Ludwig Múzeum Blog

Rendhagyóra sikeredett az író és publicista fellépése a múzeumban: a munkák körbejárását a látogatókra bízva könnyed hangnemben tálalt drámai gondolatokat osztott meg utópiáról és disztópiáról. Para-Kovács mint jövő(be)látó, ezúttal saját maga narrátoraként és a hiány eleven emlékműveként, liftzeneként susogta tele a kiállítóteret látomásával a jövőről.

Egyetlen döntés (most balra fordulunk, megszólítjuk azt a lányt, nem megyünk el a délutáni találkozóra) elpusztít végtelen számú jövőt, és minden másodpercben döntést hoz valaki, még az is, aki nem dönt semmiben, mert a nem-döntés is döntés, szóval akarva-akaratlanul vagyunk a számtalan jövő gyilkosai, miközben persze azzal vigasztaljuk magunkat, ha vigasztaljuk egyáltalán, hogy a jövők amúgy is a jövőben rekedtek volna, hiszen csak egyetlen jelen van (mily’ naiv elképzelés, hiszen a jelen is végtelen).

A disztópia lényege számomra a hiány.

A remény hiánya, a jövő jövőjének hiánya, a szépség, a szeretet, a vágy, a nyugalom hiánya.

Reménytelen nyugtalanságban élő jövőtlen társadalmak szeretet nélküli, ronda jelene.

Amikor valakinek az az ötlete támad, hogy megjavítja a társadalmat, mert az emberek nem úgy élnek, ahogy élniük kellene, önkéntelenül is disztópiát teremt, elveszi a döntés lehetőségét, és előáll egy megoldással: ez a jövő, egyétek! Le Corbusier, Lenin, Orbán Viktor – mind tudták, mi a helyes és mi a helytelen, emléküket őrzi a Békásmegyeri lakótelep, a Gulag-szigetvilág, a megszállási emlékmű jéghideg rettenete, és aki eleget élt már, az disztópiától disztópiáig tántorgott a XX-XXI. században, tulajdonképpen sehol sem volt egy perc szünet, hogy legalább kifújtuk volna magunkat, nem, néztük a füstölgő romokat, és hirtelen valakinek támadt egy jó ötlete.

Nem volt hová menekülni.

Az időutazás lényege, hogy sodródni kell az árral, lemaradni, sietni nem lehet, de ha türelmesek vagyunk, akár egy századot is haladhatunk előre, én például már 2026-ig jutottam 1965-től (Le Corbusier halálának éve), és reményeim szerint benézek 2030 mögé is, ha nem szól közbe a hátsó fali infarktus, aminek azért van némi esélye.

Önök műalkotásokat látnak, ha körbenéznek, és nézzenek is körbe, mert nem én vagyok a lényeg, csak saját magam alázatos narrátora, a zene a liftben, a lombsusogás az erdőben, a reklámszpot a Pornhubon.

Márpedig a műalkotások magukért beszélnek, nem vágynak értelmezésre, magyarázatra, megfejtésre, fontoskodó suttyó lennék, ha ezekkel próbálkoznék, inkább adok az egésznek, mármint ennek az okos és szomorú tárlatnak egy vajszínű árnyalatot, ami a disztópiák esetében szürke, egy halovány szürke árnyalat, hogy sötétebb legyen a kétségbeesés, mélyebb a szakadék.

A művek és én.

Elbeszélünk egymás mellett.

És így van ez jó, higgyék el, nem érdemes értelmezni más poklát.

Saját poklot mindenkinek.

Körülöttünk a múlt sötét jövője, analóg, kézműves rettenetek, miközben odakint, ahol a múzeum már képtelen kordában tartani a dolgokat, mesterséges intelligencia ágensek verődnek csordába, hekkelnek, rejtőzködnek, hazudnak és hallucinálnak kedvükre, teremtőik pedig egyre idegesebben szemlélik önállósodásukat, és kiáltványokat fogalmaznak, hogy lassítani kellene a jövőt.

