Ludwig Múzeum Blog

Találkozás Ciprian Mureşannal válogatott művei között a Ludwig Múzeum első emeletén.

Az „Egzisztenciátokat szerződés szavatolja” című kiállítás a kortárs magyar művészeti életben már ismert művész első átfogó bemutatkozása, tényleg jó időben jó helyen, már ami az impulzív művekre vonatkozik és a múzeum aktuálisan 25 évére, annak lenyomatára a gyűjteményre. Utóbbiban három Mureşan művet is találhatunk, olyan műveket melyek nem szűnnek meg kérdéseket feltenni az évezred első évtizede óta. 

Lehet-e intellektuális mélységeket egyszerű gesztusokkal fekete humorba mártani, ha személyes életünkről van szó? Lehet a kortárs képzőművészet nyelvén a Kelet-Európai, Balkáni, avagy Közép-Európai közelmúltnak görbe tükröt tartani? Hogyan kerülhető el a blaszfémia vádja, ha az alkotó egyszer vallási rítusokat ütköztet, másszor a művészettörténet ikonjait gondolja tovább nem éppen a happy ending jegyében?

Mureşan válasza igen, s a kortárs nemzetközi szcénáé úgyszintén a Tate Modern-től a San Francisco-i MOMA-ig, a Velencei és Haifa-i Biennáléig, a művészt képviselő kolozsvári, berlini, New-Yorki galériákig. Az elmúlt években a világ lelkes befogadója lett Mureşan termékeny disszonanciájának.

A művésszel művei között beszélgettünk a fenti kérdéseket feszegetve, rákérdezve műhelytitkaira, alkotói személyiségére, szemléletére.

A legnépszerűbbnek a poszt-szovjet korszakra reflektáló abszurdjai bizonyultak, munkássága elejéről (akkor, amikor az új évezredben a frissen végzett akadémista társakkal együtt eszmélve ráébredtek ők maguk az ugródeszka a nemzetközi porond felé). Ezért egy 2008-as kép, azaz videó előtt álltunk meg, melynél, mint minden műve esetében, fontos a narráció és a kommentár. A felvételen műterembelsőt látunk, ahol a fiatal festő, Ciprian barátja, Adrian Ghenie, Ceaucescu életnagyságú képmását festegeti, nagy műgonddal, a diktátor tárgyalásán rögzített felvételt modellálva. Felvetése az élet és művészet bizarrságára reflektál egyszerre: lehet-e a véreskezű diktátorról „jó” festményt készíteni – akiről különben, a forradalomig, tízezer számra készültek propaganda képmások?

„ A diktatúra alatt kisgyerek voltam és a traumák közvetlenül nem érintettek. A film egyfajta dokumentáció, a festés dokumentációja. A téma maga a festési szituáció: hogyan dolgozik a festő? Ez a videó, ellentmondásosan, mégis a tradicionális festészet tökéletes ellehetetlenülését kívánta szemléltetni.” 

Ciprian Mureşánra jellemző a kritikai él, az a megközelítés, amellyel a történelemhez, a régióba szorult poszt-kommunizmushoz, és vadkapitalizmushoz, sőt az intézményesült valláshoz viszonyul. Sajátos művészi módszerével művészi procedúrák, performance-ok során kíméletlen látleletek készülnek egyén és közösség viszonyáról, az elnyomás napi és egyetemes formáiról, az identitás elvesztésének veszélyeiről. Csak éppen játékosan, attraktívan, szellemesen és nem utolsó sorban empatikusan. Hogyan tűnhet fel például Shrek és családja Az Andalúziai kutya remake-jében, miért kell tanulmányoznia a szurokfekete kutyabáb csapatnak az emberiség rémtetteit? Mureşán multi-rmédia művészként többször fordul a társművészetekhez. Nem forszírozza, mégis adódik az „értelmezési tartományok” kitágításának szándéka, a beidegződésekből való kizökkentés. Mielőtt tehát arról a feltűnő művészi attitűdjéről beszélgetnénk, miszerint bármit képes kisajátítani, kvázi az élet és a művészet egyaránt „beszerzési” forrása, két rövidfilmjéről kérdeztem. Mi vonzotta a báb-animációban. A Mureşán féle Muppet show-k kapcsán így nyilatkozott:

