A két képen, nevezhetjük diptichonnak, azonos helyszínt látunk eltérő stádiumban. Egy zsúfolt és egy üres vágány képe, mindkettő utazókat, a hallei metróra várakozókat mutatja. A zsúfolt vágány a munkaidő végének időpontja lehet, az üres éjszakai időpont, valahonnan hazaigyekvők. A várakozók magányosak – a tömegben és az üres vágánynál egyaránt. Tipikus nagyvárosi hétköznapi jelenet, nem biztató, inkább szükségszerű. Valósághű ábrázolás?
Uwe Pfeifer Várakozók (Metróállomás) I. | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
Pfeifer művészeti iskoláit Lipcsében végezte, tanárai a nagy újítók, Heisig, Tübke, Mattheuer voltak, akik nevéhez a Lipcsei iskola első generációjának fogalma fűződik. Pfeifer képi fogalmazásának stílusát a realizmus kategóriájába tehetjük. Tényszerű ábrázolás, hétköznapi jelenet, nem ünnepi. A mindennapok már-már katatón ismétlődése határozza meg, fásult pillanat mindkét helyzetben. A jelenet kiragadása a figyelmet hangsúlyosan magára vonja. Innentől benn vagyunk a nagyvárosi toposz kíméletlen ábrázolásában.
De nemcsak ettől tesz intenzív benyomást ez a két, nem különösebb festmény. Pfeifer az 1970-es évek második felében lépett színre kritikai realista festészetével, ami a Lipcsei iskola ezen generációját jellemezte. De Pfeifer nem a reneszánsz, az új tárgyiasság vagy a metaforikus rövidségű komplementer festészethez folyamodott, hanem egyfajta fotografikus precizitással ábrázolt, leginkább nagyvárosi tömegjeleneteket. A gyalogos alagút a vasutakhoz jellemző témája lett.
Stratégiájában elsődleges szempont az idealizált, a szépítő ábrázolástól való eltávolodás, a valóság kemény realista tartalmának megfogalmazása, mint egy helyzetkép, kritikus naplóírás a jelenről.
Ma ebben nincs semmi különös, sőt elvárás egy jó művésszel szemben, hogy tudjon elgondolkodtató, kritikusan szemlélt momentumokat kiemelni, ami nem egy idealizált társadalmi csoportkép.
Amikor Pfeifer és lipcsei kollégái ezzel a szemlélettel színre léptek, a kulturális és művészeti vezetés még központi, ideológiai alapokon működött, centralizált formában adta ki a pártközpont az elképzeléseit az elvárt művészetről. De ez ennél a generációnál már nem volt hatékony, nem engedtek ennek a felületes szemléletnek és főleg nem a centralizált irányításnak. Az iskola sem hajlott már ebbe az irányba, ott sem az idealizált, a hamis pátosszal átitatott, heroikus társadalom visszatükrözése állt az oktatás homlokterében, hanem egy olyan művészgenerációt igyekeztek kiképezni, akik kritikusan szemlélik a valóságot, és a hagyományokhoz való visszanyúlás festészetükben vagy grafikáikban a német nagy stílusokat idézhette, mint a reneszánsz, a századforduló realista festészete vagy az új tárgyiasság aktualizált használata és áttétele. Egyre szélesebb spektrumon jelentek meg az 1970-es évek végével azok a munkák, amelyek a tényszerű ábrázolásra törekedtek, és aminek kritikus attitűdjét a társadalmi kontextus felerősítette. A néző mint a mindennapokban munkájáért és szabadidejéért keményen megdolgozó ember sokkal inkább tudott egy tényszerű ábrázolással azonosulni, mint az idealizált helyzettel, hisz annak egy valódi kétkezi dolgozó nem tudott a része lenni.
Uwe Pfeifer Várakozók (Metróállomás) II. | Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum
Pfeifer 1977-ben mutatkozott be a VIII. Országos művészeti seregszemlén (Kunstausstellung der DRR), amit öt évente rendeztek meg, és rendkívüli eseménynek számított a művészeti életben. (A VIII. kiállításon 1216 művész munkáját mutatták be, és 1,1 millió látogatója volt.) Pfeifer ekkor több aluljáró festményével szerepelt, és ezek közül később szinte valamennyi jelentős gyűjteménybe került.
Halle két városközpontból tevődik össze. A régi a 14. századra megy vissza építészetével és kialakításával. Hangulatos kisváros, a 20. század elején iparmágnások telepedtek itt le, villáival és kertjeivel jómódú történelmi városka benyomását kelti. Az új városrész: Halle-Neustadt kifejezetten ipari negyedhez rendelt lakótelepváros, Buna és Leuna közvetlen közelében, melyek már a 20. század elején jelentős vegyipari központot képeztek. Ez a komplexum az NDK legjelentősebb termelőüzemének számított, és maga után vonta, hogy az ország leginkább környezetszennyező ipari létesítménye volt. Halle-Neustadtban nagyszámban fordultak elő allergiás megbetegedések – légúti és bőrbetegségek –, amiről természetesen hosszasan hallgatott az államvezetés. Aki Halléban telepedett le, és művészként az ottlét visszásságát fogalmazta meg, gyakran számíthatott politikai atrocitásokra, ami megközelítőleg a 80-as évek elejével csitult el. A hallei lakosság összetételét az egyetemi hallgatók és az ipari dolgozók jellemezték. Szociális összetétele: a bohémek és a munkásosztály találkozása. A városkép és városi hangulat sokoldalúan inspirálta az ott élő művészeket. A kezdeti zöld mozgalmak is innen indultak el.
Pfeifer kritikus szemléletét tehát közvetlen környezete formálta.
Uwe Pfeifer | Forrás: mz-web.de
Az ember magányosságát nagyon sokszor, nagyon sokféle stílusban fogalmazták meg a történelem nagy alkotói. A magánykultusznak az irodalomban is jelentős helye van, a megnemértettség, elhagyatottság, kirekesztettség, és lehetne sorolni számos stációját, mind az én és a világ viszonyát taglalja. Uwe Pfeifer műve közösségi jelenséget vetít ki. A magány nem a megnemértettség fogalmával írható körül, hanem a körülményekből adódó elveszettséggel, független a világrendtől a mindennapok munkás létének a fásultsága, az érdektelen önmagára maradás. Tehát nem belülről kiált kifele, mint a magánykultusz szereplője, hanem kívülről tükörként teszi a néző elé az elidegenedésről szóló helyzetképet.
Fabényi Julia
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.