A jövő a jelen.

Már boomernek is öregek vagyunk, sétálunk elavult disztópiáink között, csodáljuk elődeink rendíthetetlen pesszimizmusát, a múlt hosszú árnyéka vetül ránk, hiszen a jövő árnyéka a jövő utáni jövőre vetül, lehetett volna rosszabb – gondoljuk –, hát persze, mindig lehetne még rosszabb, és néha lesz is, a valóság résein áttör a jövő mérge, a kipusztulás ezer virága bimbódzik alattunk, felettünk, és Észak-Koreára gondolunk, Miskolcra, Kazincbarcikára, esetleg a Holdra.

A végzettel végzett, a sorsnál gyorsabb

Veszteni jó, annyi a dolga

Hogy égjen a tűzben Nietzsche és Freud és

Frederico García Lorca

Őrszem ő az Őrmezőn, a TÖKÉLETES KÖR szeme

Ritka kivétel, mert TUD ÉS NEM HISZ, élő isten az istene

Felfogható és látható, mégis mindenható

Ha parancsot vagy átkot hörög, az is zene

Félek, mert félek, egyszerre minden

átalakult, és elfelejtenek azelőtt

mielőtt végre végleg elmennénk innen

Mielőtt végre még mielőtt

Súlytalan vasakban, talpig fehérben

Mint aki szabad, mint akinek szabad

túl giccsen és nevetséges reményen

Elkérni a mikrofont, hogy a szabadságról beszéljen

és hajnal hasad, az első új fény mióta

a sötét anyag hanyag reformációja

Megnövelte a gravitációt és örök

éjszakát hozott a megszeppent populációra

vasakat hozTak és lelkeket visznek

De ideje elfogadni, hogy a vacsora sincs ingyen

de hagyjuk a jövőt, most már úgyis mindegy

Hiába voltunk A LÉTBEN, és PERSZE hiába volt minden

Elképzelni az elképzelhetetlent.

Rácsodálkozni más rémálmára: nocsak, ebben éltem…

Ahogy a történelem, úgy a jövő, a disztópia is a jelenről szól, nem beszéljük a jövő nyelvét, nem ismerjük a jövő törvényeit. Reménykedünk benne, hogy marad valami élet, de ha nem, akkor legalább a halálunk gyors és fájdalommentes lesz.

Mit tehetünk még?

A legfontosabb ebben a helyzetben, hogy hagyjuk békén az utánunk következőket. Ne akarjunk segíteni, tanácsot adni, megoldásokat kínálni, ne sündörögjünk a jövőjük körül, mert tévedünk ha azt hisszük, hogy ósdi megoldásaink bármit is javítanának a jelen problémáin. Disztópiáink megmosolyogni való ügyetlen díszletek.

Nagyra vagyunk a felhalmozott tudással, tapasztalattal, azt képzeljük, hogy mindez átadható vagy átadandó, de nem. Nincs semmink, amire szükségük lenne a jövő gyermekeinek. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de tudásunk hamarabb avult el, mint a tegnapi újság, „ezt szépen le lehetne venni baltával” – mondjuk, és nem értjük, miért néznek úgy ránk, mint Dúró Dórára a 100 tagú cigányzenekar összpróbáján.

Elmondtam már, de elmondom újra: a z generációt azzal segíthetjük leginkább, ha meghalunk.

Minden más hátráltatja a jövőt.

Kétségbeesetten tolom a port, hogy eltakarodjanak a hangok a fejemből, nem számolom a csíkokat, csak várom az ismerős ködöt, ami végre befedi, elfojtja és valami távoli univerzumba teleportálja a felesleges gondolatok pattogását, amelyek – mintha tűz égne az agyamban – erősödő, halkuló, de soha meg nem szűnő zajba borítják az időt, amikor egyedül vagyok.

