Ludwig Múzeum Blog

Múlt, jelen, jövő; a modern világ megjelenítése, London multikulturális, sokvallású, kozmopolita városrésze; interjúból készült kortárs opera; bűnbak jelenség; bomba formájú patronok – a Gilbert és George művészpárossal készült interjú első része.

fotó: Végel Dániel

Gilbert és George, az ötven éve együtt élő és alkotó művészpáros július 5-én érkezett Budapestre, hogy a két nappal később, a Ludwig Múzeumban nyíló kiállításuk előkészületeibe bepillantsanak. A repülőtérről egyenesen a múzeumba jöttek, jelen voltak az utolsó simításoknál, sőt az előkészületek közben örömmel adtak interjút is.

Ludwig Múzeum: Milyennek találják a kiállítást?  

Gilbert: Nagyon tetszik nekünk ez a tér.

George: Várjuk, hogy bemutathassuk a Bűnbak képeket, itt Budapesten. Úgy gondolom, ebben a térben kifejezetten jól mutatnak ezek a művek. Gyakran úgy mutatjuk be őket, mintha egyetlen nagy installáció részei lennének, itt azonban a néző el tud gyalogolni egyik képtől a másikig, minden egyes kép külön-külön jól látható.

fotó: Végel Dániel

L.M.: A látogatóknak szüksége van valamilyen magyarázatra, vagy előzetes tudásra, amikor megnézi ezt a kiállítást?

Gilbert: Nem gondolom, hogy a nézőnek, tudnia kéne bármit is a művészetről. A képeink direkt módon beszélnek arról, hogy mi folyik most a világban.

George: Amikor a néző megnézi a képeket, eldöntheti, hogy egyetért-e a velük, vagy sem. Ezek a művek arról mesélnek, hogy mit érzünk a múltról, a jelenről, és a jövőről. Szeretnénk azt gondolni, hogy ha csak kis mértékben is, de a holnap más lesz a művészetünk hatására.

Gilbert: Ezek a művek modern tájképek arról a világról, amelyben élünk. Ennek a világnak részét képezik a vallási háborúk is. Mi a képeinken keresztül ezt csupán megmutatjuk. Nem akarunk véleményt formálni arról, hogy mi a helyes, vagy mi a helytelen, de meg akarjuk mutatni.

fotó: Végel Dániel

L.M.: London keleti részén, az East End városrészében élnek. Mesélnének erről a környékről?

George: Nagyon kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy ott élhetünk, ahol minden történik. Nem szívesen laknánk vidéken, ahol újságokból olvasnánk arról, hogy mi is zajlik a világban.

Gilbert: Különleges ez a környék, hiszen sokféle ember él itt: külföldiek, helyiek, művészek, és minden összekeveredik. Egy kozmopolita központ ez a városrész. Egy olyan utcában lakunk, aminek az egyik végén egy anglikán templom van, a másik végén pedig egy mecset, és ott vagyunk mi, az utca közepén, szekuláris, anti-vallásosként.

Minden, amit a művészetről, és az életről gondolunk, az ott van. Erről szól a művészet, az értékek megváltoztatásáról, arról, hogy új módon lássuk a világot. Már 30 vagy 40 évvel ezelőtt is így gondolkodtunk, amikor a világ még teljesen másmilyen volt. Nekünk sikerült szabaddá tenni magunkat, a szexualitás, és sok egyéb területen is.

L.M.: Bűnbak képek Londonnak az eredeti címe a kiállításnak, az itteni kiállítás címe viszont Bűnbak képek Budapestnek. Mire utal ez a változtatás? 

George: Úgy gondoljuk, hogy minden képünk egy vizuális szerelmes levél a nézőnek tőlünk. Fontos, hogy a cím is utaljon rá, hogy mi az emberekhez szólunk; a Budapesten élőkhöz, és azokhoz, akik látogatóba jönnek ide.

Gilbert: A változó cím a „bűnbak” ideájának globális jellegére is utal. A bűnbak jelenség mostanában folyamatosan jelen van, mindenhol. Mindenki a másikat hibáztatja. A képsorozat alapötlete onnan jött, hogy a házunk előtt találtunk egy cetlit, amelyre a „scapegoating” (bűnbak) szó volt írva. Az utcánkban lévő mecsetből származott. A sorozat egyik darabjának ez is lett a címe: Scapegoating. Ez a kép most Berlinben látható, ahol egy templomban van kiállítva a Bűnbak képek másik csoportja. (A berlini képek is szerepelnek a katalógusban.)  

George: Nem kell kinyitni az újságot vagy bekapcsolni a tévét ahhoz, hogy a bűnbak témával találkozzunk. Teljesen mindegy miről van szó. Lehet egy focimeccs, ahol a vesztes csapat a másik csapatot hibáztatja, lehetnek nemzetek, vagy akár maga a történelem. Valakit mindig vádolni kell. Ha egy kicsit is hozzájárulhatnánk a bűnbak mechanizmus csökkenéséhez a művészetünkkel, az nagyon jó dolog lenne.

fotó: Végel Dániel

L.M.: A Bűnbak képek minden darabján láthatóak a szifonpatronok, amelyek bomba formára hasonlítanak. Miért ez az egyik főmotívum a képeiken?

George: Második világháborús gyerekek voltunk. Nagyon nehéz időszakban nőttünk fel, de egy dolgot biztosan tudtunk, hogy idővel minden sokkal jobb lesz. És így is történt. Azonban az ikertornyok óta megváltozott a világ. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet.

Aztán elkezdtünk egyre több ilyen dinitrogén-oxidos (kéjgáz, nevetőgáz – szerk.) patront találni, különböző nyomasztó helyeken, ahol a prostituáltak dolgoztak, vagy ahol drogoztak az emberek. Ezeket a patronokat eleinte az elhagyatott kis hátsó utcákban lehetett látni, de aztán elterjedtek egész Londonban. A patronok formája a bombákra hasonlít, a képzeletünk egy része legalábbis bombaként fogta fel.

L.M.: Nem olyan régen mutattak be Amszterdamban egy operát, amelynek alapja egy Önökkel készült interjú. Milyennek találták a saját szavaikból íródott zeneművet?

Gilbert: Húsz évvel ezelőtt interjút készített velünk Theo Van Gogh, Vincent Van Gogh testvérének leszármazottja, akit évekkel később terroristák meggyilkoltak. Ennek az interjúnak az eredeti, változtatás nélküli szövegéből íródott a két órás opera. Csupán három szereplője van, mi ketten, és a riporter. Énekelve adják elő az egész interjút. A három szereplőn kívül van még egy kórus is a háttérben, amely török muszlim leszbikus énekesekből áll.

George: Ez az opera próbál minél összetettebb lenni. Egy tenorista, és egy baritonista testvérpár alakított minket. Egészen különleges volt látni a 20 évvel fiatalabb önmagunkat, és hallani a 20 évvel ezelőtti, énekelve előadott mondatainkat.