A Ludwig Múzeum két új időszakos kiállítással színesíti az őszt. A BarabásiLab: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve című tárlat a láthatatlan összefüggéseket fedi fel a különböző univerzális rendszerek kapcsolódási pontjai között. A kapcsolatok rejtett világát mutatja be az Egyensúlyban. Művek az Art Collection Telekom gyűjteményéből című kiállítás is, amelyen a közösség erejéről, az embereket összetartó vagy elválasztó tényezőkről szóló műveket láthatunk.
Paulina Ołowska művének részlete a kiállításon | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
A kiállítás különböző témákon keresztül olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miként találhatjuk meg az egymáshoz vezető utat, illetve hogyan lelhetünk rá az egyensúlyra, és milyen módon tarthatjuk meg. A bábszínház témája egy egész termet kapott a tárlaton. Ezeket az alkotásokat ismerjük meg részletesebben.
A lengyelországi kommunizmus árnyékában a művészeti világ erős kontroll alatt állt. Paulina Ołowska ennek az időszaknak a vizuális kultúráját dolgozza fel műveiben, külön figyelmet szentelve a bábszínháznak, amely már az 1940-es évektől a lengyel avantgárd egyik legfontosabb művészeti színterének számított. A későbbi évtizedekben központi szerepet játszott a lengyel kulturális életben, mivel nem volt a figyelem középpontjában, és így a kultúrát érintő szigor nem érte el. Menedéket jelentett a művészek számára, „egy kis mennyországot” – ahogy a kiállítás egyik kurátora, Rainald Schumacher fogalmaz –, ahol szabadon alkothattak, engedhették a kreatív energiáikat szárnyalni. Különösen a női művészek voltak érintettek, hiszen ebben az időszakban a művészet klasszikusabb területeivel, a szobrászattal, festészettel nem foglalkozhattak. Így olyan más kifejezési formákat kerestek, mint a kerámia, divat, textil, illetve a színházi díszlet- és jelmeztervezés, bábkészítés.
A lengyel bábszínházakban erre megvolt a lehetőség, hiszen a cenzúra hiányában szabadon lehetett kísérletezni.
Erről mesél Ołowska A lengyelországi Rabka-Zdrój-i Rabcio Bábszínház előcsarnoka című műve, amely a bábszínház egyik plakátjának átdolgozása.
Paulina Ołowska és Danica Dakic művei a kiállítás terében, bal oldalon az átdolgozott plakát | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
Spanyolfal (Paraván) című másik munkája a terem közepén helyezkedik el. Az embernagyságú női sziluettek egyik oldalán szitanyomatok láthatók, a másik oldalán tükrök, amikben saját magunkat láthatjuk. A szitanyomatok elemei a besztercebányai Nemzeti Bábszínházra, illetve a krakkói Teatr Groteskára utalnak. A személytelen alakok egy kinyitott paraván elemeiként kapcsolódnak össze, és távolságtartásra késztetnek minket, ám önmagunk tükörképét látva mégis úgy érezhetjük, közéjük tartozunk.
Az arctalan figurák arra emlékeztetnek, hogy ma is számos olyan helyzet adódik, amelyben nem vállalhatjuk fel önmagunkat, véleményünket, érzéseinket, gondolatainkat, azt, akik valójában vagyunk.
Fal (vagy paraván) mögé kell bújnunk színjátékot játszva a külvilág előtt, hiszen a társadalmi normák, illetve a mások és saját magunk által támasztott elvárások erre kényszerítenek minket. Azonban néha szembe kell néznünk saját tükörképünkkel, amikor a szerepek mögött rejtőzve már rá sem ismerünk önmagunkra.
"Néha szembe kell néznünk saját tükörképünkkel..." A figurák tükröződő felületén megjelenő tükörképét fényképező látogató | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Danica Dakić filmje – a kurátor szavait idézve – „egy mágikus alkotás”. Míg Ołowska műve arról mesél, miként kötnek gúzsba minket a ránk erőltetett szerepek, Dakić filmjében a színészek számára pont az álarc mögé bújás és a szerepjáték adja meg a határtalan szabadságot, amikor igazán önmaguk lehetnek. Isola Bella című filmjét 2007–2008 között forgatta, három 1841-es panorámatapétát használva háttérként. A videó szereplői és az őket néző közönség is a Szarajevó melletti kisváros, Pazarić bentlakásos otthonában élnek.
Danica Dakic Isola Bella, 2007-2008, videostill, © Danica Dakic, VG Bild-Kunst
Az 1947-ben alapított intézményt fogyatékkal élő, autista és árva gyermekek számára hozták létre, hogy legyen hol lakniuk, ne kerüljenek az utcára. Ennek ellenére az intézményben egészen a közelmúltig borzasztó körülmények uralkodtak. Csupán a kétezres években sikerült adományoknak köszönhetően olyan hellyé tenni, ahol az életminőség is szemponttá vált.
Dakić a filmet a lakókkal együtt készítette, akik jelmezt és álarcot viselve, valaki mássá válva felvállalhatták rejtett énjüket.
A tárlókban az előadáson használt álarcok és egyéb kellékek láthatók.
Közönség nézi a közönséget. A filmben szereplő nézők és a kiállítás nézői is maszkot viselnek. Különbség, hogy a film szereplői az arc felső részét, tehát a szemek környékét takarják el, így teljesen felismerhetetlenné válnak, míg a látogatók az arc alsó részét eltakarva is felismerhetők. | Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
Ezek a művek felhívják a figyelmet arra, hogy az alkotás szabadságát semmilyen kontroll nem volt és nem lesz képes korlátozni, hiszen az őszinte művészet mindig megtalálja a maga útját.
A kreatív energiát tehát szabadjára kell engedni, mert segítségével megtalálhatjuk az utat a másik emberhez és saját magunkhoz, ezáltal pedig egyéni és közösségi szinten is rálelhetünk az egyensúlyra.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.