Ilyenkor erős hatások kellenek, durva biokémiai reakciók, hangos zene vagy indokolatlan sebesség.

Menni valahová, esetleg várni valamit. Üvöltéssel, túlvezérelt gitárokkal rekeszteni el az ösvényt. Betapasztani a belső fület, megvakítani a belső szemet, kitántorogni a veszélyes térből, az akusztikai rombolás, vagy a hűvös cselekvés eszközével.

Minden más esetben letaglóz a depresszió.

Megtanultam már kezelni, de attól még nem lett kívánatosabb, nem lett egy a megszokott állapotok közül, de túlélni lehet, megszokni nem, úgy élek vele együtt, mint valami döbbenetesen ronda és felesleges bútorral, amit sem kikerülni, sem kidobni nem tudok, és már rutinból nem nézek rá, néha mintha ott sem lenne, majd teljesen váratlanul meglátom és nem tudom levenni róla a szemem.

Ismerem jól a trükkjeidet.

Felülírlak és letiltalak.

Hosszútávú előrejelzésekkel foglalkozom, de ha nem akarok túlságosan hivatalos lenni, azt mondom: látom a jövőt. Megelőzve a kérdéseket: igen, a saját jövőmet is. Nem fogok róla beszélni.

Gyermekkoromban mindez teljesen természetes volt, azt hittem, mindenki ugyanilyen, ijesztő és tragikus tapasztalatok által jöttem rá, hogy nem, a többiek nem látnak semmit, nem értik a jeleket, nem olvasnak az időben, semmit sem fognak fel a szemük előtt hullámzó jövőből, csak élnek, és idegesek lesznek, ha valaki különbözik tőlük.

Idegesek lesznek és megverik.

Aztán idegesek lesznek és elkerülik.

Aztán elfelejtik, mintha sohasem létezett volna.

Magányos gyerek voltam, elütött állatokat gyűjtöttem be a 4-es út mentén apámnak, aki ragut főzött belőlük, és két-három napig ettük, répával, krumplival, zöldségekkel, gyökérrel, néha mangóval vagy mandarinnal. Mindig ugyanolyan íze volt. Fáradt benzin és rozsda. Még mindig érzem a fémes undort, most, hogy beszélek róla, visszajön az egész, de már nem öklendezem, csak próbálok másra gondolni. Nem a jövőre, nem is a hangokra. Csak valami másra. Mondjuk az óceánra.

Az óceán gondolata megnyugtat, sós íz váltja fel az alvázak és lökhárítók emlékét, végtelen homokos part, és te ott futsz, alig érinted a fövenyt, nagyon kell koncentrálnom, hogy elkapjam a pillanatot, amikor a lábad a homokhoz ér, szinte nyom nélkül suhansz a hajnali ködben, a zúgás minden más hangot kiolt, talán zihálsz, de csak találgatok, szeretném, ha zihálnál, de valószínűtlen, légzésed – mint mindig – szabályos, néma és egyenletes. Addig nézlek, amíg el nem tűnsz a dűnék között, de tudom, hogy futsz tovább. Mindig futsz, amikor az óceánra gondolok.

Kényes egyensúlyt tartok fenn, bizonytalan nyugalmat a drogok és a pszichózis között, átmeneti tűzszünet, pontosan tudom, hogy nem tudom majd örökké ilyen finoman szabályozni. Előbb-utóbb jönnie kell valamilyen váratlan eltolódásnak, megzuhanásnak, valaminek, ami lehetetlenné teszi a további zsonglőrködést. Eddig is csak a baromi szerencsémnek köszönhetem, hogy nem roppantam össze, a gének, az idő és az anyagok összjátéka, tényleg inkább mázli, mint tudás. De akkor is működik.

A jövő nem film, hanem sokkal inkább zene.

Nem rögtön derül ki, ha egy ismétlődő dallam eltűnik.

