Augusztus 29-én nyitotta meg kapuit a 13. Építészeti Biennále Velencében, azonban nem kell Olaszországig utaznia annak, aki megnézné az építészeti újdonságokat. Elég elmennie a Ludwig Múzeum Könyvtárába, amely újabb kiadvánnyal gazdagodott, amit Üveges Krisztina művészettörténész ajánl a figyelmükbe.
Aires Mateus munkája©13TH INTERNATIONAL ARCHITECTURE EXHIBITION
A Ludwig Múzeum könyvtárának kortárs művészetet illető lenyűgöző kínálatról már többször esett szó, ahogy a naprakészséget sem hiányolhatják az olvasók. A gyűjtemény pedig egy újabb darabbal gazdagodott. Egy szép kivitelű, vaskos kötettel, amely a Velencei Biennále központi kiállításának összes projektjét és a nemzeti pavilonokban látható kiállításokat egyaránt bemutatja. A nemrég érkezett katalógus kiváló sorvezető lehet azoknak, akik az elkövetkező két hónapban még tervezik a Biennále megtekintését és súlyozni szeretnének az embert próbáló mennyiségű látnivaló között, ahogy hasznos lehet a kiállításról visszatérvén, ha rendszerezni szeretnék a néhány nap alatt rájuk zúdult, felfoghatatlan mennyiségű információt, és átfogó képet mutathat mindazoknak, akik a seregszemlét személyesen nem látogatják meg, de képbe szeretnének kerülni.
Velence építészete önmagában megér egy misét, de a nyolcvanas évek óta ‒ amikor a képzőművészeti, filmes, színházi és zenei seregszemle mellett az építészet is Biennálét kapott a lagúnák közt ‒ az építészek legszentebb zarándokhelye. A kétévente megrendezett eseményen néhány nap leforgása alatt tömény és komplex képet kaphatunk a kortárs nemzetközi építészet fő trendjeiről, kimagasló teljesítményeiről. E kép persze erősen szubjektív: a Biennále igazgatója hívja meg a főkurátort, aki az Arsenale hatalmas csarnokaiban és a Giardini központi pavilonjában a maga választotta szlogenre felfűzve mutathatja be vízióját a világ építészetének szerinte legfontosabb kérdéseiről és a legrelevánsabb válaszokról. Ezzel a mustrával egy időben a nemzeti pavilonokban egyfajta tematikus világkiállításon tekinthetik meg az érdeklődők, amit az egyes országok építészetükből megismerésre méltónak tartanak.
Az Építészeti Biennále rendszerint érzékeny indikátora a világ hangulatának. A kétezres évek első felében még ‒ ahogy a nemzetközi építészeti diskurzusban ‒ a „landmark-építészet” (azon építészeti alkotások, amelyek képesek egy területet, várost emblematikussá tenni. Pl. a bilbaói – Guggenheim Múzeum; a szerk.) világsztárjai és az ő lenyűgöző, erőforrásokat nem kímélő megaprojektjeik jelentették a fő attrakciót. A gazdasági világválság hatására azonban az „architainment” veszített szexiségéből. Az építészeti közgondolkodásban és a Biennálén egyaránt visszaszorultak a celeb tervezők, hogy átadják helyüket a szociálisan érzékeny projekteknek, az égető társadalmi problémákra adott, gyakran utópisztikus válaszokat villantó, koncepcióknak.
Idén David Chipperfield látja el a főkurátori teendőket, aki maga is a nemzetközi építész elit kiemelkedő tagja. Chipperfield, kissé finomítva az elmúlt évek trendjén, elég általános szlogent fogalmazott meg: „Common Ground ” (amely leghűbb magyar fordításáról az egész kis vita alakult ki). A mottó mellett a főkurátori kiállításon szereplő 100+ építész válogatás is lehetőséget teremtett arra, hogy a kissé háttérbe szorulni látszó sztárok újra játékba hozhatók legyenek, amely gesztus révén az idei válogatás némiképp a válság előtti idők hangulatát idézi akár személyesen, akár a katalógust lapozgatva tesszük tiszteletünket a Lagúnák Városában.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.