„A kisfiam bábjátékai adtak ihletet, nem a gyerekkoromban keresendő a magyarázat. Elképzeléseimhez keresem a megfelelő médiumokat. Először elvontabban gondolkodtam, a látvány körvonalazódott bennem. A Dog Luv-nál bábszínházat képzeltem magam elé, ahol a bábok és a bábszínészek egyforma megvilágításban, és fontossággal szerepelnek, a konvenciók megváltoztatásával. Fekete bábuk a sötét háttérbe mosódó, mozgó figurák. Ezután kezdtem szöveget keresni. Együttműködőkre találtam a drámaíró Saviana Stănescu-ban és a professzionális bábszínházi társulatban. Az együttműködés a különböző társszerzőkkel, előadókkal mindig jó választásnak tűnik.”   

 Az emberi evolúcióba vetett hitet megsemmisítő bábjáték után a „Tiltakozom magam ellen” című 2011-es videó következik. A jelenet humoros és igazán „kelet-franciás”. Egyszerű olvasatban egzisztenciánk abszurditásával szembesít. Közérzeti teli-találat, a néző feszeng.

„Ketten készítettük, az íróval Gianina Carbunariu-val megbeszéltük a tematikát és a szöveget. Az ötletet napihír adta nekem, egy nyugdíjrendszer elleni tüntetésről, amelyen csak a szervező, egyetlen ember, idős férfi vonult fel, a fotók tanúsága szerint. A szemetes konténerből szónokló bábu ezt a karaktert veszi mintául, s az, amit mond nyílván a romániai egzisztenciális problémákra reflektált. A magam szempontjából azt mondhatom, mindig kontextusban gondolkodom, nemcsak egy országéban, tágabb kontextusokat keresek a művészeti szcénában.”

Az ellentmondásosságot akár védjegyének tarthatnánk. Mintha törekedne arra, hogy a narratíva és a megformálás egymásnak feszüljenek a műveiben. Az utóbbi hozhat feloldódást? Hiszen a humor Európának ezen a felén só, bors, paprika.

 „Egyetértek, ami fontos számomra az az önirónia. És igen, a Caeucescu-diktatúra alatt is sok vicc született.”

 Korábban egy elemzője olyan kettős személyiségű művészként jellemezte, mint aki önmagát kigúnyoló pesszimista és ugyanakkor underground aktivista.

 „Nos, találó, bár nem egészen értem. Én sokkal komplikáltabban viszonyulok magamhoz. Ellentmondásosabban, intuitívabban. Valamikor tréfálni akarok, aztán a nehezebbik utat választom. Szeretnék valami gyorsan megvalósíthatót csinálni például el kezdek rajzolni, másolni, mert az nem tűnik bonyolultnak, mégis egyre több időt fordítok az alkotásra, egyre komplexebbé válik a rajz, sikerül saját magamat megtréfálni.”

Az említett „kisajátítás” által, radikálisan új környezetbe helyezi referenciáit. A művészettörténet, irodalomtörténet, filmtörténet trezorjából kiemelt művek, kiragadott fragmentumok váratlan környezetváltozáson mennek át. Elias Canetti novellája falfirkákon, Piero della della Francesca grafikai montázsként, stb., sőt Kafka Amerikája ezúttal bevásárlókocsiba halmozva végzi.

