Ludwig Múzeum Blog

Világbéke, szivárvány, múltbeli – jövőbemutató zenék, vetítés, futurológia, science fiction, Stanislaw Lem próféciái, és bizakodás egy szebb és jobb jövőben. Különleges tárlatvezetéssel várja látogatóit a Ludwig Múzeum január 6-án, szombaton Várnai Gyula Peace on Earth! című kiállításán.

Várnai Gyula képzőművész Dunaújvárosban él  | fotó: Boros Géza

Ludwig Múzeum: Milyen programra számíthatnak a látogatók január 6-án, szombaton?

Várnai Gyula: Egy rendhagyó, zenével és vetítéssel egybekötött tárlatvezetéssel készülünk, amelyet Petrányi Zsolttal, a kiállítás kurátorával együtt fogunk tartani. A kiállításon látható munkák azonosak a Velencei Biennálén bemutatott művekkel. Ezekhez kapcsolódó érdekességeket, és kiegészítő információkat ismerhetnek meg a látogatók, illetve a kiállítás témájához kapcsolódó egyéb munkáimból lesz vetítés, amelyek kimaradtak a katalógusból. Ezt egészíti ki majd egy zenés performansz. A zene-zaj világa közel áll hozzám, szeretek különböző zenei anyagokat lejátszani, illetve zenéket, hangokat kreálni.

Petrányi Zsolt és Várnai Gyula a budapesti kiállítás megnyitóján | fotó: Glódi Balázs

L.M.: Hogyan kötődik a szombati program Stanislaw Lem nevéhez?

V.Gy.: Az egész kiállítás felütését a Lem című videó adja, amely egy dokumentumfilm-alapú, de fiktív interjú a híres sci-fi íróval. A videóban Lem a futurológiáról beszél, amely az egész kiállítás alaptémája. A futurológiához kapcsolódva megpróbálok majd korabeli – jövőbe mutató zenéket keresni.

Ilyen matricát kapnak ajándékba a program látogatói | fotó: Boros Géza

L.M.: A zene, és a zeneszerzés fontos részét képezi a művészetének?

V.Gy.: Szeretek zenéket összerakni, de magamat inkább - egy 21. századi kifejezéssel élve - producernek nevezném, semmint zeneszerzőnek. Az ember megtanul bánni a szoftverrel, van valamennyi zenei előképe, ízlése, és ebből összerak valamilyen zenei anyagot. A mostani kiállításban annyira nem hangsúlyos a zene. Az egyik mű részét képezi egyfajta hangeffekt, amely a vetítés alatt szól, és az atmoszférát próbálja érzékeltetni.

L.M.: A számítógépes technikai mennyire része a mindennapi alkotómunkának?

V.Gy.: Szerencsésnek érzem magam, mert pont annak az átmeneti generációnak vagyok a tagja, aki még dolgozott az analóg technikával, aztán együtt nőtt fel a számítógépes kultúrával. Aktívan műveltem az analóg fényképezést, és sok egyéb analóg technikát is kipróbáltam. Most is szeretem a munkáimat javarészt a kis jegyzetfüzetembe lerajzolni, és jegyzetekkel ellátni, de ha valamilyen munka komolyabb tervezést igényel, akkor számítógépen dolgozom. Ez a két világ nálam összenőtt, és ezt nagyon élvezem. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a végeredmény a lényeg, és az, hogy ki hogyan jut el addig, lényegében mindegy.

L.M.: Milyen különbségek vannak a Velencében bemutatott kiállítás, és a Ludwig Múzeumban látható tárlat között?

V.Gy.: Az anyag ugyanaz maradt, bár a tér teljesen más. A Biennále pavilonjában egy nagy térben lehetett egyben látni az összes munkát, amelyek egy gondolatmenetről szólnak, és egymásra reflektálnak. Itt kisebb szeparált terekben vannak külön a művek, viszont ez előny is, hiszen így egyesével meg lehet őket nézni, illetve a Ludwig Múzeumban a klasszikus White Cube effektus nagyon jó környezetet ad a műveknek.

A Szivárvány ugyanúgy hat, mint a velencei térben. Vannak azonban olyan munkák, amelyeknek megváltozott a hatása. Ilyen az óriáskerék, amely egy hatalmas szerkezet, és itt egy kis terembe szorult, de ez jót is tesz a hatás szempontjából, hiszen az volt az eredeti koncepció, hogy egy robosztus masinát belepasszírozunk egy belső térbe. A Láthatatlan városok című vetítés esetében az új tér előnyösebb, mert hatásosabb lett a kép, és az effekt.

