Szabó Eszter Ágnessel beszélgettünk az internetes mémmé vált falvédőről.
Szabó Eszter Ágnes, a közismert Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval című falvédő alkotója tart előadást a Ludwig Múzeum Szabadegyeteme keretében. A falvédő a Rock/tér/idő kiállításon is megtekinthető, erről kérdeztük.
Milyen személyes érintettségből született a falvédő?
Szabó Eszter Ágnes: Gyerekkoromban egy szerencsés balatoni nyaraláson ismerkedtem meg az Európa Kiadó zenekarral. Tőlük hallottam először David Bowie-ról, aki attól kezdve meghatározó ember lett az életemben, nem csak a zenei hatása miatt. Nagymamám, Zalai Imréné szabász, varrónő volt Tapolcán, élvezettel figyeltem a ruhapróbákat, a szerkesztés és a szabás szépségeit. Furcsa érzés volt, hogy Bowie öltönyeiről is a rafinált szabásminták és a vasaló illata jutott az eszembe. Ruháinak sokfélesége és eleganciája nagy élményt jelentett számomra, egy távoli világhoz vezető kapuként tekintettem rájuk. Amikor 1998-ban felmerült bennem a falvédő ötlete, sokat nevetgéltem azon, hogy vicces lesz Bowie-t hímezve látni, az pedig még viccesebb gondolat volt, hogy csak én fogom tudni, hogy ki az a Zalai Imréné! 1998-ban a Budapest Galériában sikerült először kiállítani. Akkor még a Képzőművészeti Főiskola intermédia szakára jártam, és tudtam, hogy ezzel a munkámmal rémesen bosszantani fogom a tanári kart – a hímzés nem tartozott a preferált technikák közé. Egy évvel később már Bécsben is ki volt állítva, 2007-ben pedig New Yorkban a Gallery Airben, a világ első női galériájában, és persze az interneten…
Hogyan vált a talán legismertebb magyar internetes mémmé, és ezt alkotóként hogyan élted meg?
SZEÁ: A falvédő azután terjedt el az interneten, hogy 2000-ben egy árverés honlapjáról a nevem nélkül került ki. Ettől kezdve már nem lehetett hozzám kötni, önálló életre kelt, aminél többet nem nagyon lehet kívánni egy pop műnek. Olyan helyeken bukkant fel országszerte, mint egy fénymásoló fala vagy egy pizzéria étlapja. Sokan kinyomozták, hogy az én munkám, és megkerestek, hogy szeretnék megvenni; volt köztük olyan is, aki magát akarta meghímeztetni a nagymamám társaságában. Kérdeztem, hogy miért nem a saját nagymamájával, miért pont az enyémmel? Azt illető mondta, hogy neki Zalai Imréné kell!
Magyarországon Zalai Imréné sokkal érthetőbb figura lett a kis szatyrával, mint David Bowie.
Ezért lehetséges, hogy a mémeknek is ő lett a főszereplője. Amikor anyukám azt hallotta a TV-ben, hogy az ő édesanyja, Zalai Imréné a magyar néplélek megtestesítője, az egy Örkény-egyperces abszurditásával bírt. De látva az egyik kedvencemet, az Adóhivatal elnököm Vida Ildikó találkozása André Goodfrienddel címűt, kiderült, hogy a kép szinte minden rétegének jelentéstartalmát értik a felhasználók. Ezekhez a mémekhez nekem semmi közöm nincs. Sokan nem is tudják, hogy az eredeti falvédő egy valós tárgy.
Forrás: Tumblr
A falvédőt megvásárolta a Somlói-Spengler műgyűjtő házaspár, most pedig a Ludwig Múzeumban van kiállítva. Ez mit jelent a műtárgyra nézve?
SZEÁ: A falvédő ugyanabban a percben lett egy magángyűjtemény darabja, mint amikor mindenki más is birtokba vette az interneten. Akik csak mémként ismerik, azok számára az igazi falvédő mint tárgy nem létezik, ráadásul kiállításokon is csak ritkán lehet látni. Amikor hímeztem nem is számítottam arra, hogy valaki egyszer megveszi – ki venné meg a nagymamámról szóló képet? Ráadásul alapvetően egy használati tárgy! Nem is gondoltam arra, hogy ezt „műtárgyként” kellene-e kezelni. Viccesnek tartottam, hogy egyrészt ez egy konceptuális műalkotás, másrészt
ki kell mosni és vasalni kell.
A híres falvédő párdarabja installálás közben
A kézimunkák vasalása egy külön tudomány, ami nekem nem is nagyon megy. A mosásnál fakulhat a festék, a vasalással roncsolódhat a fonal, ezért egy állandó keretezés szükségesnek tűnik. Nemcsak állagmegóvásról van szó, hanem, hogy tudunk-e egy hímzett falvédőt védett és kiemelt műalkotásként kezelni? Egy olyan műnél, amely sokak számára nem is létezik valós tárgyként, mennyire kell ragaszkodni az eredeti, falvédő funkcióhoz? Szerintem ez minden múzeumba kerülő tárgy dilemmája, főleg a használati tárgyaké. Amint bekerülnek egy múzeumba, elvesztik a funkciójukat, vagyis egy hamutartóba nem fognak többé hamuzni, egy kávéskészletből nem fognak kávézni, viszont pár évente egyszer reflektorfényben kiállítják őket. Ugyanez a dilemma a felvédővel is, hogy az esetleges konzerválás megfoszthatja az eredeti identitásától, viszont a jövő számára így őrizhető meg a leginkább.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.