Digitális és analóg technika, megőrzés és adaptálás, időalapú vagy médiaművészet? Ezekről a fogalmakról beszélgettünk Kónya Bélával, a Ludwig Múzeum főrestaurátorával, aki szervezője a június 4-én, és 5-én ismét megrendezésre kerülő, harmadik MAPS konferenciának, amelynek főtémája a „digitális bennszülöttek" világa lesz.
Ludwig Múzeum: Eddig két alkalommal rendeztük meg a MAPS (Media Art Preservation) konferenciát. Mi volt a központi téma az eddigi konferenciákon és miben fog ezektől eltérni a mostani?
Kónya Béla: 2015-ben rendeztük meg először a MAPS-et, vagyis a médiaművészet megőrzéséről szóló konferenciát. Ekkor főként azt tárgyaltuk, hogy miért fontos ez a téma. 2017-ben volt a második konferencia, amelynek központi kérdése az volt, hogy mi a szerepe egy restaurátornak egy kortárs, illetve egy médiagyűjteményben.
A 2018 júniusában megrendezésre kerülő MAPS konferenciának fő témája, illetve alcíme az lesz, hogy „born digital”, magyarul „digitális tartalom”. Ezt úgy is le lehetne fordítani, hogy „digitális bennszülöttek”. Ez a cím az olyan tartalmakra utal, amelyeket a művészek már eleve valamilyen szoftver segítségével vagy számítógépen, de mindenesetre digitális technológia felhasználásával hoznak létre. A tartalmak ezen csoportját megkülönböztetjük azoktól, amelyeket analógról digitalizálunk; ezeket „raw digital”, vagyis nyers digitális tartalmaknak nevezzük, mivel van egy eredeti nyersanyag, amelyről a digitalizálás megtörténik. Például egy festményről készítünk egy digitális felvételt. Az eredeti műről bármikor készíthető egy újabb felvétel, ez egy átlátható folyamat. Ezzel szemben a „born digital” tartalmak másolásának nyomon követése sokkal bonyolultabb, mert ha már egyszer felkerült az internetre, akkor mindenféle formában és minőségben megtalálható lesz, és széles körben is hozzáférhetővé válik.
Az idei MAPS szlogenje: „Térjünk át a digitális fordulatra!”, amelynek az angol verziója: „Let’s get digital.” Ez egy játékos cím, Olivia Newton-John: Physical című számából jött az ötlet, amelynek refrénje: „Let's get physical".
L.M.: A médiaművészeti alkotásoknak számos elnevezésük van. Mi alapján döntjük el, hogy melyiket használjuk?
K.B.: Nincsen egységes terminológia a használatban. Médiaművészet, időalapú művészet, újmédia-művészet, mediális művészet, ezekkel mind találkozhatunk. Még inkább zavart kelthet, hogy az angolszász szakirodalomban magát a műtárgy hordozóját medianak hívják; tehát például egy festmény esetében a vásznat értjük hordozó alatt. Ezzel szemben a magyar nyelvben a média leginkább a sajtót, a reklámokat jelenti szélesebb körben.
L.M.: Mit értünk időalapú művészet alatt?
K.B.: Ez a kifejezés arra utal, hogy ezeknek az alkotásoknak szerves része az, hogy a néző rászánja az idejét a műtárgy befogadására; tehát végignéz egy videót, vagy végighallgat egy hanginstallációt. Azonban nem minden időalapú munka minősül médiaművészeti alkotásnak, tehát az időalapú művészet tágabb fogalom. Például időalapú lehet egy közönség előtt lezajló akció is, de ez így önmagában nem számít médiamunkának. Viszont később azzá válhat, hiszen sokszor a performanszok, akciók bizonyítékaként fotókat vagy videókat készítettek, és ezek a felvételek ma már médiaművészeti műtárgyként léteznek. Ez széles körben elfogadott tény volt, amely igaz a 70-es években készült dokumentációkra is.
L.M.: Szóba került a fotó. Egy hagyományos, analóg fotó is médiaművészeti alkotásnak számít?
K.B.: Annak számít, igen, hiszen a fotók is valamilyen technológiának köszönhetően jöttek létre, és tulajdonképpen minden munka, amely technológiai eszközöket használ fel, az médiaművészeti munkának számít. Ugyanakkor ezek tárgyi alapú művek, amelyeknek a tárolása viszonylag egyszerű; pormentesen zárható tároló szekrényekben történik.
L.M.: Hogyan lehet megkülönböztetni a már előhívott analóg, illetve digitális fényképet?
K.B.: Digitális technológia esetén fényérzékeny szenzorok segítségével hozzák létre a képet. Az analóg technológiánál fényérzékenyített anyagra, egy filmre készül el első körben a negatív, utána ezt nagyítják le, és hívják elő fotópapírra. A különbség a kettő között annyi, hogy analóg technológia esetén, ha megfelelő eszközökkel készült és eléggé éles a kép, akkor bármeddig nagyítható a fotó, gyakorlatilag bármekkora méretű fénykép, vagy részlet készülhet belőle. Ezzel szemben a digitális felvételek nagyítása korlátozott a jelenleg elérhető eszközök felbontása miatt. A felbontás mértékétől is függ, hogy meddig lehet nagyítani, de végül pixelpontokra képeződik le a kép.
Türk Péter: Taposómalom I-II., 1975-1981. (fotó: Rosta József)
L.M.: Mi a különbség a hagyományos műtárgyak és a médiaművészeti munkák kölcsönzése, tárolása között?
