Ludwig Múzeum Blog

Alban Muja, aki immár két munkájával is szerepel a Ludwig Múzeum gyűjteményében, tavaly az 58. Velencei Képzőművészeti Biennálén képviselte a Koszovói Köztársaságot Családi album című művével, amely most egy pop-up kiállítás keretein belül március 15-ig tekinthető meg a Ludwig harmadik emeletén. A kiállítást Fabényi Julia, a múzeum igazgatója nyitotta meg. A megnyitón elhangzott beszéd itt olvasható:

Alban Muja Családi album című műve a Ludwig Múzeumban | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Ma egy pop-up kiállítást nyitunk meg. Egy hónapja sincs, hogy tudomást szereztünk arról, hogy a Ludwig Alapítvány megvásárolta Alban Muja Családi album című művét, és nálunk helyezte tartós letétbe, így gyűjteményünk mostanra Muja két munkájával és kilenc másik albán és koszovói alkotó művével rendelkezik. Ez azért is fontos számunkra és a Ludwig Alapítvány számára, hogy biztosítsuk a gyűjteményezés folytonosságát azon az irányvonalon, amit az 1970-es években Peter és Irene Ludwig kezdeményezett. Akkor a gyűjtőpár szándéka homlokterében az állt, hogy a művészettel legyőzzék a hidegháború akadályait. Ma már nem ez a tét. Komoly versengés folyik a jó munkák megszerzéséért olyan művekkel, melyek hitelesen és jó minőségben adnak jelentést a korszakról, és azon túlmutatnak, de autentikusak maradnak. Alban Muja Családi album című művét ilyennek tartom, és azon túl, hogy a gyűjteménybe kerül, fontosnak tartottuk, hogy ezzel a rögtönzött kiállítással be is mutassuk a nagyérdeműnek. Nem tervezett, de jól időzített eseményhez köthető a bemutató, mert február 17-én ünnepelte Koszovó önállóságának 11. évfordulóját. Mi is kívánjuk, hogy ez az önállóság békében és valódi ünnepekkel egybekötve fennmaradjon.

A kiállítás megnyitóján | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Családi album – Előzmény

A volt szocialista országok szelíd forradalmát, a rendszerváltást követően 3 év múlva a Balkánon – a volt Jugoszlávia velünk határos három országában – kitört a legújabb kor háborúja, majd 1998-ban Koszovóban tetőzött. Ezt a háborút a nyugati szemléletű történetírás módszertanában csak egyoldalúan és nehezen definiálható kategóriában tudta megnevezni. A nemzeti fanatizmussal definiált, a globalizációs meghatározásban az emancipációs folyamat színtereként deklarált, de a nyugati szemléletű kolonializációs attitűddel nem jellemezhető folyamatok érvénytelenek lettek definíciós lehetőségeik alapján. Húsz évvel ezelőtt az évezred utolsó hónapjaiban a legújabb kor legmegrázóbb genocídiuma szinte az ajtónkban zajlott, és mi itt még csak rá sem tudtunk kérdezni a történtekre. A Balkán és a széteső Jugoszlávia nemzeteinek önállósodása váratlan fordulatnak és eseménynek tűnt az európai globalizációs folyamatok sodrában. Honnan hová haladt Európa, a békés multikulturalizmus szimbiózisának ideálja elporladt. A jelenséggel szembeni értetlenséget értelmezhetjük felületességnek. Mert hirtelen előhívódott az a kérdés is, hogy a nagynemzetek vajon rendelkeznek-e a kisnemzetekkel szemben a szükséges toleranciával? Vajon értik-e a történelmi nemzetállam újkori kialakulását? És tudják-e az autonómiai törekvéseket gazdasági törekvésekkel szemben? És az újonnan kialakult nemzetállamoknak hogyan van lehetősége beépülni, vagy legalábbis az újkor szellemi folyamataiban pozícionálni a legitim igényekből fakadó autonómiájukat, és ez életképes lesz-e. A balkáni háború hasonló kérdéseket vetett fel, de ez már egy olyan háború volt az egyébként európai békeidőben, ami eszköztárát és stratégiáit illetően messze elmaradt a történelmi, klasszikusnak mondható hadviselés receptúrájától. Ebben a háborúban felrúgták a hadviselés morálisnak ugyan nem nevezhető, de mégis a haditörvénnyel regulázott erkölcsi, korábban a felszínen betartott szabályait.

