A Múzeumok éjszakáján ismét találkozik az irodalom és a kortárs képzőművészet a Ludwig Lounge-on, amely szombaton, 17 órakor kezdődik a Signal című kiállításban. Egy rövid tárlatvezetéssel kezdődik a program, utána Durica Katarina íróval és Kerekes Vica színésznővel beszélget Valuska László a Könyvesblog főszerkesztője. A beszélgetés résztvevői már előzetesen megtekintették a kiállítást, ennek apropóján kérdeztük Durica Katarinát a kortárs szlovák művészetről és legújabb regényéről.
Durica Katarina | fotó: Durica Katarina jóvoltából
Durica Katarina író, újságíró a Csallóközben nőtt fel, a Nagyszombati Egyetemen tanult művészettörténetet, majd a világ legkülönbözőbb részein élt, forgatott, interjúzott, anyagot gyűjtött és írta meg társadalmi témájú cikkeit és három regényét. Írásaiban főként a nők helyzetével, történeteivel foglalkozik. Első regényét (Szökés Egyiptomba) az arab országokban töltött évei inspirálták, második regénye, a Szlovákul szeretni a felvidéki identitásról szól. Harmadik regénye, a Rendes lányok csendben sírnak tavaly jelent meg, és hatalmas sikert aratott. A regény egy több évig tartó interjúzás eredményeként született meg, és a dunaszerdahelyi maffia áldozatainak történetét meséli el.
Ludwig Múzeum: Előzetesen már megtekintetted a SIGNAL kiállítást. Hogy tetszett?
Durica Katarina: Izgalmas minden szempontból. Számomra egyrészt azért is, mert művészettörténetet tanultam a Nagyszombati Egyetemen, és az itt kiállító alkotók olyan nagy, emblematikus csehszlovákiai művészek, akiknek külön tételeik voltak, és le kellett belőlük államvizsgázni. Az unalomig ismert munkáikat már mind láttam, de ezen a kiállításon sok olyan mű szerepel, amiket most láttam először. Másrészt, Viktor Frešo művei is ki vannak állítva, akit személyesen is ismerek. Még az egyetem után volt egy olyan próbálkozásom, hogy online áruljuk a kortárs képzőművészek alkotásait. Akkor Frešóval többször találkoztunk, illetve az ő műtárgyait is próbáltuk értékesíteni.
Szóval nekem nagyon tetszett, esztétikusan elrendezett kiállítás, nagyon sok ismerős motívummal, és a csehszlovákiai identitás keresésének izgalmas kérdéseivel.
Signal kiállítás | fotó: Glódi Balázs
L.M.: Ezek szerint hozzád közel áll a konceptuális, illetve posztkonceptuális művészet. Kedveled ezt a kissé elvontabb művészeti világot?
D.K.: Igen. Az ilyen fajta művészetet nagyon sok támadás éri. Az a laikus hozzáállás, hogy hát ezen aztán mi a művészet, és az összes ember hülye sznob rajtunk kívül, hiszen mi tudjuk, hogy az csak három csík…. De ha nem így állunk hozzá, hanem megfordítjuk az egészet, és elkezdünk azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet a mű mögött, akkor rájövünk, hogy általában zseniális dolgok vannak a háttérben. A modern művészet sok esetben igényel valamilyen háttértudást. Mivel én öt évig ezt tanultam az egyetemen, ez adott egy alapot.
Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember kíváncsi legyen, és érdeklődjön.
Signal kiállítás | fotó: Glódi Balázs
Lehet, hogy először nem tetszik, először nem tudjuk megfejteni a művet. Ha azonban utánajárok, és felteszek magamban is kérdéseket, hogy vajon mi ez a deszka, miért van pont itt, és mit jelent, végiggondolom, hogy mi a kiállítás címe, ki alkotta a művet, milyen a művész életútja, és mikor született, akkor egy csomó összefüggésre rájöhetek. Végül pedig ráébredek, hogy igen, márpedig annak a deszkadarabnak pont úgy kell ott lennie, ahogy van, és milyen zseniális, mert egy csomó minden van mögötte.
Signal kiállítás | fotó: Glódi Balázs
L.M.: Újságíróként és a regényeidben is társadalmi problémákkal foglalkozol, ahogy a kortárs képzőművészek is sok esetben. Szerinted a mai felgyorsult társadalomban van igény az olyan maradandó alkotásokra, amelyek felhívják a figyelmet a világban zajló történésekre?
D.K.: Az az általános vélemény, hogy felgyorsult világban élünk és az embereket a mély tartalom meg a komoly dolgok nem érdeklik, csak a nagyon szoft és felületes témák. Ennek én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Az utolsó regényem megírása közben és a témaválasztást illetően is úgy álltam ehhez a dologhoz, hogy nem érdekel, ha nem szép, és nem úgy mutatom be a témát, ahogy illene, vagy ahogy a strandon lehetne róla beszélgetni. A világot a fekete-fehér valóságában szerettem volna bemutatni, és erre igenis van igény.
Hiába felgyorsult a világ, akkor is akarnak az emberek a valós, hétköznapi, hús-vér dolgokkal foglalkozni.
L.M.: Akkor ennek is köszönhető az utolsó regényed sikere? Számítottál rá, hogy ilyen sikere lesz?
D.K.: Egyáltalán nem számítottam rá, sőt, mindenki azt mondta, még a szakmabeliek is, hogy egy húsz évvel ezelőtti történet, néhány határon túli nőnek a nyomora kutyát sem fog érdekelni. A kiadó is szkeptikus volt, először nagyon alacsony példányszámban nyomták a könyvet.
Nem akarnék párhuzamot vonni az én regényem meg a Csernobil-sorozat között, de ott is ez történt, hogy senki sem számított rá, hogy ekkorát fog menni, és hát az is a valós eseményeket mutatja be. Ha belegondolunk, hogy nem tökéletesre sminkelt és maszkírozott emberek ronda díszletben nukleáris izékről beszélgetnek, azt hihették, hogy bukta lesz, és most az egész világ ezen pörög.
L.M.: Akkor ezek szerint mégiscsak érdekli a valóság az embereket?
D.K.: Igen, abszolút így van.
Jöjjön el a Ludwig Lounge-ra a Múzeumok éjszakáján, hogy még többet megtudjon Durica Katarina regényeiről és a kortárs szlovák képzőművészetről! A Ludwig Lounge Extra a Signal kiállításban 17 órakor kezdődik az első emeleti kiállítótérben.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.