Ludwig Múzeum Blog

Néhány hónappal ezelőtt felhívott Petró Zsuzska azzal a kérdéssel, hogy tartanék-e megnyitó beszédet annak idején az általa koncipiált és kurált kiállításhoz a Ludwig Múzeumban. Természetesnek vettem, hogy igent mondok. Régóta ismerjük egymást, munkatársam volt a berlini Collegium Hungaricumban, számos vállalkozásunkban nagy segítségemre volt, tevőlegesen is, pozitív kisugárzásával olykor még inkább. Mindez viszonylag régen történt, még a tízes évek eleje közepe táján, és nagyon örülök, hogy Zsuzska azóta megtett művészettörténészi, kurátori pályája itt a Ludwig Múzeumban a Jan Elantkowskival közösen megvalósított kiállítással ilyen látványos állomáshoz ért. Ha jól értem a feladatom, akkor most erről az állomásról kell néhány szót mondanom. Nem vagyok művészettörténész, ezért nem tudom önöket értő módon bevezetni a dioráma világába, miként Jancsi és Juliskát édesapjuk az erdőbe. De hogy jön most ide Jancsi és Juliska?

Can TOGAY. Megnyitó beszéd, Fotó: Szabó Zsófia

Amint mondtam, nem vagyok művészettörténész, ezért megkértem Zsuzskát, hogy még a kiállítás megnyitása előtt hadd nézzek körül az általuk prezentált világba, hogy megértsem, mi is az a dioráma, és hogy mi közöm lehet hozzá. Eljöttem hát két nappal ezelőtt ide, és Zsuzska kíséretében végigjártam a termeket, megnéztem a kiállított alkotásokat. Hümmögtem, leguggoltam, belenéztem, átnéztem, ránéztem az egyes világokba, és hagytam, hadd ébredjen fel bennem kísérőm, aki kizárólag akkor figyel fel, ha játékossá válik a valóság, olyanná, amibe bele tud merülni, amiben el tud veszni.

Tracey SNELLING: Figyelsz engem, figyellek téged, 2021- Kiállítási enteriőr. Fotó: Szabó Zsófia

Emlékszem német gyermekkorom napközi otthonában a babaházakra. Micsoda gyönyörűség volt elveszni a babaház valóságában! Csodálkozva nézni a valósághű részleteket, a sparhelt kicsiny ajtaját, a nappaliban a díványt, a tévékészüléket, az állólámpát. Az ember legszívesebben beköltözött volna oda, olyan hívogató volt a kicsinyített valóság, olyan biztonságos, meghitt és varázslatos. Volt valami valóságon túli ígéret ezekben a félbevágott, emeletes házakban, a bútorokban, az ujjal kipöckölhető ajtókban, az asztalon parányi tányérba ragasztott gyümölcsökben. Még banán is volt közöttük. Szóval ilyen volna egy ép, rendezett világ. Ilyen egy ház, amiben minden van, ami egy házhoz tartozik. Ilyen régies, biztonságos, teljes és hiánytalan világegyetem. Szemben a kinti, hiányos, bizonytalan. homályos, kifürkészhetetlen világgal, ahol a dolgok többnyire összevissza vannak, és nincs banán a tányéron. 

Vagy ott voltak az ólomkatonák! Érintésük, súlyuk komollyá tette ezeket a régen kiöntött indiánokat, pisztolyukhoz kapó cowboyokat... Igaz, jobb híján műanyag marhapásztorokkal és indiánokkal is beértük. Elővettük a játékdobozból a felállítható bokrokat, fákat…, összedugtuk a blokkház részeit, kerítést vontunk a zöld plasztikmező köré, és azonnal meg is támadtuk az imént még nem létező erődítményt. Minden esetben győztes rohamot vezettünk, a legparányibb esélye sem volt a vereségnek, megszégyenülésnek, csak a diadal lehetett a harc kimenetele.

