A sajátos történelmi környezetben kibontakozó egykori csehszlovák, ma szlovák neoavantgárd a művészet határainak újragondolásával számos olyan vitát indított el, amelyek a kortárs képzőművészek számára ma is érvényesek. E két, időben egymástól távol eső generáció környezetre, emberi létezésre, valamint társadalmi és politikai viszonyokra irányuló reflexiói izgalmas párbeszédet folytatnak a szeptember huszadikáig látogatható Végül nem lesz vége című kiállításon, amely a szlovák neoavantgárd szellemi örökségének megőrzésében kiemelkedő szerepet játszó pozsonyi Art Fond Gyűjtemény gazdag anyagából született. Vajon miért nem lesz vége? Miért aktuális ma is a neoavantgárd? Többek között erről kérdezte a kiállítás két kurátorát Ramocsai Renáta.
Ramocsai Renáta: A kiállítás címét Kristián Németh No Beginning No End című projektje ihlette, amelyben a következő paradox gondolat is megfogalmazódik: „In the beginning there was no beginning”. Milyen szellemi, kulturális és művészeti forrásokból bontakozott ki a szlovák, illetve az egykori csehszlovák neoavantgárd, és melyek azok a meghatározó sajátosságok, témák, amelyek megkülönböztetik más neoavantgárd törekvésektől?
Lucia Gregorová Stach: A paradoxon találó, hiszen nem létezett egyetlen egységes kiindulópont, sem pedig egyetlen homogén, csehszlovák neoavantgárd sem. Pozsonyban, Prágában, Brnóban, Kassán és még sok más helyen egymással kapcsolatban álló művészeti színterek alakultak ki, amelyeket a két világháború között kibontakozó, de befejezetlenül maradt modernizmus, a sztálinizmus utáni kulturális enyhülés, valamint a Budapesttel, Péccsel, Varsóval, Poznańnal és a tágabb európai művészeti világgal fenntartott időszakos kapcsolatok formáltak. A csehszlovák alkotók párbeszédet folytattak az Új Realizmus, a kinetikus művészet, a kísérleti zene, a Fluxus és a konceptuális művészet képviselőivel, ám munkásságuk nem csupán Párizs vagy New York megkésett másolata volt. A nyugat-európai kérdésfelvetésekre teljesen más válaszokat adott az alapvetően eltérő politikai és intézményi keretek között kibontakozó csehszlovák neoavantgárd.
A neoavantgárd egyik meghatározó jellemzője az elfordulás az autonóm műtárgytól az akció, a tér, a környezet, a partitúrák, a nyelv és a részvételen alapuló művészeti gyakorlatok felé. A HAPPSOC I egész Pozsonyt egyfajta talált valóságként kezelte, Július Koller az Anti-Happening és a kérdőjel motívumának segítségével a happening ünnepélyességét szkepticizmussal ellensúlyozta, Jana Želibská a szexualitást, a női szubjektivitást és a néző tekintetét állította műveinek középpontjába, Milan Adamčiak pedig a zenei partitúrát vizuális és performatív kifejezés tágabb terévé bővítette.
Ezen sokszínű alkotói közegben visszatérő témaként jelent meg a szabadság és a részvételiség, az egyén és a közösség viszonya, a test és a nemiség, az ökológia és a kozmosz, az emlékezet, a nyelv, valamint a valóságot szervező szabályrendszerek kérdésköre.
Az 1968 utáni fordulat döntően befolyásolta a csehszlovák neoavantgárd fejlődését. Az 1970-es évek úgynevezett „normalizációs időszakában” a művészet nem tűnt el, hanem megváltoztatta formáját: beköltözött a lakásokba, a műtermekbe, megjelent a tájban, a postai hálózatban, hordozhatóvá vált. A művészek gyakran saját intézményeikké, történetíróikká váltak: informális hálózatokat és fiktív intézményeket hoztak létre, amelyek lehetővé tették számukra, hogy a cenzúra körülményei között is megőrizzék és továbbadják nézeteiket. A csehszlovák neoavantgárd legfontosabb jellemzője, hogy politikai ereje gyakran nem a közvetlen jelszavak hangoztatásában rejlett, hanem a láthatóság, a közösségek és a művek terjesztésének alternatív formáiban. A mozgalom a nyitottság utópiáját szkepticizmussal, iróniával ötvözte.