„Nem kalkulálom a várható hatást, az egyes momentumokat valahogy újra-interpretálni, a dolgokat más megvilágításba helyezni – erre törekszem. Így történt az Auto-da-Fé-nál.  Először szerettem volna a graffiti-val foglalkozni, aztán eszembe jutott a Canetti-részlet, s az a graffiti-készítéshez rendelődött hozzá.  Az idézetet logikai textúrának tekintettem. Kafkáról másként gondolkodtam, úgy éreztem megterhelhetem, a megsokszorozódás kérdése érdekelt, a kafkai szorongás  és  »tálalásának« kontrasztja.”

A bevásárlókocsit, a beledobált kopott kiadásokat nézve a kényszeresen fogyasztói társadalmunk által kiváltott diszkomfort érzés kerít hatalmába. A művész előszeretettel foglalkozik a hirtelenjött konzum-társadalom dilemmáival Kelet-Európában: a „Választás” című videóklipje 2005-ből egyik legismertebb műve, üstökösszerű nemzetközi népszerűséget hozott Mureşannak.  

A modern művészetben, közismert, több irányzat adózott már a talmiság grand art-ba emelésével. A művész témával foglalkozó rajzai, installációi konkrét és ugyanakkor,szimbolikusan, feltétlenül szociális töltetű üzenetek. A kiállításon mégis vidám színfoltnak hat az Újrahasznosított játszótér című 2011-es, egyik legtöbbet publikált műve. A sínen körbejáró, szelektív hulladékot gyűjtő műanyag kukákat a közönség a föld legkülönbözőbb pontjain láthatta már, vajon milyen szemszögből?

„Vancouverben, ahol először kiállítottam, mint nonszenszre néztek. Semmi plusz jelentést nem  tulajdonítottak neki. Ezzel ellentétben egy tiroli, olasz ismerősömet, aki a műteremben látta, készítés közben, a deportálásokra emlékeztette.”

Szó esett a rajzolásról, amely Mureşan munkásságának szinte lírai eleme. A klasszikus tanulmányrajzok nyugalmát idéző rajzai lapról lapra váltak animációs filmjeinek fázisrajzaivá. Ilyen animáció a Garbage (2007), a Pioneers (2010). Vonalak és kontúrok költöznek a mozgó képbe, de az ábrázolt gyerekek és a felnőtt férfi alakjában a valóság brutalitása vizualizálódik.

„A kukázó hajléktalant látva jutott eszembe, hogy a rajzokat életszerű és mégis abszurd végtelenített filmként lehessen nézni.”

Ciprian Mureşan a hírneves kolozsvári iskola oszlopos tagja, ma is a kincses városban él és alkot. Az Ecsetgyári műtermen kívül döntően a nemzetközi kortárs művészeti jelenlét határozza meg napjait.

„Nem tudom, mennyire vagyok romániai művész. Gazdasági értelemben igen, adófizető polgár vagyok, a jövedelmemet viszont külföldről kapom. A kortárs művészet helyzete Romániában konfúz. Az újságok beszámolnak a külföldi elismeréseinkről, díjainkról és pont. Vannak magánkezdeményezések, a kortárs művész társadalmilag azonban nem elismert státusz még. Bevallom a szüleim is csodálkozva néznek rám mivel is  foglalatoskodom. Sok tervem van, időm az alkotásra kevés. Tanítok, ebben az évben mesterkurzust vezetek Experimentális rajz elnevezéssel  Braunschweigben, a Képzőművészeti Főiskolán.”

Az IDEA Art + Society magazin egyik szerkesztője. Befolyásolja az alkotói munkájában?

„Meghívni művészeket a magazinba és írni róluk – ez egy jó tapasztalatszerzés, a lap nyitott műhely, sokan szerkesztjük alkotók, filozófusok gyümölcsöző egyet-nem-értésben.”

Ciprian Mureşan budapesti tárlata egy európai public artist kiváló megnyilatkozása. Public artist azért, mert a nyilvánosságnak alkot a nyilvánosság közegében, ami például a kiállító tér is lehet adott esetben. Mit is mond zárszóként a konténerből protestáló figura: „Tiltakozom magam ellen, mert egy bábu mögé rejtőzöm!”