„Barátságtalan viszonyban voltam mindig a valósággal” - Interjú Müller Péter Sziámival

|

Amikor még kissrác volt, Müller Péter csajozni járt az Omega-koncertre, de immár ikonikus énekes-szövegíróként és a Sziget egyik alapítójaként sem izgatta soha a nagy sztárok közelsége. Önmagát elsősorban költőként definiálja: a rockzenét is a költészet egy realisztikus és izgalmas közegének tartja. Vallja, hogy a vasfüggöny innenső oldalán nemcsak a pop-art, de a popzene alternatív ága is más formában jelentkezett – a megmondás súlya alatt sokkal sűrűbben. Müller Péter Sziámival a beatkorszakról, a pop-artról és szellemi bátorságról beszélgettünk.

mp.jpg

Müller Péter Sziámi (forrás: hivatalos Facebook-oldal)

 

A ’60-as évek közepén egy új, tömeges ifjúsági jelenség bontakozott ki hazánkban: a beat. Ez kezdetben a nyugati minta – például Elvis Presley- vagy Beatles-dalok – reprodukálásából állt, de idővel az itthoniak is megtalálták a saját hangjukat. Te akkoriban voltál kamasz – hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre?

Mindig szabadgondolkodó voltam, nem mentem a falkával. De ha gimnazistaként táncolni, csajozni kellett, akkor az Omegára jártam. Azok nagyon jó bulik voltak. Akkoriban Presser volt a zongorista-zeneszerző, és az egy jó elegye volt a magasművészetnek és a rock and rollnak. Az Illésnek pedig roadoltam, a Balaton körül mentem velük egyszer turnéra. Volt egy osztálytársnőm, aki szerelmes volt az Illés Lajosba, és ő összehozott bennünket.

Igazából engem nem nagyon érdekelt ez a pop-rock zene. Én az Operaházon nőttem fel, de mivel sznob se voltam, abból is csak az érintett meg, ami éppen akkor megtetszett. És a beatkorszakból is arra hangolódtam rá, ami befogadható volt. Másrészt pedig ez egy nagyon egyszerű képlet: én világéletemben nagyon szerettem nőkkel lenni. Nyilván azért, mert apa nélkül nőttem egy darabig, és ott éreztem komfortosan magam. És egyszerűen ezek voltak a csajozós-beszélgetős témák. Az ember elolvasta az Üvöltés c. antológiát, amiből ha nem is imponálni, de egy darabig lehetett időt tölteni, mielőtt a lényegre fordult volna a történet. A szellemi pezsgésbe burkolt derűs promiszkuitás időszaka volt ez egy diktatúra árnyékában.

 

Az állambiztonság azonban a „nyugati világ iránti nosztalgiák keltésére” alkalmas zenében ideológiai veszélyt, a csoportosuló fiatalokban rendbontó huligánokat látott…

Ezek klisék, de ez soha sehol nem egységes. Valószínűleg statisztikailag így volt, én meg ezt kerültem. Eléggé barátságtalan viszonyban voltam mindig a valósággal, mindig fenntartottam a szabad választás jogát. Ha leszűkíted az életedet a hozzád közel álló emberek körére meg a virtuálisra, az pont kitölti. Soha nem éreztem, hogy hű, de nagy elnyomás van – nem mentem a közelébe. Azt sem tudtam, hogy hívják a miniszterelnököt.

 illes1.jpg

Illés együttes, háttérben a Balaton (forrás: cultura.hu)

 

A rockzene megfigyelése kitartott a ’80-as években is. Ebben immár énekes-szövegíróként voltál érintett.

Számomra az első ilyen élmény a Spions nevű zenekar volt, ami egy radikális, intellektuális punkzenekar. Beutaztam nagyjából a világot, de ez volt a legmerészebb gesztus, amit valaha láttam. Ha volt bármiféle minta, ami hatott rám, az ez a történet. Én Epiktétosztól Thomas Mannig képzeltem el a világot, ebbe jött bele a popzene, ami nekem nagyon silány volt. Akkor rájöttem, hogy itt viszont van egy élő költészeti közeg, ami sokkal izgalmasabb… Úgy mentem bele a rockzenébe, hogy azt mondtam, itt a költészet helye, inkább, mint egy kötetben vagy folyóiratban. Ami ilyen közhely szokott lenni, hogy időnként jönnek emberek, és megköszönik nekünk a rendszerváltást, azt én nem éltem át. Én azt éltem át, hogy három-négy tök jó fej csávóval ülünk egy pincében, dalokat gyártunk, én meg írom a szövegeket. A dalszövegeknél nagyon specifikus esetben fordul csak elő, hogy komoly közlésük legyen, mert populárisak akarnak lenni, tehát általában a szerelemről vagy a bánatról kell szólniuk. Molnár Gergely a Spions-szal elkezdett bevinni súlyosabb témákat – én csak ezt ismertem. Meg David Bowie-t meg a Joy Divisiont, ezek voltak az etalonok. De ennek számomra politikuma nem volt. Amikor dalszöveget írok, az sokszor úgy működik, hogy találkozásokból, a buszon meg a kocsmában rám ragad, hogy hogy vannak az emberek – egy közérzet, ami aztán megjelenik a szövegekben.