R.R.: Meséljenek a kiállítás koncepciójáról, illetve az Art Fond Gyűjtemény felépítéséről!
Katarína Bajcurová: A mi feladatunk az Art Fond Gyűjtemény bemutatása volt, amelyhez a legmegfelelőbb kurátori megközelítést kerestük. Mivel a gyűjtemény az elmúlt években több fiatal művész alkotásaival is bővült, felmerült bennünk az ötlet, hogy párhuzamba állítsuk őket azokkal az alkotókkal – a szlovák neoavantgárd klasszikusaival –, akiknek munkái a kollekció magját alkotják.
Az Art Fond Gyűjtemény létrehozásakor arra törekedtünk, hogy olyan jelentős művészek alkotásait gyűjtsük össze, akik nemcsak a szlovák, hanem a közép-európai és a tágabb európai művészeti kontextusban is meghatározó szerepet játszottak. Olyan alkotókra esett a választásunk, akik szembeálltak az egykori szocialista rendszerrel, akiket betiltottak vagy a hivatalos művészeti színtér peremére szorítottak, mégis megőrizték belső szabadságukat, ezáltal hiteles tanúságot téve művészetükkel arról a korról, amelyben éltek.
Az utóbbi években a gyűjtemény számos fiatal művész munkáival gazdagodott, akiknek alkotói gyakorlata hasonló értékeken és eszméken alapul, és akik szintén érzékenyen reagálnak a körülöttük zajló eseményekre. Innen már csak egy lépés volt e két művészi és generációs diskurzus összekapcsolása, valamint annak vizsgálata, hogy miként hatnak egymásra.
R.R.: Említenének néhány különösen érdekes párhuzamot a két generáció művészei közül?
K.B.: Több olyan párosítást is alkalmaztunk, amelyek korábbi kiállításokon már megjelentek, például Július Koller és Roman Ondák, illetve Maria Bartuszová és Denisa Lehocká esetében, ugyanakkor számos kapcsolat teljesen új volt. Számunkra ez egyfajta kísérlet volt, és el kell ismernem, hogy bizonyos esetekben kiválóan működött.
Az első teremben például Rudolf Sikora és Dezider Tóth művei az ökológia témáján keresztül kerültek párhuzamba a fiatalabb alkotók, Jaroslav Kyša és Lucia Tallová munkáival. Másutt Alex Mlynárčik és Andrej Dúbravský művei a test társadalmi és politikai jelentésein keresztül lépnek kapcsolatba egymással, míg Jana Želibská és Ivana Šáteková alkotásai a nemiség kérdéskörében kezdeményeznek párbeszédet.
R.R.: A kiállítótérben több műtárgyat – például Rudolf Sikora A városon kívül III. (1970) című művét is – a megszokottnál alacsonyabban helyeztek el. Kinek a koncepciója áll e rendhagyó installációs megoldás mögött, és milyen szerepet szántak ennek a nézői befogadás szempontjából?
K.B.: Szerettünk volna dinamizmust vinni a kiállítás installációjába. Amint látható, a művek többsége a központi tengely mentén helyezkedik el, néhány azonban ettől eltérően, magasabban vagy alacsonyabban jelenik meg. Kicsit olyan ez, mint amikor egy szöveget lábjegyzetekkel és tárgymutatóval együtt olvasunk: azok a művek, amelyek eltérnek a kiállítási tengelytől, kiegészítik vagy kommentálják a többi alkotást.
