Ludwig Múzeum Blog

A Kísértetek és kísérletek - Szűcs Attila festészete című kiállítás február 19-ig látogatható a Ludwig Múzeumban. A kiállítás kurátorával, Hornyik Sándor művészettörténésszel beszélgettünk.

Hornyik Sándor, a kiállítás kurátora, mögötte Szűcs Attila (fotó: Glódi Balázs, forrás: Facebook)

Ludwig Múzeum: Szűcs Attila művészetét hosszú évek óta követi, több kiállítása létrehozásában részt vett, számos publikációja fűződik művészetéhez. Mennyiben befolyásolták korábbi kutatásai a mostani koncepció kidolgozásában?

Hornyik Sándor: Természetesen befolyásoltak! De egyúttal éppen ez volt a munka egyik legizgalmasabb része is, hiszen meg kellett kísérelnem valami újat mondani Szűcs Attila munkáiról. A szempontok és a perspektívák persze adottak voltak, hiszen a metafizikus festészet, az emlékezetpolitika, az ismeretelméleti relativizmus fogalmi hálója, tudományos nyelvjátéka már korábbi értelmezéseim alkalmával is felmerült, és Attila saját intenciói és interpretációi is rezonáltak erre. Az új elem, a nagy kihívás a kiállítás kapcsán a mindkettőnk által előszeretettel használt képi és elméleti montázsvilág „közös nevezőjének” megtalálása volt. Ez lett aztán az angol – a kiállítással párhuzamosan jelent meg egy monográfia Attila festészetéről a Hatje Cantz-nál – specter kifejezés, avagy a fantom és a jelenés fogalmisága, amelyet magyarul csak két szóban tudtam visszaadni, viszont ez a két szó, a kísértet és a kísérlet is remekül passzolt Attila festői világához.

Szűcs Attila kiállítása (fotó: Rosta József)

LM: Miért döntött, döntöttek úgy a művésszel, hogy kizárólag csak festményeket, illetve papíralapú munkákat állítanak ki? Hiszen Szűcs, főleg korai fázisában, előszeretettel kísérletezett különböző médiumokkal

HS: Így van. Sőt, később is. Vannak animációs filmjei és szobrai is. A döntésnek elsősorban elvi oka volt, pontosabban okai. Az egyik a festészet mediális reflexiója, magyarul az a kihívás, amelyet a tradicionális „két dimenzió” jelent. A kiállítás és az életmű egyik nagy kérdése ugyanis az, hogy miként lehet a szó klasszikus értelmében leképezni, „vászonra vinni” a természeti és társadalmi valóság komplexitását. A másik ok sem kevésbé szofisztikált, és a korábban említett specterhez kapcsolódik. A kiállítás ugyanis maga is a képiségre, illetve a világ képként történő értelmezésére, annak korlátaira, mondhatni vakfoltjaira reflektál; vagyis arra a tényre, hogy a képek sosem a valóságot mutatják, de még csak nem is annak egy aktuális képét, hiszen

minden képben rengeteg korábbi kép árnya, kísértete ott vibrál.

LM: Van olyan mű, amelyet mindenképp szeretett volna beemelni az anyagba, de végül nem volt lehetséges?

HS: Van. Az emlékezetpolitikai részben nagyon szerettük volna kiállítani a 2002-es Kongresszust, amelyen Kádár János jelenik meg, de a festmény egy amerikai gyűjtő tulajdonában van, és sajnos a költségvetésbe nem fért bele egy tengerentúli szállítás.

Szűcs Attila: Kongresszus, 2002 (kép forrása: szucsattila.hu)

LM: Minden kiállítás kihívások elé állítja a kurátort: mi volt ebben az esetben az Ön számára legérdekesebb kihívás?

HS: Mint már említettem nagy kihívás volt már önmagában a „közös nevező”, a leitmotiv megtalálása is, amelyet aztán egy még nagyobb kihívás követett: a narráció. Vagyis az, hogy miként szervezzük koherens és izgalmas kiállítássá a reprezentatív igénnyel válogatott anyagot. És már amikor megvolt a narráció menete – kiemelt nézőpontokkal megtámogatott, avagy „bevilágított” retrospekció – még akkor is rengeteg aprónak tűnő, de mégis jelentőségteljes döntést kellett meghozni, hiszen a képek köztudottan egymással is kommunikálnak.

A Ludwig Múzeum 2017. február 3-án, pénteken egy egész napos szimpóziumot szentel a fentiekhez hasonló kérdéseknek. A szimpóziumnak többek között előadója Szűcs Attila és Hornyik Sándor is, részletek az esemény Facebook-oldalán!