K.B.: Egy hagyományos műtárgy, pl. egy festmény kölcsönzése viszonylag egyszerű folyamat. A szállítás előtt készül egy állapotfelmérés a műtárgyról, majd speciális körülmények között, klímaláda segítségével, akár nemzetközi kiállításokra is szállítható. Ezzel szemben egy médiamű kölcsönzése egy fájlmegosztó szerverrel is történhet. Ez egyszerű eljárásnak tűnhet, de rendkívül komoly és bonyolult jogi kérdéseket vet fel. Például, ha valaki rendelkezik egy fájllal, akkor attól még nem válik a tulajdonosává. Azt is nehéz megmondani, hogy mi lesz a sorsa a médiafájlnak, ha már felkerült az internetre.
A tárolás szintén érdekes téma. A médiaművészeti alkotásokat a múzeum központi szerverén tartjuk. Emellett lényeges a munkákról szóló adatok tárolása is, amelyeket egy új, felhőalapú múzeumi nyilvántartó rendszerben tárolunk. Erre az új rendszerre, a Museumplus RIA-ra most tértünk át.
L.M.: Ezek szerint az „átállás a digitális fordulatra” nem csak a médiaművészeti alkotásokra vonatkozik, hanem a múzeumi adatbázisra, kommunikációra is?
K.B.: Igen, hiszen széles körben ma már csak úgy lehet elérni a társadalmat múzeumként is, ha digitálisan is megjelenünk a világban. A múzeumoknak létre kellene hozniuk digitális technológiákra épülő szervezeti egységeket, illetve a kommunikációs tevékenységben is lényeges a digitális változásokat beilleszteni. A Ludwig Múzeumban fontosnak tartjuk, hogy a saját gyűjteményünket is terjesszük minél szélesebb körben, és ehhez digitalizált állománnyal kell rendelkeznünk, amelyet elérhetővé kell tennünk a nyilvánosság számára is. Nyilván egy interneten hozzáférhető digitális másolat nem fogja ugyanazt a műtárgyélményt adni, mintha élőben látnánk, hiszen egy térinstalláció fényképen megjelenítve nem nyújtja ugyanazt. Azonban a mű létezéséről, tartalmáról és részleteiről legalább tud információt adni, és így könnyen kutathatóvá válik, illetve a műtárgy dokumentációjaként a hosszú távú megőrzésben fontos szerepe van, hogy rögzítse a jelenlegi állapotot.
Esterházy Marcell: h.l.m.v 2.0, 2004. című műve a "Mentés másként..." - Mi marad az újmédia-művészetből? című kiállításon (fotó: Rosta József)
L.M.: A júniusi konferencián mely nemzetközi intézmények előadói vesznek részt?
K.B.: Érkeznek előadók, többek között, az Amsterdam University-ről, a szintén holland LIMÁ-ból (Living of Media Art), vagy a németországi ZKM-ből. Idén a szomszédos országok intézményeiből is meghívtunk előadókat, a zágrábi kortárs művészeti múzeum restaurátorát, vagy a bécsi művészeti akadémia, illetve a linzi Ars Electronica munkatársát is. Azért is fontos a diskurzus a terület nemzetközi szakértőivel, mert az egyik fő távlati célunk az, hogy létrehozzunk itt a Ludwig Múzeumban egy Állományvédelmi Médiaművészeti Módszertani Központot (MAPS center), a közép-európai országok közül elsőként.
L.M.: Tulajdonképpen mi egy médiaművészeti munkákkal foglalkozó restaurátor feladata?
K.B.: A technológiai eszközöket gyártó cégek olyan ütemet diktálnak, amely igazodik a fogyasztói társadalom igényeihez. Ez azt jelenti, hogy fél vagy egy évente új eszközt dobnak piacra. Természetesen ezeket az eszközöket a művészek is használják, sőt sokszor feszegetik ezeknek a határait. Ma már a legtöbb laptopba nem is tudunk betenni egy CD-ROM-ot, ez tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Felmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk egy olyan művel, amely tíz évvel ezelőtt készült CD-re. Eredeti formájában, a mai modern eszközökkel ez már bemutathatatlanná válik. A médiamunkák esetében tulajdonképpen egy kézzel nem megfogható digitális adathalmazról beszélünk, ezt kell rendszeresen új hordozókra áttenni. Azzal is szembesülünk, hogy egy operációs rendszerhez is folyamatos új frissítések jönnek ki, újabb típusú fájlok, kiterjesztések jelennek meg, és ezért bizonyos médiaművek lejátszása is problémás lehet, ha nem töltjük le a hozzáillő frissítéseket.
Egy médiaművészeti alkotás restaurálásával foglalkozó szakember tehát inkább egy karmesterhez hasonlít, aki összefogja az egész rendszert és megkeresi azokat a szakembereket és technikusokat, akik folyamatosan biztosítani tudják ezeknek a műveknek az adaptációját.
Kónya Béla a Ludwig Múzeum Westkunst-Ostkunst című kiállításán látható médiaművek előtt (fotó: Somogyvári Ágnes)
A MAPS 2018 ‒ Térjünk át a Digitális Fordulatra! konferenciát 2018. június 4-5-én rendezi a Ludwig Múzeum.
A konferenciára a MAPS 2018 weboldalán jelentkezhet, ahol további információkat és a részletes programot is megtalálja.
A 2017-ben megrendezett MAPS konferenciáról, illetve a "Mentés másként..."-Mi marad az újmédia-művészetből? című kiállításról szóló tavalyi blog bejegyzéseinket az alábbi linkekre kattintva olvashatja el:
A hangzuhany és a fülhallgató harca, avagy "Mi marad az újmédia-művészetből?"
Látható idő - A múló idő mentése...másként
Hogyan lássunk másképp, másként - Eltüntetett és látható szobrászati elemek
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.