Lucia Tallová Felhők című munkája többféleképpen értelmezhető; a nézők akár egy apokaliptikus vagy éghajlati válság víziójaként is olvashatják. Rudolf Sikora A városon kívül III. című műve Tallová alkotásának kommentárjaként jelenik meg, hiszen Sikora az 1970-es évek elején Közép-Európában az elsők között reagált a fenyegető ökológiai helyzetre. Az NQL a Föld bármely pontját jelöli, míg a nyíl a menekülés irányát mutatja: a szmogtól sújtott városból az érintetlen természet felé.
R.R.: A kiállítás üzenete, hogy a neoavantgárd örökségéhez tartozó kísérletezés és folyamatos kérdésfelvetés nem zárult le, és nem is zárulhat le. Ebben az összefüggésben hogyan gondolkodnak a jövő művészettörténeti folyamatairól, vagy akár a mesterséges intelligencia által generált művekről?
L.G.S.: A művészettörténet jövőjét nem egyetlen lineáris narratívaként látom, amely újabb és újabb technológiák felé vezet. Véleményem szerint a művészettörténet feladata pont ennek az ellenkezője: nyitva tartani a történelmet, horizontálisan összekapcsolni a helyi és a transznacionális történeteket, valamint visszatérni azokhoz a gyakorlatokhoz, hangokhoz, amelyeket a korábbi kánonok nem vettek figyelembe. Ebben az értelemben is találó a kiállítás címe: minden látszólagos lezárás megnyitható, ha egy új mű, dokumentum vagy nézőpont kerül a vizsgálat fókuszába.
Nem utasítanám el eleve a mesterséges intelligencia segítségével létrehozott műveket, de nem is fogadnám el automatikusan művészetként pusztán azért, mert új technológiát alkalmaznak. Amit a mesterséges intelligencia segítségével létrehozott műnek nevezünk, az valójában egy alkotói folyamat eredménye, amelyben szerepet játszanak a tanításra használt adatok, a programozók, a platformok, az utasítások, a kiválasztás, a szerkesztés, a kontextus és – mindenekelőtt – az emberi felelősség. A döntő művészettörténeti kérdés ezért nem az, hogy egy gép „kreatív-e”, hanem az, hogy milyen művészeti problémát fogalmazunk meg segítségével, milyen döntéseket tesz ez láthatóvá, és ki lehet felelős mindezekért. Számomra a mesterséges intelligencia legérdekesebb alkalmazásai azok, amelyek esetében többről van szó, mint egy meglévő stílus utánzása vagy egy technikai bravúr bemutatása: feltárják magát a rendszert, vagyis, hogy miként kategorizáljuk a képeket, mely vizuális kultúrák válnak adattá, milyen előítéletek ismétlődnek, valamint, hogy milyen folyamatok maradnak rejtve.
A mesterséges intelligencia a kutatást támogathatja fordítással, metaadatok létrehozásával és a nehezen hozzáférhető archívumok feltárásával. Ugyanakkor könnyen elsimíthatja az értelmezés többértelműségét, és újraalkothatja a művészeti kánonba már beágyazott hierarchiákat. Mindez nem csökkenti, hanem éppen növeli a művészettörténet jelentőségét, hiszen továbbra is alapvető kérdés marad a művek eredetének vizsgálata. A mesterséges intelligencia kétségtelenül alapjaiban alakítja át a médiát és a kulturális környezetet, a művészet szempontjából azonban igazán akkor válik jelentőssé, amikor önmaga működésére és saját határaira reflektálnak vele, nem pedig akkor, amikor pusztán felgyorsítja a képek előállításának folyamatát.
A neoavantgárd ebből a szempontból különösen tanulságos, hiszen már jóval a mesterséges intelligencia megjelenése előtt olyan kérdéseket vetett fel, mint a szerzőség, az eredetiség, a partitúra, mint művészeti forma, vagy éppen az intézmény szerepének fontossága.
R.R.: Önök szerint milyen jelentőséggel bír, hogy ez a kiállítás Budapesten is bemutatkozhatott?