 

A popkultúra sztárjai a művészetben is megjelentek: a pop-art előszeretettel emeli ki őket a tömegmédiából, és helyezi át a múzeum falára. A Ludwig Goes Pop kiállításon gyufásdobozokon látjuk a Beatlest, Elvis Presley pedig életnagyságban ránt fegyvert ránk. Andy Warhol egyébként már kiskorában is sztárképeket gyűjtött... Te nem gyűjtötted őket?

Tőlem ez mindig roppant távol állt. Most is az van, hogy ha odajön valaki autogramot kérni, kiver a hideg, és elmagyarázom neki, hogy ha úgy gondolja, hogy valami közünk van egymáshoz, akkor vegyük fel a kapcsolatot, üljünk le, beszélgessünk. Miközben időnként ebben a közegben vagyok, nagyon nehezen tolerálom – mindent, ami személytelen. A Sziget Fesztiválon meglehetős mennyiségű világsztárral játszottunk együtt, de egy-két kivételt leszámítva soha egyetlen egyhez nem mentem oda, nem akartam megismerkedni velük. Még akkor sem, ha marhára szerettem, amit csináltak.

rollingstones_1.jpg

Marko Pogačnik: A Rolling Stones gyufásdobozok

 

A vasfüggöny innenső oldalán nemcsak a beat, de a pop-art is másképp jelentkezett – ez a kettősség a kiállításban is megvan. Számodra mit jelent a pop-art?

Egyrészt jelent egy amerikai korszakot, egy visszacsapást az absztraktra. Magyarországon, de egyáltalán Kelet-Európában a pop-art nem az absztrakt, hanem az országos helyzet ellenében jött létre. Az egyikben fizikai, a másikban legalábbis szellemi bátorság jelenik meg. Ami a kettő között nyilvánvaló különbség, hogy a pop-artnak Amerikában kifejezetten kulturális-művészeti tétje volt, és nem volt megterhelve avval, hogy ott van a megmondás – mert ott ugye szólásszabadság és demokrácia volt. Nálunk nem. Ezért a pop-artos képzőművészet és a popzene is – vagy annak ez az alternatív pop-rock ága – jóval sűrűbb volt nálunk, mint ott. Tele volt politikai-társadalmi ízű üzenetekkel: legyen az bár direkt és elhatározott vagy egyszerűen közérzeti, amiből ez nem tud kimaradni.

 

A „diktatúra árnyéka”?

Én onnan vezetem le, hogy a Kemény István írt egy regényt, aminek az a címe, hogy Kedves Ismeretlen. Ott ír rólunk, és azt mondja, hogy a szövegeink azért lettek ennyire jók, mert „nem tudtak igazán angolul, és azt hitték, az angol szövegek nagyon jók, és legalább olyan jót kell írni." És ebben van valami. Nekünk a soha nem látott, kalózkazettákon másolt hősök valódi hősök voltak, mert némelyiknél olyan szellemi színvonalat vagy tehetséget láttunk, ami nem jelent meg a mainstream popkultúrában. És akkor felraktuk a mércét. A Bizottság, URH vagy VHK olyan sűrűség voltak, ami nem volt jellemző az intellektuális nyugati pop-rock zenére sem. Még akkor sem, ha nagyon tehetséges fejek dolgoztak benne – az Alice Coopertől a Lennonig –, de nem pakoltak bele ennyit, mert pakolhatták máshova. Itt meg egy darabig, mire ocsúdott a hatalom, addigra ez összeállt. Ez szerintem az alapkülönbség az amerikai és a közép-kelet-európai popkultúra vagy pop art között.

 

Müller Péter Sziámi november 14-én, szombaton du. 4 órakor tart rendhagyó tárlatvezetést a Ludwig Goes Pop + The East Side Story kiállításon, amire itt tudsz regisztrálni.

Ha pedig a szocialista életszemléletet és embereszményt fenyegető zenei szubkultúrákról szeretnél többet megtudni, gyere el Szőnyei Tamás előadására, amit november 26-án tart, Szubkultúrák az állambiztonsági szolgálat látókörében címmel.

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr728076328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása