Hogyan lehet fejen állni egy székkel, vagy felülni egy fejjel felfelé állított seprűre? Hogyan lehet egy szakítás után megtalálni az egyensúlyt? Mi köze mindehhez Erwin Wurm Egyperces szobrainak? Erről mesélnek a Lehet rá nem gondolni összművészeti előadás alkotói, Demeter Helga és Szabó Márton István.
fotó: Szabó Dorka
Ludwig Múzeum: Honnan jött az ötlet, hogy éppen Wurm különös munkáit használjátok fel?
Demeter Helga: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Színház és Televízió karának színművész szakán végeztem 2017-ben. Az utolsó félévemben lehetőségem nyílt Erasmus részképzéssel áthallgatni a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem színész szakára. Ebben az időszakban készült ez az előadás, amiben a performitás, a mozgás és a költészet hármas találkozása került a középpontba. Egy elnyújtott munkafolyamat során találkoztunk végül Nagy Józseffel és rajta keresztül Erwin Wurm munkáival. Megláttuk őket és nem volt kérdés, hogy szerves részét fogják alkotni az előadásnak. Munkánkat végül a 2017-es nyári vizsgaidőszakban mutattuk be az egyetem Rákózci úti épületében.
fotó: Szabó Dorka
L.M.: Bár Wurm munkái magát a nézőt állítják posztamensre, szó szerint, tehát alapból van bennük valami színpadiasság, mégis mi a kapcsolat egy olyan emberi érzelmi állapot, vagy folyamat, mint a szerelem, annak elmúlás-felbomlása, a felejtés és az osztrák művész instant szobrai között?
Szabó Márton István: Ha kortárs színházról beszélünk, általában absztrakt formában gondolkodunk. Wurm Egyperceseit groteszk egyensúly gyakorlatoknak is értelmezhetjük. Kompozícióiban egy-egy hétköznapi használati tárgyat az emberi testhez való viszonyában vizsgál, a végeredmény pedig a legtöbbször valamiféle szürreális egyensúly a két matéria között. Az egyensúlyi pontok megtalálása és elvesztése minden Wurm szobor létrejöttekor megtörténik, ez a folyamat pedig szoros párhuzamban van a mi felejtéstörténetünkkel.
fotó: Szabó Dorka
L.M.: Noha az előadás egy szereplős, igazi összmunka eredménye: kortárs írók-költők szövegeivel, Szabó Márton István jelmeztervezővel közös rendezésben jött létre, a konzulens pedig Nagy József volt.
D.H.: A versszövegeket, amiknek a soraiból az előadás végül összeállt, régóta hordoztam magamban. Emellett régi vágyam volt Nagy József koreográfussal is együtt dolgozni, aki szerencsénkre első megkeresésemre igent mondott. Beleásta magát, nem csak a szövegkönyvbe, de az idézett költők versesköteteibe is. Ezután adott nekem egy Erwin Wurm Egyperces szobrairól szóló albumot, ami alapján elkezdtem dolgozni. Marci költő, ő is jól ismeri az előadásban elhangzó sorok szerzőit, dolgoztunk már együtt kisjátékfilmben is, amit ő rendezett. Ő ezen a ponton kapcsolódott be a munkába. A legtöbb nehéz szobor „elkészítését” József mutatta meg nekünk: hogyan lehet fejen állni egy székkel vagy felülni egy fejjel felfelé állított seprűre. Ezután Marcival kísérleteztük ki, hogy milyen eszközökkel lehet a színpadon újból és újból, biztonságosan létrehozni a szobrokat.
Az egyik Egyperces szobor létrejön a Ludwig Múzeumban | fotó: Végel Dániel
L.M.: A Felejtéstörténet alapvetően kortárs fiatal szerzők szövegeiből indul ki. Mit tesznek hozzá, mi újat mondanak el a középpontba állított helyzetről, és mit képes kommunikálni minderről egy egyperces szituáció?
D.H.: A szövegmontázs az élőbeszéd nyelvén hangzik el. Tartalmaz ugyan absztrakt versképeket, mégis Wurm szobrai adják meg a történet absztrakt, mégis fizikai dimenzióját. A szobrok nem narrálják a cselekményt, hanem egy másik jelentésréteget domborítanak ki a felejtésről, ez pedig az egyensúly megtalálásának folyamatos feszültségéről szól. Az előadásban megjelenített szobrok kétféle képen működnek: vagy nagyon megerőltetőek vagy veszélyesek. Wurm szobraihoz annyira nyúltunk csak hozzá, hogy azok az előadás alatt minden alkalommal ugyanúgy kivitelezhetőek legyenek. Nem akartuk újraírni a szobrokat, csak rávilágítani, hogy egy szakítás után megtalálni az egyensúlyt olyan, mintha kéz nélkül próbálnánk fejen állni, vagy mintha égő gyertyákat tennénk a szemgödreinkbe.
fotó: Szabó Dorka
L.M.: Az előadásban végül is eszközként használjátok, hasznosítjátok egy másik művészeti médium tárgyait. Nem jár-e ez együtt a műalkotások instrumentalizálásával, bizonyos értelmű lefokozásával? Bár Wurm valószínűleg örülne az ilyen alkalmazásnak…
SZ.M.I.: Nem feltétlenül. Ilyen típusú fúzióra vannak azért példák a művészettörténetben, ilyen például Yves-Saint Laurent Mondrian-kollekciója. A befogadó látja a festményt, a ruhát, a kettő együtt pedig kiad valami harmadikat. Remélhetőleg amennyit gyengítenek egymáson a médiumok, azzal, hogy elvonják egymásról a figyelmet, annyit hozzá is tesznek egymáshoz, ezzel új színeket adnak a létrejövő alkotásnak. Az előadásunk is így működik: a szövegek elhangzanak, a szobrok létrejönnek, Helga mélységet és ritmust ad nekik. Ha minden jól megy, akkor közben a színpadon sosem látott színek jöhetnek létre.
fotó: Szabó Dorka
A Lehet rá nem gondolni című összművészeti előadást a Ludwig Múzeum kiállítóterében szeptember 14-én pénteken, 18 órától tekinthetik meg az érdeklődők.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.