K.B.: Ez a kiállítás számunkra és a kortárs szlovák képzőművészet számára is rendkívüli jelentőségű. A szlovák kultúra jelenlegi helyzetében, amikor a neoavantgárd és a kortárs művészet által képviselt alapvető történeti és jelenkori értékeket rombolják és próbálják eltörölni, ez egyedülálló lehetőség volt arra, hogy az állami gyűjteményeken és intézményeken kívül is felhívjuk a figyelmet a háború utáni és a kortárs művészeti színterünk alapvető értékeire. Ez a művészeti közeg mindig is az európai kulturális örökség és a kultúrák közötti párbeszéd része volt. Azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy a szabad alkotói gondolkodás határtalan, és senki nem képes elhallgattatni.
Mgr. Lucia Gregorová Stach, PhD.
Művészettörténész, kritikus és kurátor, kutatási területe a modern és kortárs művészet, azok intézményei, valamint a szlovákiai, közép- és kelet-európai avantgárd és neoavantgárd. 2010 és 2025 között a Szlovák Nemzeti Galériában dolgozott, ahol a modern és kortárs gyűjtemények főkurátora, majd vezető kurátora volt. Többek között ő volt a kurátora a 57. Velencei Biennálén a Szlovák Pavilonban megrendezett Jana Želibská Swan Song Now (2017) című projektjének, kidolgozta a Model: Museum of Contemporary Art című hosszú távú gyűjteményi kiállítást, legutóbb pedig társkurátorként működött közre a Bochumi Művészeti Múzeumban (2025) megrendezett Maya Deren – Stano Filko: Truth, in Reality, Has Never Been Ours című kiállításon. Továbbá több transztörténeti és tematikus kiállítás társkurátora is volt. Kiállítási projektjei és publikációi a poszt-szocialista, archív, intermédiális, feminista, környezetvédő, hálózati és transznacionális művészeti gyakorlatokra összpontosítanak, különös figyelmet fordítva a neoavantgárd irányzatokra és a kritikai múzeológiára. Jelenleg kutatói pozíciót tölt be a Szlovák Tudományos Akadémia Művészeti Kutatóközpontjában és a besztercebányai Művészeti Akadémia Képzőművészeti Karán tanít.
PhDr. Katarína Bajcurová, CSc.
Művészettörténész és kurátor. Három évtizeden át dolgozott a Szlovák Nemzeti Galériában (1994–2024), ahol 1999 és 2009 között főigazgatóként is tevékenykedett, és kulcsszerepet játszott a galéria felújításának és intézményi modernizációjának elindításában. Jelenleg a Szlovák Tudományos Akadémia Művészeti Kutatóközpontjának főigazgatója. Kutatásai a 20. és 21. századi képzőművészetre összpontosulnak, különös figyelmet fordítva a modernizmusra és annak örökségére. Kurátorként társszerzője volt a Szlovák Nemzeti Galéria számos jelentős kiállításának, többek között a A hatvanas évek a szlovák képzőművészetben (1995), a Szlovák mítosz (2005), a Szlovák kép (antikép): a 20. század a szlovák képzőművészetben (Prágai Vár, 2008) és az Álom × Valóság. Művészet és propaganda, 1939–1945 (2016) című kiállításnak, valamint kurátorként ő irányította a Szlovák Nemzeti Galéria Modern című, hosszú távú gyűjteményi kiállításának megformálását. Számos publikáció szerzője, köztük olyan terjedelmes könyveké, mint a Szlovák művészeti modernizmus. Festészet és szobrászat 1890–1949 (J. Abelovskýval közösen, 1997/2000) vagy a Szlovák szobrászat 1945–2015 (2018) című művek, valamint számos monográfiáé a szlovák modern és kortárs művészet kiemelkedő alakjairól.
Fotók: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
A kurátorok szeptember 10-én angol nyelvű tárlatvezetést tartanak a kiállításban:
Jegyvásárlás ezen a linken.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.