Ludwig Múzeum Blog

Mit árul el rólunk az, ahogyan öltözködünk? Miként válhat a ruházat az identitásunk, a közösséghez tartozásunk vagy akár a társadalmi normákkal szembeni ellenállásunk kifejezőjévé? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Tamás Ildikó antropológussal, aki október hatodikán „Látomások, rítusok és jelmezek” címmel tart interaktív tárlatvezetést a Black Mirror – A jövő hosszú árnyéka című kiállításhoz kapcsolódóan.

További információ a programmal kapcsolatban: https://www.ludwigmuseum.hu/program/latomasok-ritusok-es-jelmezek-interaktiv-tarlatvezetes-black-mirror-jovo-hosszu-arnyeka

Milyen párhuzamokat lát a kortárs művészet és a divat között?

Mindkettő a jelenre rezonál és a gondolatokat formákkal, képekkel fejezi ki. A divat is színeket és anyagokat használ, ezekből ruhákat, sziluetteket hoz létre, hordozó felülete pedig maga a test. A ruha a viselőjével összefüggésben valamilyen társadalmi kérdést is megjeleníthet. Rámutathat például arra, hogy milyennek szeretnénk látszani, milyen csoporthoz tartozunk, mitől akarunk elhatárolódni, vagy éppen milyen szerepet akarunk kipróbálni.

A kortárs művészet és a divat hasonló módon használja nyelvként a formákat és a tárgyakat, váratlan párosításokkal, meglepő asszociációk mozgosításával alakítja a gondolatokat és érzéseket, emel ki jelentéseket. Egy ruha ráadásul művészi regiszterbe helyezve maga is műalkotássá válhat: lehet emlékmű, jelmez vagy egy társadalmi rendszer metaforája. A divat és a művészet témafelvetései is találkozhatnak például olyan kérdések mentén, hogy „mi számít normálisnak vagy elfogadhatónak?”, „mikor válik a megjelenés önkifejezéssé, és mikor lesz engedelmesség?”, „hogyan alakítják a technológiák a testünkről alkotott képet?” vagy „mit jelent ma az egyediség egy olyan világban, ahol a képek és trendek gyorsan sokszorosíthatók?”.

A  kiállítás (Black Mirror – A jövő hosszú árnyéka) több művésze is a technológia, az identitás, az ideológia és a társadalmi kontroll kérdéseivel foglalkozik. Drozdik Orshi munkái a női test, a reprezentáció, a tudományos tekintet és az önazonosság kérdései felől is megközelíthetők. Eva Koťátková művészete gyakran a test szabályozásával, a társadalmi elvárásokkal és az intézményi normákkal foglalkozik. Borsos Lőrinc munkái a test, az anyag, a tárgy és a társadalmi jelentés közötti határokat teszik bizonytalanná. Várnai Gyula jelvényekkel, szimbólumokkal és közösségi jelentésekkel dolgozó művein keresztül pedig azt is vizsgálhatjuk, hogyan kerülnek ideológiák a testre és a ruházatra.

Melyek azok a fontosabb érintkezési pontok, ahol a társadalmi változások hatásai és a divat, testkép, identitás találkozik?

A divat, a testkép és az identitás találkozási pontjait talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a társadalom, és azon belül az egyes közösségek az öltözködés és a testkép révén is szabályoznak, miközben az egyén – többek között – szintén ezeken keresztül próbál ellenállni, kritikát megfogalmazni vagy önmagát kifejezni.  Minden korszaknak megvannak a maga elképzelései arról, milyen test (alkat, megjelenés) számít szépnek, ideálisnak, egyáltalán milyen külsődleges kép társul a sikerhez, az erkölcshöz vagy az egészséghez. Ezeket pedig társadalmi, gazdasági, technológiai és médiabeli folyamatok is alakítják. A divat egyszerre közvetítheti és kérdőjelezheti meg az éppen érvényben lévő normákat. Az öltözködés a (biológiai és a társadalmi) nemi szerepek egyik leglátványosabb kifejezője is. A „férfias” és „nőies” ruházat, a hajviselet, a smink vagy a testtartás kulturálisan meghatározott kódokból áll.  A kortárs divatban egyre gyakoribb a kódok keverése: a szabások, anyagok és díszítések nem feltétlenül kötődnek egyetlen nemhez. Ez azonban nem pusztán stíluskérdés. Azt is megmutatja, hogy a társadalom miként gondolkodik a nemi identitásról, a szerepek rugalmasságáról és az önmeghatározás jogáról.