Alban Muja Családi album című műve a Ludwig Múzeumban | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

A háborúról gyakran nehezen értelmezhető hírek jöttek. A ma használatos közösségi médiumok még nem léteztek, a híradás a televízión és újsághíreken keresztül történt. A sajtófotók felégetett városokat, lemészárolt lakosokat és a borzalommal átitatott felvételeket mutattak az élő transzportokról, függetlenül attól, hogy beteg vagy egészséges emberekről, gyermekről vagy asszonyról van-e szó.

Hogy egy ilyen transzport el tud vonulni a fotográfus előtt, az a háborús hadviselés egyik legnagyobb cinizmusa. Erődemonstráció és visszaélés a szeméremérzéssel.

Gyűjteményünkben megtalálható Josip Vanista újságkivágásokból összeállított kollázsa. Mindennapi újságanyag összegyűjtve, egyberakva, albumba rendezve. Nem általa, hanem a körülmények által. És mindez a 90-es években.

A hadifotók, haditudósítók jelentősége nem változott tehát. Alban Muja három nagyon-nagyon megrendítő jelenet résztvevőit választotta témájául. Kiindulópont volt három jelenet a haditudósítás színteréről. Menekülők, deportáltak, félelemtől elváltozott arcok, megkínzott emberek a 20. század végén, egészen közel a mi békés világunkhoz. Talán 500 km sincs.

Első üzenet: a fotó lelet

A három felvétel: egy szoptatós, menekülő, riadt anya csecsemőjével vagy a síró, fogvatartott férfi két kisgyermek igazolványképével és egy kisfiú, egészen picike, akit átmenekítenek a szögesdrótkerítésen. Hangsúlyosan megrendítő állapotjelentések egy olyan ad hoc színtérről, ami pár hónappal korábban még lakott település volt. Muja választása a fényképek tárgyára, azaz az akkor még tudatuknál alig lévő gyermekekre esett. Az innocencia, ártatlanság tiszta szimbólumai. A fényképek önmagukban megrázóak és felrázóak.

Második üzenet: a már felnőtt gyerekek interjúja

20 évvel a véres háború befejezése után Muja megkereste a fényképek szereplőit, és azok elbeszélését hallgathatjuk meg a filmeken. A hármas tagolás, kicsit triptichon jelleggel lett nálunk felállítva. Ők átélték, de közvetett történetet hallunk tőlük, hisz ők már az elmesélt történetből tudják a maguk létét abban a háborúban elmondani. A fényképek jelentősége: akkor plakáton láthatták viszont apjukat (Besimi & Jehona), magukat (Agimi) és Besa, aki megőrizte a kis takaróját. A személyes történet az alanyok számára tudattalanul először a nyilvános téren jelenik meg, köztéren, anonimen, de a háború szimbólumaként. Ők elmesélve kapják vissza a történetet, a háborút, és ahogy a pszichológia ezt mondaná: flashback a traumatizált gyereknél. 

Ismertető füzet Alban Muja művéről | Fotó: Szabó Zsófia / Ludwig Múzeum

Harmadik üzenet

Ezzel a filmcsoporttal, az interjúfolyammal felszabadulnak azok a traumák, amik számukra elfojtva, sosem magukra nézve értelmezve, hanem az áttételes történetmesélésen keresztül érkezett hozzájuk. Ezzel itt – ismételten a pszichológiai terminológia – a poszttraumatikus zavar oldása, a stress disorder feloldása léphet életbe.

Muja egy egészen különleges intellektuális stratégiát használ. Az egész film mentes a dramaturgiai fordulatoktól, érzelmi kitörésektől. A narratíva, az elmesélő mód – mint jelen korszakunk egyik legkifejezőbb eszköze – megy végig a három történeten. Alban Muja megtalálta azt az eszközt, ami hiteles, mai nyelven jut el a néző/befogadóhoz. Hihetetlen módon teszik azok a fékek hitelessé a történetet, amik a mesélés, a történetek áttételéből adódnak. Azért, mert a gyerek nem a korában, hanem a történetekkel feltöltve, de a maga szabályaira, kereteire szabva meséli el. Három modern monodráma, ami még abszurdabbá, még kifejezőbbé teszi ennek a háborúnak a gyalázatát.

Ennél hitelesebb művet a háborúról eddig nem láttam.