlékezéseiben | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum