Ludwig Múzeum Blog

Folyékony labirintus- a Ludwig Múzeum új kiállításánakcíme, ahová, ha belép az ember, tengerzúgás és fejük tetejére fordított csónakok labirintusa fogadja. Ahol minden többet jelent önmagánál, ugyanakkor semmi nem az eredeti funkciójában működik, mégis mindennek kiszámított feladata van.

Nyilvánvalóan megrajzol egy képet arról, ahogyan Fabrizio Plessi, az egyik leghíresebb olasz kortárs képzőművész látja a világot, ugyanakkor a kiállítás arra is lehetőséget ad, hogy a látogató is kialakítsa saját viszonyulását az alkotásokhoz. 

A legmodernebb technológia kontrasztot, ugyanakkor a kifejezésmódnak köszönhetően egységet is alkot a legtermészetesebb anyagokkal, mint a fa, a kő, a vas, multimédiás eszközökön keresztül pedig a víz, a tűz, a villámok.

Próbáltam kitalálni, hogy a kiállított alkotások közül melyik a legerősebb, de nem tudtam választani. Ha az ember tudja a „nyitó kép”, a Llaüt Light történetét, az 1500 mallorcai halászcsónakét, amit egy uniós törvény eredményeképpen ketté kellett vágni, akkor a „mondanivaló” itt igencsak fajsúlyos. Plessi felkutatta a megmaradt csónakokat, felfordította  fénycsöveket és hangszórót tett a belsejükbe. Hiszen már nem csónakként működnek, ugyanakkor a kék fények és a tengerzúgást idéző zene mégis a víz, a tenger képzetét kelti.  Ezzel állít emléket a halászok, a hajókészítők kulturális örökségének.

Vagy ott van az Erőszak hármasoltára, ahol a régi faajtókba belevágott balták, az alattuk monitorokon csapkodó villámok nagyon színpadias, mégis nagyon erős hatást keltenek. Aztán ennek mintha antitézise lenne a Liquid Tables, a hatalmas asztalok hátába épített monitorok képernyőjén zubogó víz. Látszólag a történés foymatosan ugyanaz, a víz mégis mindig más, folyamatosan változik.

A mozgás, a fény és a víz. Számomra ez az installáció az előzővel ellentétben végtelen nyugalmat sugárzott. Fabrizio Plessi a tárlatvezetésen elmondta, hogy kimondott célja kifordítani és megváltoztatni a dolgokat, hogy megtornáztassa a szemlélő, a látogató percepcióját:

„Egy művész megváltoztatja a tárgyak funkcióját, én gyakran megváltoztatom a pozíciójukat is, ezzel megfordítom és kifordítom a tárgy eredeti értelmét. Azt gondolom, a művésznek mindig az a feladata, hogy új utakat keressen, soha ne ugyanazokon a területeken mozogjon, amiket már mások bejártak. Mindig egyfajta szakadék szélén táncoljon. Ezért van az, hogy amikor új funkciót adunk egy tárgynak, akkor tulajdonképpen újrateremtjük. Amikor a dolgok rendjét megváltoztatom, akkor megváltoztatom a dolgok jelentését is. A digitális technológia nagy lehetőséget teremt az új értelmezésekhez.” 

Az installációk a klasszikus művészeti ágakhoz képest mennyivel tudnak többet adni, kifejezni? Most egy kicsit a festészethez is visszanyúlt, amivel a karrierjét kezdte. Ez a kettő működhet együtt?

Egy dolog beszélni az installációról, a videoinstalláció fogalmát tulajdonképpen én találtam ki, a videóművészet korlátja az volt, hogy a szegények mozija lett. Nem tartoztam a videósok közé, mert nem szeretem a televíziós narratívát, én úgy használom a videoinstallációkat, mint egy újfajta térben járást. Egy olyan valami, amiben együtt élnek a hangok, a zene, a fények, a formák, mindez összekapcsolódik. Például, ha egy nagyon magas tér áll rendelkezésemre, akkor nagyon alacsony installációt készítek, mert soha nem szabad versenyre kelni a térrel. Viszont az összes többi elemmel versenyre kell kelnem. Fontos dolog az elektronika, mert megváltoztatja a dolgok fizikai arculatát. Mint valami alkimista, megpróbálom együtt életben tartani őket, együtt mozgatni őket. Legfontosabb, hogy emóciókat keltsek, totális művészetet hozzak létre, ami olyan, mint egy Wagner-zene, minden elemhez hozzányúl, a szemet, a szívet és még a gyomrot is emóciókra kényszeríti. Azt gondolom, ma nagyon nehéz festeni vagy szobrásznak lenni, én másik utat kerestem, amelyben minden összetart, mert minden különbözik a másiktól.

Persze mindenkinek mást jelentenek ezek az alkotások. Nekem az Erőszak triptichonjáról egy színpadkép jutott eszembe, lehetne ez akár egy díszlet is?

Az én művészetem nagyon teátrális, sokat dolgozom színházban is. Ennek van magyarázata: sosincsenek személyek, alakok a műveimben, de van benne tűz, szél, eső, jég. A táncosok, a színészek „megfertőzik” az alkotásaimat. Ez egyfajta revans, örömmel tölt el, hogy a struktúráimba belekeverednek a színészek. Évente egyszer vagy kétszer színházzal is foglalkozom, ez számomra pihenés.

A divat és a dizájn világában is alkotott, folytatódik-e ez a jövőben is, vannak-e ilyen tervei?

Igen, továbbra is együtt dolgozom ezzel az iparággal, a divatházakkal. A munkámat befolyásolja a művészet mellett lüktető élet is. Ezeknek a divatházaknak megadom a lehetőséget, hogy a múzeumokban is megmutatkozzanak, ők pedig lehetővé tesznek számomra dolgokat, hogy valóra váltsam az álmaimat. Nem szponzoroknak nevezném őket, inkább olyan együttműködésnek, amiben mindenki jól jár. Például a Louis Vuitton számára tervezett táskámról a New York Times azt írta, a márka valaha elkészült legszebb táskája, egyben a világ első digitális táskája. Amikor megalkottam, úgy hoztam létre mint egy műalkotást, ugyanakkor a hölgyek megvásárolják, és fogyasztási cikként használják.

Nem szabad tartani attól, hogy az ember ezekkel az iparágakkal együtt dolgozzon, Michelangelo is dolgozott a pápának és Giotto is. Nekem fontos, hogy élő legyen a kapcsolatom a korral, amiben élek. Élőbbnek, aktuálisabbnak, dinamikusabbnak érzem magam, élem a saját koromat. Nem szeretem azokat a művészeket, akik, mint egy elefántcsonttoronyban festegetnek, és nem vesznek tudomást a világról.

 Ahogy dolgozom, olyan vagyok, mint egy érzékeny antennákkal rendelkező állat, amelyik megpróbál mindent felfogni kora lüktetéséből. Amikor hozzászokunk ahhoz, hogy az eddig létezőnél nagyobb dolgokra is gondolhatunk, akkor nem térünk vissza a korábbi formátumhoz, mindig nagyobbra törekszünk.  Ezért vagyunk mindig mozgásban, alakulunk, változunk. A lakásomban minden fal fehér, nem tartom ott egyetlen művemet sem, mert mindig a holnapi műre várok, ami biztosan szebb lesz, mint amit előző nap csináltam. A jövőm mindig fontosabb, mint a múltam.