Még azután is hallom, hogy már rég elhallgatott, a visszhangok, a mellékmotívumok, a felhangok és a rezonanciák tovább hordozzák az árnyékát. Ottmarad, pedig már nincs, és amikor tudatosul, hogy elveszett, akkor lehetetlen visszamenni ahhoz a ponthoz, ahol pontosan. Csak azt tudom, hogy már nincs, nem szól.

Akkor tudom, hogy meghalt.

Emlékszem, amikor még élt, és tudom, hogy már halott.

Akkor tudom, hogy már meghalok.

Két-három év a bizonytalan intervallum. Akár élhetek is. Ott lehetek valahol, vagy már nem, sohasem fogom tudni pontosan. De nem élek örökké, ez egészen biztos. Ismerem a zenét, amiben már nyoma sincs a dallamomnak. A jövő nélkülem pont olyan gazdag és csodálatos, mint velem. Nehéz az időn sebet ejteni.

Meglepni a jövőt, ez még nehezebb talán…

Jéghideg zsírban elmerülünk

Míg felrobbannak a gyárak

Ökölbe szorulnak az őszi napok

Ha isten hidege kiárad

Porlad a törvény két keze közt

Látod magad a szemében

Látod a lényt, akit senki se lát

Hatodik napja vagy ébren

Innen a vége már egyenes

Kutyák kísérnek és varjak

Nem akarsz semmit, én elfogadom

Ha nem akarod, hogy akarjak

Szemedben izzik az űr hidege

Idegen vagy, aki untat

Megváltó gépek a város alatt

Fürdetik savban a múltat

Nyugtalan árnyak a házfalakon

Mikor eljön a lény, aki nincsen

Térdre borulnak az emberevők

Ha a semmibe hullik a minden

Iszkol az élet a holnap elől

Megjelenik, ha kimondom

A tagadás többé nem menedék

Véred folyékony templom

ölébe ülsz és nem menekülsz

nedves álmokban adta a mérget

Meghal a Nap ma az ablak alatt

végre felszabadulnak a fények

Pusztul a hegy, de a völgybe’ komor

totemek közt épül a kezdet

Felkel a lény, aki lelket eszik

És megölel, hogy ne remegjek

Bomlik az elme és bomlik a test

Sikolyunk nem hallja senki

már csak a fájdalom jelzi, hogy élünk

Sohasem tudtál szeretni

Lázasan ébredsz, lángol a hold

A jövő sem tarthat örökké

Vérünkben édes új szörnyetegek

Nem alszunk már soha többé

itt van a vége, itt van a reggel

kettesben a szörnyeteggel

De persze nem halunk meg.

Itt sürgölődünk, tukmáljuk analóg, kézműves jövőnket a jelenre, házalunk vele, fontoskodunk, miközben légüres térben vergődünk elavult varázspálcánkkal, és nem vesszük észre a szánakozó tekinteteket, a hideg udvariasságot, amivel félretesznek minket az útból.

A mi űrhajónk csúszik a porban, mert sohasem mertük vele elhagyni a Földet.

Beteg hely.

A disztópia nem tanít meg bennünket élni.

Isten szerverén már ott a következő világ

ezek az utolsó ünnepek, ezek az utolsó imák

záródó ajtók, üres hidak, eltörölt járatok

végre mind annak látszotok, amivé váltatok

ha eddig nem lett volna tiszta

ti nem mehettek el, mi nem jövünk vissza

 

uralkodó faj attitűd, de csak szórvány humán

közömbös algoritmusok, tevék a tű fokán

az átjutottak himnusza, a halhatatlan én

a csillagképek káosza a déli féltekén

 

a kagylók mérge már nem öl, a porcelánkutyák

kushadnak koszvadt plédeken, és ott telelnek át

nem oszlanak hajnal felé a fehér ciánködök

ismeretlen DNS a vérminták között

 

Fotó: Szabó Zsófia