Várnai Gyula: Neonbéke | fotó: Glódi Balázs

A világító óriásneon Velencében a pavilon udvarán állt, fénye az erős természetes fénnyel „küzdött”. Itt viszont egy zárt, steril térben világít a színes neonfény. Összességében úgy érzem, sikerült kihasználni a Ludwig Múzeum terének adottságait.

Van egy plusz elem is a budapesti kiállításon: egy angol nyelvű kisfilm, amelyet a Biennále főkurátorának felkérésére készítettünk. Ez egy vizuális névjegyszerű összefoglaló a művészi praxisomról és fontos adalék a bemutatott műegyüttes megértéséhez. A film Velencében nem a magyar pavilonban ment, hanem az Arsenaléban vetítették és alapvetően a nemzetközi közönségnek szólt.

L.M.: Mást jelentenek egy külföldi, illetve egy magyar látogatónak a kiállított művek?

V.Gy.: Számít, hogy hol nőtt fel, és hol él az ember, de az is nagyon lényeges, hogy melyik generáció tagja. Az én generációm benne volt ebben a furcsa képződményben, amelyet szocializmusnak hívunk, és az egész jelenségnek a kifejezésformáját ismeri, sőt otthonosnak érzi. Míg mondjuk Olaszországban egy külföldi látogatónak, aki egy másik korban nőtt fel, ez a világ lehet, hogy újat vagy unikálist mutat. Ezt nem tudom eldönteni, hogy előnyt vagy hátrányt jelent.

L.M.: A kiállításon látható művek a világbékét hirdetik. Hogyan lehet bemutatni egy ilyen kényes témát úgy, hogy a giccs egyáltalán nem jelenik meg a tárlaton?

V.Gy.: Talán a nosztalgia az egyik ilyen összetevő. A kiállítás kicsit nosztalgikus, van egy személyes vonulata, de ez nem baj. Gyerekként, kis felnőttként megéltem ezt a kort. Jól emlékszem az első marékba kapott jelvényekre, amiket a szovjet turistáktól kaptam. (Ilyen jelvényekből épül fel a Szivárvány.) Nyilván a külföldi néző szempontjából ez lehet, hogy nem jelent semmit, semleges. A másik tényező pedig maga a tematika, ami eléggé feszes volt, és így elkerültük a giccsességet. Az fogalmaztuk meg, hogy az ember miképpen próbálja elképzelni a jövőt, és ez milyen hatással van a jelenünkre, és milyen futurológiai eszközök állnak a rendelkezésünkre, ha át akarunk élni egy adott kort.

Várnai Gyula: Szivárvány | fotó: Glódi Balázs

L.M.: A szebb jövőről való gondolkodásra mindenkinek szüksége van, és ez a kiállítás teret ad ezeknek a gondolatoknak. Honnan merített inspirációt a téma kidolgozásakor?

V.Gy.: Ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak minket a jövővel kapcsolatban, amelyek évtizedekkel ezelőtt is. Jellemző a mai világra, hogy mindenki próbál találni egy rendszert. Ugyanezt a rendszert kerestük mi is annak idején. Nagyon szerettük a science fiction világát, amely a futurológiának volt az illusztrációja. Még a legsötétebb science fiction is valamilyen szép, szivárványos jövőkép vízióját vázolta fel. Ebből a furcsa korból jövök, amikor arról volt szó, hogy a kétezres évek elején majd kommunikálni fogunk az idegenekkel, a betegségek javarésze megszűnik, rengeteg technikai vívmány lesz, stb. Persze akkor is lehetett már gyanítani, hogy ez nem így lesz, mára meg aztán látjuk, hogy persze, hogy nem. Viszont lett egy csomó minden más dolog ezek helyett.

Tehát, teljesen pontosan a jövőt felvázolni nem lehet, de egy irányt fontos megszabni, és ez abszolút befolyásolja a jelenünket is. Ahogy a jelenben vizionáljuk a jövőnket, az jellemzi a mai embert, és a társadalmat. Van ez a mondás, hogy

a jövő kiszámíthatatlan, de abszolút megsejthető.