A szem városa

+10 bejegyzés Velencéhez

|

dscn5825.JPG

Velence a szem városa – summázta Josif Brodszkíj a kedvenc városáról – „itt mindennek az a célja, hogy lássák”. Bármerre járunk, kopottsága ellenére is érezni a város vizuális fölényét. 10 kimaradt bejegyzés a Minden más városnál városabb – 100 bejegyzés Velencéhez könyvből.

 

UTCÁK

google-street-view-venice-008_1.jpgA Google Trekker csapatának tagja egy 360 fokos panorámakamerával, amely Velencét térképezi fel az Street View-ra

„Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.

Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt,

miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól –, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos. Így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már, és ő Velence túlsó oldalán van.” (Szerb Antal: Utas és holdvilág)

FORMÁK 

naya_carlo_1816-1882_venezia_fondaco_dei_turchi_ca_1860.jpegCarlo Naya: A Fondaco dei Turchi a Canal Grandén, 1860 k.  | Forrás: Wikimedia

Vajon „mi hajtja, húzza a magyarokat Velencébe?” – tette föl a máig időszerű kérdést Ady Endre egy 1906-os úti jegyzetében. És „mit visznek haza?” – firtatta tovább, a kérdés további részében mintegy összefoglalását adva Velence varázsának.

 „Viszik-e a formák szerelmét?

A szív megkönnyessülésének képességét? Az ellágyulás titkát? Az elmélyedés és álom szent orvosságát? Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit művésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is.”

És mit viszünk haza?

3 üveg passata di pomodoro, 4 cs. pappardelle tészta

0,5 kg Illy Espresso Classico kávé, 2 cs. amaretti keksz

3 csomag Grissini Fagolosi, 25 dkg Grana Padano sajt 

(SPAR Teatro, Campiello de l'Anconeta, Canareggio)

 

 CSÓKOL: BANDI

dscn6135_2.JPGAdy Endre képeslapja Velencéből, 1914 

Ezt a képeslapot Ady Endre küldte Velencéből 1914 márciusában Schöpflin Aladárnak, a Nyugat folyóirat kritikusának, amiben kissé sértődötten bejelenti, hogy egy ideig nem ír a lapba. „Összevissza kóborgok az Adrián, s e bolond mulatság mintha jót tenne. A Nyugat dolgában kevesebb indulattal vagyok, de azt hiszem, jó lesz egypár számba nem írnom. Nagyon azt vélik már, hogy ellehetnek nálam nélkül.” – olvasható a képre írva. A képeslap egy szokványos velencei üdvözlőlap, látszólag semmi különös nincs rajta: hangulatos kis csatorna híddal, gótikus palota a kerítésen túlfutó, buja zölddel, a téren helyiekkel. (A kis teret a Guggenheim Múzeum mögött találjuk.) A kép igazi nevezetessége valójában nem a feliratban szereplő Rio delle Torreselle, hanem a háttérben látható hírhedt épület,

Velence „elátkozott palotája”, a Ca’ Dario,

melynek szinte minden tulajdonosát, bérlőjét valamilyen szörnyű végzet érte (váratlanul meghaltak, öngyilkosok lettek vagy csődbe mentek). Ez  a baljós sors a 16. századtól egészen napjainkig sújtja az épületet.

Kérdés, hogy Ady, a nagy szimbolista tudatosan választotta-e ezt a képeslapot, és miért nem egy szokványosabb lapot küldött mondjuk a Rialto vagy a San Marco látképével. Nem tudni, hogy vajon feltűnt-e a címzettnek vagy később az irodalomtörténészeknek a képeslap rejtett, baljós üzenete, mindenesetre érdemes így nézni Ady velencei képeslapját. Gondoljunk rá, ha egyszer átmegyünk a téren.

rio_torreselle.jpgA Rio delle Torreselle, 1910 körül

 

 

OROSZLÁN

san_marco.jpgA San Marco bazilika bronzkapuja   |  Fotó: Boros Géza

Ez a majomnak kinéző oroszlánfej a szájában egy rozsdás vaskarikával nem egy falusi templom ajtajáról, hanem a világ egyik legpompásabb katedrálisának a bronzkapujáról néz ránk. Társa – egy bárányra hasonlító fogatlan oroszlán – már olyan régi, hogy az évszázadok során elveszett a fogantyúként használt karikája. Tizenhat sorakozik belőlük a Szent Márk bazilika bronzajtaján. Az effajta ősiesen bizáncias és naiv ábrázolásmódon már Szerb Antal is elcsodálkozott: „A portálén olyan vasrácsokat látni, amikért ma egy falusi kovács is elszégyelné magát. Mily kezdetleges Szent Márk oszlopra állított oroszlánja a Molónál, és a szemben lévő oszlopon az a Don Quijote! És a templom mögött a két vörös porfir oroszlán oly gyermekien esetlen, hogy meg kell simogatni a fejüket."