A ruházat jelezheti, hogy valaki melyik csoporthoz tartozik, ezáltal egyszerre teremthet közösséget és húzhat határt emberek között. Megmutathatja, hogy „kik vagyunk mi”, de azt is, hogy „kik nem vagyunk”. A divat nemcsak alkalmazkodás. Lehet lázadás, játék, irónia vagy önvédelem is. Egy szokatlan szabás, egy túlzó smink, egy jelmezszerű összeállítás vagy egy hagyományos viselet új kontextusban való használata megkérdőjelezheti a megszokott társadalmi rendet. Az öltözködés ebben az értelemben mindennapi performansz: minden alkalommal előadunk valamit önmagunkból, de ez az előadás nem feltétlenül hamis. Az identitás részben éppen az ismétlődő gesztusok, ruhák, mozdulatok és társadalmi visszajelzések révén válik láthatóvá.

A kiállításon a No(n) Future! című tematikus egység a „nem-hely”, az átmenetiség, a stabil identitás és a történetiség hiányának kérdéseit vizsgálja. Ez jól kapcsolható ahhoz, amikor a divatban is egyre inkább változtatható, ideiglenes és kontextusfüggő identitásokkal találkozunk. A Sajátvilágok szekció pedig azokat a személyes jövőképeket helyezi fókuszba, amelyekben az identitás átalakulása, a társadalmi együttélés és a környezeti válság is szerepet kap.

Mire utal a tárlatvezetés címében használt „rítusok”, és „jelmezek" kifejezés?

A rítus és a jelmez két különböző, de egymással szorosan összefüggő fogalom. A rítus olyan ismétlődő, szabályozott cselekvéssor, amelynek közösségi jelentése van. Nemcsak vallási szertartás lehet, számos profán rítus szövi át a mindennapjainkat is. A jelmez ezzel szemben láthatóvá teszi, hogy éppen milyen szerepben vagyunk. A jelmez lehet színházi vagy farsangi, de tágabb értelemben minden olyan öltözet jelmezszerűvé válhat, amely egy társadalmi szerepet tesz hangsúlyossá. Lehetővé teszi, hogy valaki kipróbáljon egy másik szerepet, elrejtsen bizonyos tulajdonságokat, vagy biztonságos távolságot teremtsen önmaga és a külvilág között.

Kulturális antropológiai megközelítésben a test soha nem pusztán biológiai adottság. A társadalom megtanítja, szabályozza a testtel kapcsolatos képzeteket és szokásokat, ezáltal a megjelenés, így az öltözet is kulturálisan formált és társadalmilag olvasható felület.

A kiállítás címében szereplő „fekete tükör” felfogható egy olyan felületként, amelyben egyszerre láthatjuk önmagunkat és társadalmi működésünket. A jelmez és az álarc technológiai paraméterekkel is bővül immár, és felmerül a kérdés, hogy a jövőben az avatárok és digitális profilok lesznek az új, hétköznapi jelmezeink? Az Ideológiák alkonya szekció különösen jól kapcsolódik ehhez. A politikai és társadalmi praxisok gyakran jelképeken, színeken, kitűzőkön, uniformisokon és egyéb, testre helyezett jeleken keresztül válnak láthatóvá. A jelvény például egyszerre lehet dísz, identitásjel, közösségi hovatartozás és ideológiai állásfoglalás. Ahogy a kiállítás is bemutatja, a nagy narratívák ma már nem alkalmasak minden közösséget átfogó értelmezésekre, miként a divatnak a 20. századot jellemző, egy-egy korszakot „ránézésre” is azonosítani tudó nagy trendjei is feloldódtak napjainkra.

