Ludwig Múzeum Blog

Fabenyi Julia írása 

Volker Stelzmann, a Lipcsei Iskola kétségkívül legtehetségesebb alkotója 1963 és 1968 között végezte el a lipcsei Hochschule für Grafik und Buchkunst festőszakát. Mesterei nem voltak jelentősek, ő maga pedig előképeit az olasz, különösen a firenzei manierizmus (Pontorno Rosso) és a német festészet nagy korszakaiból, a reneszánszból és a Neue Sachlichkeitból merítette. Elsősorban Otto Dix festészete hatott rá, aki az 1930-as években az új tárgyiasság és a kritikai realizmus legjelentősebb festője volt.

Volker Stelzmann Demonstració II. (diptichon), 1974–75 | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

Stelzmann festészetében különös kritikai pozíciót képviselt. Szimbólumrendszeréhez a keresztény ikonográfiát használta és ültette át a kortárs nyelvezetbe, a hétköznapi szcenáriók a keresztény ikonográfia kompozíciós rendjét követték munkáiban. A vulgáris és a magasztos tudatos ütköztetése moralizáló attitűddel párosult. Sokat idézet filozófusa, Michel de Montaigne nyomán is dolgozott, akinek tanait mint az emberi gyarlóságról szóló intelmeket aktuális értékként kezelte.

Az örök témák: a tíz parancsolat rendje, a bűnök sora folyamatosan jelen voltak festészetében metaforákban megfogalmazva, de aktuális helyzetképekben is bemutatva.

Festészete egyfajta társadalmi panoráma. Kiemelten foglalkoztatták az 1960-as évek végén jelentkező diáktüntetések, a nyugati egyetemek mozgalmai. Nem foglalt egyértelműen állást, de nyilvánvaló volt, hogy a mozgalmak, az erőszak és a terror túl nagy szeletet metszettek ki mindkét Németország hétköznapjaiból, és az untergrundban hallani lehetett a prágai tavaszról, valamint más szocialista országok politikai megmozdulásairól. A politikai demonstrációk párhuzamos jelenléte és a várható retorziók nem a rózsás hétköznapok biztonságát sugallták. Stelzmann festményein tulajdonképpen csak a szereplők ruházata utal arra, hogy melyik politikai féltekén játszódik a jelenet. A tüntetések szereplői áldozatok, a katonaság jelenléte az agresszió kifejezése. Az 1970-es években a nyugat-német diákmozgalmak tömegessé váltak, a csoportosulások egyre agresszívabb stratégiával kerültek szembe a társadalom és a törvények képviselőivel. Az ultrabaloldali mozgalom vezető csoportja, a Rote Armee Fraktion, a RAF (a szovjet vörös hadsereg mintájára a névválasztás) egyre mélyebbre ment a hétköznapi hadviselésben. Túszejtések, fegyveres támadások, repülőeltérítések, miközben eleinte a kapitalizmus megbuktatása lett volna a cél, a 70-es évek közepére tagtársaik börtönből való kimentése váltotta fel az irányt. A német-német konfliktusban (NSZK-NDK) a RAF szerepe nagyon eltérő megítélés alá esett. A kiszámíthatatlan, ártatlan életekre törő erőszakot, tehát az anarchista terrorizmust – mindazt, ami egyértelmű volt a nyugat-német társadalom szemében – az NDK politikai vezetése is kénytelen volt a békés egymás mellett élés hirdetése nevében elítélni, de a mozgalmakat kizárólag az erkölcsileg bomló kapitalizmus kontójára írta. Az ügy pikantériája, hogy 1990-t követően a Staasi és a belügy aktáiból, illetve a Párt központi bizottsági jelentéseiből kiderült, hogy a legnagyobb pénzbeli támogatást a RAF-brigádnak az NDK adta, ahogy a nyugat-német kommunista pártot is vastagon támogatták keletről.

De mindez, tehát az NDK politikai vezetésének a szerepe a terrorista csoportok esetében, a festmény keletkezése idején nem volt tudható. És a kelet-német diktatúrával összevetve érthetetlen volt, hogy a jóléti társadalomban miért vetődhet fel az NDK társadalmi formájának az idealizálása (ami a terrorista csapatok ideáljai között szerepelt, tehát az igaz kommunizmus megvalósítása).  

Stelzmann Demonstrációja ugyan két táblából álló mű, tehát diptichon, de szerkezetét illetően triptichon, és mint a szakrális történetábrázolásban a történet tagolása – erőszak, dekadencia, fiatalok csoportosulása – ok okozati összefüggést szuggerál.

Stelzmann számos festményén az erkölcsében széteső társadalmi csoportok, a nihil és dekadencia, a buja világ végzetes lecsúszása jelenik meg.

Számára a tökéletlen, a torz ábrázolása a fent említett narratívába burkolva a festészeti kihívás non plus ultráját jelentette. Vanitas-csendéleteiben a barokkos burjánzás mint az elmúlásba zuhanás, mint az erkölcsi intelem az élet végességének mivoltára való felhívás számtalanszor megfogalmazódott, és a mai napig jelen van munkásságában.

Stelzmann 1986-ban disszidált, 1988-ban a nyugat-berlini Hochschule der Künst iskolában kapott professzúrát, ami miatt Baselitz felállt a székéből, mondván, hogy egy egykori rendszerkonformistával nem hajlandó azonos intézményben dolgozni. Stelzmann nem volt rendszerkonform, de nem is tartozott az NDK avantgárd mozgalmaihoz. Ideológiai hovatartozástól függetlenül kritikusan szemlélte a társadalmi jelenségeket. Festészetével nagyban hozzájárult a Lipcsei iskola jelentőségéhez. Az idén 80 éves mester munkái változatlanul őrzik jellegzetes kézjegyét, azt a kritikai figurativitást, amelyben nekünk állít tükörképet.

Ps: adalékok a RAF-hoz:

Az 1968-as diákmozgalmakból nőtt ki. Vezérei Ulrike Meinhof, Andreas Baader, Gudrun Enslin. Tagsága 517 személy, belőlük alakult meg a Parlamenten Kívüli Ellenzék (Ausser Parlamentarische Opposition=APO). Védőügyvédjeik között ott vannak a későbbi Zöld pártok vezetői is, mint pl. Wolfgang Schilly. A mozgalom kezdeti célja a hivatalok, a közigazgatás és a parlamenti státuszú képviselőtestület tökéletes denácifikálása, a porosz rideg nevelés megszüntetése, a reformpedagógia bevezetése, a szabad családi élet, szabatos családi modell és közösségi életforma (a hippy mozgalmak ideája) megteremtése és a fogyasztói társadalom leépítése. Az általuk okozott anyagi kárt 2007-ben a Spiegel folyóirat közölte: megközelítőleg 250 millió euró és több száz ártatlan áldozat. Kezdeti partnerük, illetve előképük a Palesztin felszabadítási mozgalom volt. A vezetők 1980-ban csoportos öngyilkosságot hajtottak végre a börtönben.