dscn5840.JPGKőoroszlánok a San Marco bazilika melettt  | Fotó: Boros Géza

 

PANORÁMA

kupa_2.jpgKupa vezér a Velencei Biennále Magyar Pavilonja mögötti mozaikoszlopon | Fotó: Boros Géza

A szocializmus évtizedei alatt a Panoráma-útikönyvek jelentettek kitekintést a nagyvilágra. Fajth Tibor 1975-ös Velence-könyve például kultúrtörténeti szempontból mindmáig a legalaposabb magyar nyelvű Velence-kalauz. (A sokoldalú szerző egyszerre volt jogász, zeneszerző, idegenforgalmi szakíró és egy időben mellesleg az Operaházat is igazgatta.) Kevésbé ismert, hogy Panoráma néven már az 1920-as években is létezett egy útikönyvsorozat – korabeli reklámja szerint – „az egyetlen magyar könyvsorozat, mely háború utáni összes változások figyelembevételével friss, modern és megbízható kalauza az utazóközönségnek.”

Szabó István szerkesztette Panoráma-könyvek harmadik köteteként – Abbázia és a Balaton után – 1926-ban jelent meg a Velence és a Lidó. A zsebkönyv egész oldalas fotót közölt a Biennále szecessziós magyar pavilonjáról a következő kommentárral: „906-ban rettegett őseink, a portyázó magyarok jártak erre pusztító dúlással, és ugyanott, ahol átkozódó rettegés várta akkor őket, most ezeknek a vad nomádoknak az utódai a legnyugatibb és legrégibb kultúrák művészi versenyében is sikerrel állják meg a helyüket.”

 

PATKÁNY

dscn5821.JPGStreet art a 17. századból a Fondamenta del Tragheto egyik oszlopán  | Fotó: Boros Géza

Vajon hány falfirka, graffiti és hasonló utcai kreáció látható Velence falain? 1100-tól Banskyig – napjainkig – több mint ötezer. Legalábbis ennyi szerepel eddig abban a nyilvántartásban, amelyet a velencei Ca’ Foscari Egyetem hozott létre. Itt például a velenceiek kedvelt szimbóluma, a nemesek és az uralkodók elleni tiltakozás gúnyos jelképe, a pantegana, egy óriáspatkány látható 1644-ből egy kőoszlopra karcolva a Canal Grande mentén. Talán az ismeretlen alkotó arra akarta az utókort emlékeztetni, hogy a patkányok évszázadok óta a város történetének a részét képezik. Tökéletesen alkalmazkodtak és megtelepedtek az egyedülálló városi tájban. Brodszkij szerint, ha újjászülethetne, Velencében élő macska szeretne lenni, de akár még patkány is, mindegy, csak Velencében lakjon.

3662_2.JPGVelencei kirakat, 2019 | Fotó: Boros Géza

 

SZEMÜVEG
peggy1.jpg

Peggy Guggenheim 2020-ban egy velencei házfalon és 1950-ben a palotája teraszán kedvenc kutyáival David Seymour fotóján

A Lediesis nevű feminista művészcsoport Peggy Guggenheimet ábrázoló műve tavaly bukkant fel egy velencei házfalon. Egy sorozat része, amely a Szupernők címet kapta és további darabjai Milánó, Firenze, Nápoly és Róma utcáin láthatók. A hangsúly az ikonikus „Pillangó” napszemüvegen van. Az extraváns napszemüveget az 1950-es években Peggy művészbarátja, Edward Melcarth tervezte, aki mellesleg az 50-es évek Amerikájában felvállalta, hogy meleg és szimpatizál a kommunista nézetekkel. A szemüveg több remake-jét is piacra dobták már, egyidőben a Guggenheim Múzeum shopjában is lehetett kapni. Egy ilyen szemüveget persze nem lehet csak úgy felvenni, extravagáns személyiség is kell hozzá, anélkül csak majmolás az egész.

 

PANORÁMA II.