Ön szerint létezik a divat fogalma csupán esztétikai kategóriaként, vagy mindig kapcsolódik hozzá a társadalmi viszonyok által ráhelyeződő egyéb réteg?

A divat alapvetően (ha nem is kizárólagosan) az esztétikai élményre épül: szólhat színekről, anyagokról, arányokról, textúráról vagy a forma szépségéről. De a divat soha nem volt, nem is lehet független a társadalmi tértől, amelyben megszületik. Egy ruha jelentése számos dologtól függ: ki, hol, milyen alkalomra viseli, mennyibe kerül, ki készítette, milyen történetet kapcsolunk hozzá, mely közösséghez vagy korszakhoz köthető. Ugyanaz a fekete ruha mást jelenthet egy gyászszertartáson, egy színpadon, egy üzleti tárgyaláson, egy divatbemutatón vagy például a dark goth szubkultúrában. A forma és a szín önmagában nem hordoz független és objektív jelentést, utóbbit a kontextus alakítja újra és újra.

A divatot egyszerre határozzák meg gazdasági, kommunikációs, hatalmi és emlékezeti regiszterek, és nem független az érzelmi és etikai tényezőktől sem. A divaton belül is felmerülnek olyan kérdések, hogy mikor beszélünk inspirációról, és mikor kulturális kisajátításról, vagy ki jogosult egy közösség vizuális örökségét újraértelmezni. A divat állandóan újrahasznosítja a múltat, miközben nemcsak kortársnak és újnak szeretne látszani, hanem a jövőt is próbálja prognosztizálni.  A kiállítás Beteljesült mesék szomorúsága című szekciójában a fenti problémával összhangban a múlt, a jelen és a jövő egymáshoz való viszonyát boncolgatja.

A virtuális jelenlét korát éljük: a közösségi média hamis képeket zúdít ránk, a fiatalok egyre gyakrabban avatárokban gondolkodnak önmagukról. Ez mennyire befolyásolja a fizikai identitás kifejezési módját? Ön szerint csökkenhet a divat és az öltözködés jelentősége a hétköznapokban?

A virtuális jelenlét nem feltétlenül csökkenti a divat jelentőségét; inkább áthelyezi és kibővíti annak működését. A digitális térben a test könnyen szerkeszthető, módosítható az arc, a testarány, a bőrszín, a haj, a ruha és a háttér. Ez lehetőséget adhat olyan identitások kipróbálására, amelyek a fizikai térben nehezebben lennének megvalósíthatók. Ugyanakkor új normákat és ezzel együtt nyomásokat is létrehoz. A digitális térben használt képek akkor is hatással vannak a valóságra, ha közben mindenki tudja, hogy jelentős részben manipuláltak. A test módosítása egyszerre tendencia online és a fizikai létben is. A digitális képek, a szűrők, a plasztikai beavatkozások, a viselhető technológiák és a mesterséges intelligencia mind alakítják a testképet és ezzel együtt az öltözködési szokásokat is. Időnként kevésbé egyértelmű, hol ér véget a „természetes” test, és hol kezdődik a technológiával módosított vagy közvetített test. A divat tehát tért hódít az online regiszterben is, vannak specifikusan oda tervezett, fizikai valójukban el sem készülő digitális ruhák, avatáröltözetek, virtuális kiegészítők; és egyes webshopok új szolgáltatásaként megjelenik a virtuális ruhapróba. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan szaporodnak a divatmárkák jelenléti eseményei is, ezáltal a személyes kapcsolódások és a kézművesség értékére hívják fel a figyelmet.

A kiállítás címének egyik olvasta – a kikapcsolt digitális kijelző fekete felülete – közvetlenül ehhez a témához kapcsolódik. A sötét képernyő egyszerre felület és tükör, kommunikációs és önvizsgálati eszköz. A Fekete tükör – egyebek mellett – éppen ezt a kettősséget helyezi a fókuszba: a jövőképekben a technológia nem csupán külső eszköz, hanem a társadalmi kapcsolatok, az érzékelés és az identitás része is.

 Fotó: Adorjáni Zoltán