Szóval ilyesmi a dioráma, áttekinthető, kontrollálható, határok közé szorított, háromdimenziós valóság, ami bizonyos értelemben olyanabb, mint a valóság. 

 ALBERT Ádám: Alexander von Humboldt dolgozószobája, perspektívakabinet (részlet), 2011. A művész és a Kisterem jóvoltából

A kiállításban a dioráma számos műfaja képviselteti magát hivatkozott, kiinduló formátumként. A klasszikusnak mondható babaház típusú installációktól a különleges vagy éppenséggel köznapi tárgyakat, artefaktokat, műtárgyakat összegyűjtő csodakamráig. Utóbbiban egy egész univerzum kerül lajstromba, az adott világ lelke költözik a létezők vitrinébe. A hatás ugyanaz: sűrített, de mégis áttekinthető varázs világ, amelynek partjaira Gulliverként megérkezhetünk mi, a valóság hajótöröttjei.

 És ha, amint Zsuzska elmagyarázta nekem, a dioráma élőképpé magasodva, akár túl is nőhet rajtunk méreteiben, akkor – kérdezem én – nem tekinthető-e minden múzeum, miként ez a kiállítás is önmagában egy diorámának? Egy olyan világnak – engedjék meg, hogy az imént merészelt fellengzős metaforát megismételjem –, aminek partjait a látogató a valóság hajótöröttjeként bejárhatja.

 Látjuk persze, hogy az itt bemutatott diorámák nem a játékboltok, az ismert legendák vagy a kuriózumok revüjében szimulálják a világot, mint gyermekkorom babaházai, játékai, vagy a reneszánsz csodakamrái, hanem kortárs művészek látomásai. De ezek is ugyanazzal az eljárással konstruálnak univerzumokat, és az ő valóságon túlnövő alkotásaik fényében szembesülünk a kinti világ rejtett olvasataival.

Janie GEISER: A kolibriháborúk, 2014, videórészlet. A művész jóvoltából

Amikor nézegettem a kiállított tárgyakat, eszembe jutott Hermann Hesse Pusztai Farkas című regényének fő motívuma. Engedjék meg, hogy röviden, sűrítette felidézzem. A regény kezdeti fejezeteiben járunk, amikor a főhős, a kettős lelkű, világtól elidegenedett Harry Haller járja esőáztatta városa utcáit... Az egyik legcsöndesebb és legrégibb negyedben egyszer csak csúcsíves kis kapun akad meg a szeme. Megáll, és alaposan szemügyre veszi. Ekkor a kapu fölött egy bágyadt fénnyel világító foltot lát, tarka betűk cikáznak összevissza … Sikerül kibetűznie néhány illó szót:

Mágikus színház

     Belépés nem akárkinek

– nem akárkinek!

Ki akarja nyitni a kaput, de a súlyos, öreg kilincs nem enged, bárhogy rángatja Visszahőköl. Amikor aztán ismét fellép a járdára, néhány színes fénybetű csöppen a csillogó aszfaltra. Elolvassa őket:

Csak ő-r­-ü-l-t-e-k-n-e-k-!

Dideregve indul tovább, és vágyakozva egy varázsszínház után, amely csak őrülteknek nyitja meg kapuját. 

PETRÓ Zsuzska és Jan ELANTKOWSKI, a kiállítás kurátorai. Fotó: Ernst van Deursen

Én  viszont még tartozom a beígért Jancsi és Juliskával; illesse köszönet a kiállító művészeknek a művekért, és köszönet a kiállítás kurátorainak, hogy miként Jancsi is Juliskát apjuk, kezünket megfogva bevezetnek az erdőbe és otthagynak bennünket magunkra, hogy a varázslat szépségei között találkozhassunk az ott lakozó félelmeinkkel is.

 A Kisebb világok. Dioráma a kortárs képzőművészetben című kiállításunk január 15-ig látogatható.