Sylvie Blocher a nemzetközi kortárs művészeti szcéna meghatározó alakja. Fizikai, szellemi és lelki határokat feszegető installációival, filmjeivel az emberi test és tér viszonyát vizsgálja, folyamatosan reflektálva a világ aktuális helyzetére, társadalmi problémáira. November 17-én, pénteken a Ludwig Múzeumban tart előadást, amelyen részletesen mesél különleges művészeti világáról. Az előadás előtt pár nappal érkezett Budapestre. Mielőtt nyakába vette a várost, új benyomásokért kutatva, volt idő egy pár perces interjúra is.
L.M.: Ha megérkezik egy városba miként hat az új környezet a munkájára?
S.B.: Minden alkotásomat az adott helyen készítem, soha nem a párizsi stúdiómban. Ha megérkezem valahová, érzéseket, benyomásokat gyűjtök, nyitott szemmel járok, hiszen nem ismerem feltétlenül a nyelvet, és ezért nagyon törékennyé, elveszetté válhatok egy ismeretlen közegben. Tehát más módon kell ismereteket szereznem. Figyelem az embereket, viszonyukat az őket körülvevő térhez. Hallgatom őket, olvasok egyszóval információt gyűjtök, és valami mindig történik velem. Aztán igyekszem definiálni, hogy mi is az én helyem és szerepen ebben az új szituációban. Az összegyűjtött tapasztalatok segítségével elkészítek egy projektet.
L.M.: Mi az, amit a leginkább foglalkoztatja, és művészetében megfogalmazza?
S.B.: Nagyon érdekel, hogy mi határozza meg az embert. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen egyszerű építmények vagyunk. A testünket olyan dolgok határozzák meg, mint például a társadalom, az ország, a kultúra, amelyben élünk, illetve minden, ami körülvesz minket. Ezek a tényezők építik fel, és határolják be. Amikor készítek egy projektet, akkor megpróbálom ezeket a határokat áttörni, és más fajta módon újraalkotni az emberi testet. A művészetemet arra használom, hogy kitörjünk ebből a kontrollált burokból, a saját világunkból, és félelmeinkből. Júliusban készítettem egy olyan munkát, amelyben az embereket arra kértem, hogy írják le a legnagyobb félelmüket. Sokkoló volt számomra, hogy mennyire félünk egymástól, a többi embertől. A világ mostanában egyre jobban bezárul, egyre inkább tartunk a másiktól.
L.M.: Mondana egy olyan élményt, amely különösen erős hatással volt Önre az elmúlt években?
S.B.: Két éve történt, hogy meghívást kaptam a MUDAM-ba, a luxemburgi kortárs művészeti múzeumba. A múzeum bejáratánál elhelyezett installációm lényege az volt, hogy építettem egy gépezetet, amelynek segítségével a látogatók felemelkedhettek 15 méter magasba. Több mint száz önként jelentkező vett részt ebben a projektben. Ebből készítettem egy filmet, amelynek a forgatása egy hónapig tartott. Mindenkit megkérdeztem, hogy ha lenne rá lehetősége, hogyan mentené meg a világot. Senkinek nem volt ötlete, és ez eléggé lehangoló volt. Ezután pedig arra voltam kíváncsi, hogy fel akarnak-e emelkedni a földtől. Láttam a kamerán keresztül, hogy milyen nagy élmény volt számukra ez: egyeseknek traumatikus tapasztalat volt, másoknak viszont hatalmas boldogságot jelentett.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.