Ludwig Múzeum Blog

Amikor először sétáltam hazafelé a Világszép központjából, három szó jutott eszembe: állhatatosság, szolidaritás és transzformáció. El is mondom, hogy miért.

Állhatatosság

Az állhatatosság a kitartás és állandóság erényét jelenti, vagyis azt a képességet, hogy valaki következetesen ragaszkodik a céljaihoz vagy elveihez, és nem hagyja magát eltántorítani. A rapid módon változó világban ez ritka kincs. Manapság úgy van, hogy ami ma érvényes, az holnap már érvénytelen. Ilyen közegben élünk. És egy ilyen közegben létezik 15 éve a Világszép Alapítvány. Wirtz Ágnes a Világszép létrehozója állhatatos ember. 15 éve nem tér le az útról. Tántoríthatatlan. De éppen ezzel az állhatatossággal tud állandóságot, kiszámíthatóságot és biztonságot adni azoknak a gyerekeknek, akiknek az életéből éppen ezek a tapasztalatok hiányoznak.

Fotó: GLÓDI Balázs © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Szolidaritás

Ez a világ tele van hiánnyal. Fogynak a ritkaföldfémek, olvadnak a gleccserek, globálisan évente akár több száz állat és növényfaj tűnik el a bolygóról, utánuk nem marad más, mint hiány. De, ami a leginkább hiányzik, az a szolidaritás. Ma 10-ből 9 ember szó szerint átlép a földön fekvő embertársán. A másik baja nem érdekli.

Sigmund Freud azt mondta, az egyén egészségének két kritériuma van: képesség a munkára és képesség a szeretetre.

De vajon egy társadalom egészségének mi a kritériuma? Ez nem lehet más, mint a szolidaritásra való képessége.

A szolidaritás a rászorulókkal vállalt közösség: tudatos, határozott kiállás mellettük, amely kézzelfogható segítségben ölt testet. A szolidaritás nem sajnálat, nem a fentről lefelé nyújtott kéz, sokkal inkább egy mellérendelő viszonyban való együtt-létezés. Ahogy Suha Nikolett jogász, antidiszikriminációs szakértő írta, nem csak amolyan „lélekben veled vagyok” típusú támogatás, hanem aktív, cselekvő attitűd.

Ma Magyarországon 23 000 gyermek és fiatal él állami gondoskodásban. Huszonháromezer. Hagyjátok, hogy ez a szám egy pillanatra megérintse a szíveteket. Minden szám mögött egy történet rejlik: egy gyermek, aki a család biztonsági hálója nélkül navigál a világban, akinek a szótárában az otthon valami egészen mást jelent, mint itt legtöbbünknek.

Fotó: GLÓDI Balázs © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Ne áltassuk magunkat: az ő traumájuk sem marad izolációban. Egy gyerek vesztesége és fájdalma nem csak az ő kis szívében sajog. Az kiterjed, és útnak indul a nagyvilágban.

Egy „elég jó” család hiánya sosem pótolható teljesen, de egy „elég jó” kapcsolati háló sokat segíthet a gyógyulásban. Dr. Bruce Perry amerikai pszichiáter, traumakutató (A ketrecbe zárt fiú című könyv szerzője) azt mondja, hogy a gyermekkori traumák gyógyításával kapcsolatos kutatások eredményei egyszerűen összefoglalhatók: a leghatékonyabb módszerek azok, melyek javítják a gyermek kapcsolatainak minőségét és számát. Vagyis legyen minél több „elég jó kapcsolata” a gyereknek. Kapjon személyre szabott figyelmet, szeretetet és bátorítást. Legyen minél több ember számára fontos az élete. Kövesse és egyengesse minél több ember a sorsát.

A Világszép éppen ezt nyújtja.

Fotó: GLÓDI Balázs © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Transzformáció

Csoportos pszichológiai foglalkozásokon gyakran vesszük elő a bizalomgyakorlatokat. Az egyik ilyen gyakorlat menete a következő: az egyik csoporttag szemét bekötjük, és arra kérjük, hogy teljesen elengedve magát háttal dőljön bele a társai karjába. Minél többször csalódtál az életedben, minél többször hagytak cserben, minél inkább megtanultad a leckét, hogy ne bíz a másik emberben, annál nehezebb lesz számodra ez a gyakorlat, DE! a pozitív tapasztalat, hogy a társaid megtartanak, annál erőteljesebb transzformatív élményt jelent majd.

Amikor megszületsz tudatlan vagy: sem önmagadat, sem a világot nem ismered. Minden tudásod a tapasztalataid által jön létre. Ha sorozatos jó tapasztalatokat szerzel, akkor bízni fogsz: magadban és a világban is. Ha nem, akkor a lelkedben majd gyanakvás lakik. Ezt a gyanakvást pedig nem könnyű oldani, majd bizalommá transzformálni.