Velence szinte minden jellegzetes tartozékáról – macskákról, kutakról, hidakról, ajtófogantyúkról, házszámokról –, de még a velencei kukásokról is készült már könyv. Csete György egyszer megosztotta velem egy tervét, hogy szeretne egy kis könyvet csinálni a velencei kéményekről. Megragadta a formagazdagság, ami ezeket a prózai épülettartozékokat jellemzi. A könyv terv maradt, viszont a Magyar Pavilon felújítása során az építésznek volt két szimpatikus húzása.

Az egyik, hogy letett az eredeti magas tető visszaállításáról, viszont az egykori tető ívét a sarkokon elhelyezett, illetve az átriumba jelzésszerűen benyúló négy-négy csonka faboltívvel érzékeltette.

panorama.jpgA velencei égbolt a Magyar Pavilon fölött | Forrás: a szerző archívumából

A másik változtatása, hogy az eredeti kobaltkék szín helyett sötétzöld mázas Zsolnay-tetőcserepet választott, hogy megteremtse az épület összhangját a zöld környezettel. „Az épületre felfutó vadszőlő feltétlenül megtartandó, nem csak szépsége miatt, hanem azért is, mert szárítja az épületet, elvonva az alapoktól a vizet” – írta az organikus építészet jeles képviselője 1992-ben. Így ma hátulról a Magyar Pavilon  olyan,

mintha a dús vegetációból nőne ki.

velence2021jul_399.jpgA Biennále Magyar Pavilonja hátulról  | Fotó: Boros Géza

 

TÉGLA

dscn5845_2.JPGEmléktábla a Zattere Agli Incurabilin   | Fotó: Boros Géza

Vonzódom a téglákhoz – írta Brodszkij a Velence vízjelében – „mert a lehámló stukkók alól kibukkanó meztelen vörösségük a gyulladt izmokra emlékeztet, (…) egyfajta alternatív húst idéz föl bennem.” Velence nagy rajongójának az emléktáblája stílszerűen egy téglafalra került azon a félreeső rakparton, amelyet a Nobel-díjas nagy orosz költő szeretett és megénekelt (amò e cantò). A Fondamenta degli incurabili Brodszkij Velence-könyvének olasz címe, mely a Zattere rakpartjának erre a szakaszára utal, ahol egykoron a pestiskórház, a  gyógyíthatatlanok kórháza működött. Az emléktábla Georgy Frangulyan orosz szobrászművész munkája, a magasba tekintő portré motívuma az általa készített moszkvai Brodszkij-emlékműről származik.

oldfortunyfactorymap_1.pngA Brodszkij-emléktábla helye egy régi képeslapon bejelölve 

 

TERASZ

brodsky-7.jpgJoszif Brodszkij (19401996) a Szent Márk téren, a Caffé Lavena teraszán valamikor az 1970-es években     Forrás: Anna Akhmatova Museum/Véronique Schiltz

„Kora reggel van emlékezetünk városában, a kávéház teraszán ülünk a novemberi hidegben, csak a fotó kedvéért és lazán, nem rendelünk semmit, az étlapon úgysem szerepel a fő fogás, a hely a képeslapháttérrel, amiből én most kinézek,

ti pedig engem néztek, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk."

img_2416.JPG

A Szent Márk tér este 2021 nyarán  |  Fotó: Boros Géza

Késő estére kiürül a Szent Márk tér. A bazilika a szolid fényben olyan, mint valami filmgyári díszlet. A mellette magasodó campanile díszkivilágítását a Covid-járvány kitörése óta nem kapcsolták fel. Négy euróért a filippínó árusoktól magasba fellőhető világító röppentyűt lehet venni: a kék ledek apró csillagokként hullanak alá a júliusi éjszakában. Éjféltájban már csak egy terasz üzemel a téren. Zárva a Quadri, az Aurora és a Lavena (amit még Regina d'Ungheria néven alapítottak 1750-ben). Casanova törzshelye, a Caffè Florian újabban már este 9-kor bezár. Egyedül a Piazzettán, a Caffè Chioggia teraszán játszik rendületlenül a zenekar. Záróra előtt a Titanic zenéjét játszák.

Boros Géza: Minden más városnál városabb – 100 bejegyzés Velencéhez. Budapest, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2021, 158 oldal + leporellómelléklet, 3900-Ft. Kapható a Ludwig Múzeum shopjában.

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr10016559946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása