Ludwig Múzeum Blog

Fabényi Julia írása

Az 1960-as években a szocialista országokban szinte egymástól függetlenül indián játékkultusz alakult ki, elsődlegesen Karl May, azaz May Károly kultregényére építve. A Winnetou regénytrilógia 1878-ban került először kiadásra, és a megközelítőleg 100 regényre duzzadt May-életműben a leglényegesebb helyet töltötte be.

Uwe Pfeifer Magányos lovas, 1979 | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

Karl May lett a német irodalom legolvasottabb alkotója, több mint egymillió példányban adták ki regényeit német nyelven, utána még vagy húsz nyelvre lefordítva műveit, és tartotta vezető pozícióját a sztárlistán a századfordulótól egészen a legújabb korig. Bár regényei nem voltak mentesek némi felsőbbrendűségi üzenettől, ez az idők folyamán (a szerkesztői munkának köszönhetően) partneri viszonnyá szelídült, és a rézbőrű Winnetou apacs vezér fehérbőrű barátaival, pl. Old Shatterhanddel együtt küzdött a szabadságért. Winnetou ikonikus figurája lett az indiánokról alkotott képünknek.[1]

Az indiánjátékok először kisebb csoportokba szerveződve, nyári összejövetelek alkalmával folytak, mind az NDK-ban, mind pl. Magyarországon. Nálunk Cseh Tamás vezette, már-már komoly etnográfiai alapokra helyezve, és halálán túl is fennmaradtak a Vértesben, majd a Bakonyban megtartott nyári táborhoz hasonló találkozók.

Az indiánmozgalmak, különösen a kelet-német térfélen, lévén Karl May is kelet-német (a szászországi Drezda-Radebeulban élt és alkotott), messze túlmentek egy ki nem hordott posztpubertás léten.

A mozgalom koncepciója – a szerepjátszásba öltözve – a szabadság, függetlenség és a tiszta ideálok megtestesítője volt. A baráti társaságok ugyanakkor kitűnő alapot szolgáltattak az állambiztonsági szerveknek: „elég volt érteni a mokaszinvarráshoz, és máris befogadtak” – mondta egy besúgó.

Uwe Pfeifer festményén egy nagyon népszerű kompozíciós helyzetet látunk: a kép a képben-t. A festmény kétszeres idézet, és tételezzük fel, hogy a tájban elhelyezett festményen a magányos lovas egy indián, aki a nevadai sivatagban lován bandukol, békésen keresve új telepet a törzsének. Más is lehetne, bármi lehetne. De sem a táj, sem a lovas figurája nem a hétköznapokból kiragadott jelenet, sokkal inkább megrendezett, és innentől lehet részlet egy fiktív filmből, akár indián történettel is.

Mert ezek az indiántörténetek átitatták a kelet-német hétköznapokat is. Főleg a Szász-Svájc (a Drezda környéki sziklás hegység) adott okot történetmesélésre, képzeletekre, fantáziálásra. És ha visszakanyarodunk az indiántörténetekhez, a hidegháború korszakában a német-német konkurenciaharc egyik megnyilvánulása a két német indiánfilm: Nyugat-Németországban a Pierre Brice által alakított Winnetou, Kelet-Németországban Gojko Mitić alakításában. (A Nagy Medve fiai, első megfilmesítés 1965-ben). Ez a spagetti westernek fénykora, a hősök Karl May alkotásai, és mi lenne ennél kézenfekvőbb, mint hogy egy komoly festészeti erőfeszítéssel a Magányos lovas a vágyálmot megtestesítő Winnetou is lehetne. Ez a képleírás persze fikció, akárcsak maga a festmény, de Uwe Pfeifer valószínűleg szándékosan hagyta homályban ennek a figurának a megnevezését.

Valamikor az egyetemi tanulmányaim alatt (amikor Uwe Pfeifer festménye is készült) egyszer csak rádöbbentem, hogy a számomra három nagy német alkotó, Caspar David Friedrich, Karl May és Hannes Hegen Szászországból származtak, és ami őket összekötötte, az a teljes világtörténelem, adandóan messzi tájak és kultúrtörténeti leírásaik, a nagy szellemi utazások megvalósítása. Caspar David Friedrich az ember, az Én szerepe egy nagy világrendben, Karl May, aki előbb írta meg regényeit, csak aztán tudott a bevételből elutazni azokra a földrészekre és népekhez, amikről hű leírásokat készített. És Hannes Hegen zseniális képregényalkotó, akinek Mosaik néven 10 évig fennálló sorozata 1958–1969 között zseniális módon lexikális tudást, történelmet és tudománytörténeti jelenségeket közvetített, ami az ifjúság számára máig élő hagyományként van jelen.

E három, nagyon különböző korszakokban élő alkotót nemcsak származásuk, hanem a szász mentalitás is összeköthette. Kulturális és lexikális igény tiszta nyelvezetben megfogalmazva, ami a népszerűségük záloga lehetett.

[1] Karl May megítélése rendkívül ambivalens volt. Népszerű stílusában a kelet-német és baloldali irodalomkritika szívesen helyezte előtérbe azt az enyhén kolonialista attitűdöt, amivel a világban élményeit kifejezte. Mindeközben háttérbe szorult, mennyi empátiával viseltetett mások kultúrája iránt. Az NDK-ban 1982-ben adták ki először a Winnetout, majd még néhány könyvét.