A mi szövetségesünk ebben a neuroplaszticitás vagyis az agynak az a képessége, hogy tanulni tud az új tapasztalatokból, és így képes megváltoztatni saját felépítését és működését.

A gyanakvás és a bizalmatlanság újra és újra megélt pozitív tapasztalatok által változtatható meg, ami idegsejt szinten hangolja át a rendszert. Ezt adja a Világszép minden foglalkozása, a táborai, és valami ilyesmi történt a KorTárs workshopokon is. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy a saját szememmel láttam, a saját zsigereimben éreztem. És biztos vagyok benne, hogy ezt minden résztvevő művész vissza tudja igazolni.

Fotó: GLÓDI Balázs © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Kedves Megjelentek! Ahogy végigjárjátok majd a kiállítást, arra kérlek benneteket, hogy ne csak a művészi technikákat és az esztétikai vonatkozásokat vegyétek észre – bár ezekben is sok csodálni valót találhattok. Inkább keressétek a láthatón túl a láthatatlant. Érezzétek meg a művészek és a gyerekek között kialakult bizalmat, az elfogadást és azt a felszabadult légkört, amiben a képek születtek. Ne a szemetekkel, de a szívetekkel lássátok meg a transzformatív pillanatok lenyomatait.

„Amikor csináltuk, akkor külön volt minden, most meg ha ránézel ez EGY” - mondta Alföldi Róbert egy foglalkozás után a létrejött közös alkotásról. És ez a lényeg: apró darabokból, különálló kicsiny élménykapszulákból születik meg az az EGY nagy változás.

A zavaros és bizonytalan körülmények között a művészet és ezek a workshopok még valami kiemelkedően értékeset kínáltak a gyerekek számára: cselekvési lehetőséget. A lehetőséget, hogy döntsenek színekről, formákról, kompozícióról, hogy megtapasztalják a szabadságot és végre büszkék lehessenek magukra. De a művészet azt is lehetővé teszi, hogy elmondják, amit szavakkal nem lehet...mert szavakkal annyi mindent nem lehet elmondani.

Fotó: GLÓDI Balázs © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Minden gyermek művész. A probléma az, hogy hogyan maradjunk művészek, miután felnőttünk – mondta Pablo Picasso.

Én pszichológusként úgy fogalmaznék, hogy minden gyermek a lehetőségek tárháza. A probléma az, hogy hogyan őrizzük meg bennük ezeket a lehetőségeket, amíg felnőnek.

Az, hogy mi történik a gyerekekkel, az nem róluk szól, hanem rólunk felnőttekről, arról, hogy mi mit teszünk vagy nem teszünk meg ebben a világban. A gyerek szentség. Akkor is, ha ez nagyon szentimentálisan hangzik a közép-európai fülünknek. Egy távoli országban járva, amikor a nevelési gyakorlatokról érdeklődtem és megkérdeztem, hogy itt verik-e a gyerekeket, a beszélgetőtársam szemöldökét csodálkozóan felhúzva így válaszolt: hogy vernénk, hiszen a gyerek a jövő. Én ott és akkor egy társadalom nevében szégyelltem el magam, mert tudtam, hogy ezzel az egyértelműséggel mifelénk soha nem hallanék ilyen választ.

Pedig milyen igaz: a gyerek a jövő, a jövőre pedig ma kell vigyázni. Arra a 23 ezer gyerekre, akik állami gondoskodásban élnek, különösen vigyáznunk kell. A gyerekeknek szükségük van a támogatásunkra, arra, hogy állhatatosan segítsük őket, hogy szolidárisak legyünk velük, és megteremtsük számukra a transzformatív élményeket, hogy elhiggyék, ők is világszépek.

Számomra a Világszép szerelem volt első látásra. A KorTárs kapcsolódások projekt pedig egészen lenyűgözött, és eldöntöttem, én emellől a csapat mellől, nem tágítok, segítek, ahol és amikor csak tudok.

Azt hiszem éppen eléggé elcsesztük már ezt a világot, hogy végre összekapjuk magunkat, felelősséget vállaljunk és cselekedjünk. Nem ímmel-ámmal, hanem teljes szívvel.

Köszönjük, hogy eljöttek, hogy támogatjátok a Világszép munkáját, hogy részesei vagytok ennek a közösségnek.

A kiállítás mostantól nyitva áll.

A képen balról jobbra: Orvos-Tóth Noémi, Alföldi Róbert és Wirtz Ágnes a kiállítás kurátorai, valamint Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója. | Fotó: GLÓDI Balázs © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, szerző, a kiállítás nagykövete.