A nemzetközi szakmai zsűri politikai viták miatt lemondott, így idén nem osztottak ki díjakat a Velencei Képzőművészeti Biennálén. Az elismerések odaítélését a látogatókra bízták. A nagyközönség egy digitális szavazórendszeren keresztül voksolhat a frissen létrehozott Közönség Oroszlánja (Visitors' Lions) díjakra.
NO JURY / NO PRIZE! A Biennále rendszerét régóta szapuló, a zsűri és díjak megszüntetését szorgalmazó dán aktivista művész, Thierry Geoffroy/COLONEL egész napos demontrációja végeztével pihenőt tart egy hídon | Fotó: Boros Géza
Szorult helyzetében a Biennále vezetése úgy döntött, hogy bevezetik a közönségdíjat. Olyan már volt, hogy nem osztottak ki díjakat: az 1968-as diákmozgalmak és tüntetések hatására eltörölték a díjakat, mivel azt a kapitalista műtárgypiac részének tartották. A díjazás hagyományát 1986-ban állították vissza, közönségdíj azonban eddig még sosem volt. A látogatók két kategóriában adhatják le a voksukat: a legjobb nemzeti pavilonra és a legjobb művészre a központi, In Minor Keys (Moll-hangnemekben) című kiállítás résztvevői közül. A nyertesek nevét a kiállítás utolsó napján, november 22-én fogják közzé tenni.
A szakmai bírálat helyébe lépő laikus díj bevezetését a művészeti szcéna jelentős része a felelősség elhárításának és a Biennále presztízsének leértékeléseként értelmezte és a lemondott zsűrivel szolidaritást vállalva eddig
80 kiállító művész és 23 nemzeti pavilon - köztük a Magyar Pavilon - visszalépett a közönségdíjért folyó versenyből.
A sajtónapok résztvevői nem szavazhattak, csak a fizető nagyközönség, így kevésbé érvényesülhetnek a szakmai vélemények. Csak az szavazhat, aki mindkét helyszínen, a Giardiniben és az Arsenáléban is járt. (És mi a helyzet a külső helyszíneken lévő nemzeti pavilonokkal? Azok nem számítanak?). A politikai konfliktust kiváltó orosz és az izraeli részvételre is lehet szavazni. Az egész kicsit kezd hasonlítani az Eurovízió Dalversenyre, ahol a nagy országoknak eleve több potenciális szavazója van. Így akár még az az abszurd helyzet is előállhat, hogy némi rászervezéssel mondjuk az oroszok elérik, hogy ők kapják a díjat. Szóval nem igazán tetszik ez nekem.
Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
Osszuk ki a saját különdíjunkat, egy virtuális Arany Oroszlánt!
Amit nem más kap meg, mint az alább látható nemhivatalos résztvevő:
A Lengyel Pavilon előtt költő sirály | Fotó: Boros Géza
Az idei Biennále egyik legemlékezetesebb installációja nem egy többmilliós alkotás, nem egy hangzatos kurátori statement megvalósítása, hanem egy sirálypár, amely a sajtónapokat megelőzően fészket rakott a Lengyel Pavilon elé. A pavilon munkatársai védőkorlátot építettek a sirály köré, amely három tojást rakott a bejárat közelében egy fenyőfa alatt. A kis kerítésre angol és olasz nyelvű táblát tettek ki, hogy senki ne zavarja a költő madarat, amely párjával felváltva ül a tojásokon. Mintha az idei Biennále címadó szlogenje, a Moll-hangnemekben testesült volna meg váratlanul előttünk:
valódi lelassulásra és szemlélődésre késztetve a látogatót.
A természet iránti érzékenység egyébként rezonál a Lengyel Pavilon témájával. Bogna Burska és Daniel Kotowski „Folyékony nyelvek” című audiovizuális installációjában a siket és halló résztvevőkből álló Choir in Motion (Chór w Ruchu) együttes bálnák kommunikációs kódjait és dalait interpretálja felhíva figyelmet a természeti környezet veszélyeztetettségére.
A sirály túlélése Velencében egyszerűen bizonyítja, hogy az emberi élőhely változása mennyire befolyásolja ezt az intelligens, elszánt és alkalmazkodóképes madarat, akit egyébként
nem igazán szeretnek sem a velenceiek, sem a turisták.
A turisták által eldobott ételmaradékok, a nyitott kukák és a szabadtéri éttermek asztalai könnyű élelemforrást biztosítanak a sirályok számára. Gyakran megtámadnak más madarakat és embereket is, hogy szó szerint kilopják az ételt a szájukból. A helyzetet kezelendő a városi önkormányzat kénytelen volt figyelmeztető matricákat kihelyezni utcai kukákra.
Sirályveszélyre figyelmeztető matrica egy kukán a Piazzettán | fotók: Boros Géza
Velence nagy rajongója, Joszif Brodszkij szerint a velencei sirályok rekedt, éles és panaszos rikácsolása kísértetiesen hasonlít a haldokló vagy az ágyból felkelni képtelen, idős velenceiek krákogására és nyöszörgésére.
A kellemetlen madárhang a város elöregedésének és a lassú pusztulásnak a hangkulisszája.
Velence sirályai egyszerre képviselik a pusztulás és a kietlenség költői szépségét, valamint a szabadságot, és a lagúna vad tengeri eredetét.
Sirályfejű mentőöv Mario Pellarin 1949-es turisztikai plakátján és sirályok a Biennále 1936-os poszterén. Ekkortájt még jóval rövidebb ideig, csak nyáron rendezték meg a Biennálét.
És persze ne feledkezzünk meg Velence másik ikonikus madaráról, a galambról, amely a 2017-es Biennála magyar kiállításának emlékezetes főmotívuma volt.
Federica Marangoni muránói üvegből készített csillárja a Murani illumina il Mundo (Murano megvilágítja a világot) köztéri kiállításon a Szent Márk téren 2023-ban | Fotó: Boros Géza
A mi Giardiniban fészket rakó madarunk nem a ragadozót, vagy a vicces ábrázolásait juttattja eszünkbe, hanem természetes egyszerűségében, egy ártatlan teremtményként ragadja meg a figyelmünket. A Biennále látogatói közül elsőre sokan azt gondolhatták, hogy itt egy művész által kitalált, rafináltan egyszerű installációról van szó, aminek "üzenete" van. Ám minden interpretáció hiábavaló.
Ez egy igazi madár.
"Üldögél, megfigyelhető, de semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a fokozott értelmezési buzgalomnak. Az egyetlen meglepő az, hogy ezt kibírja, pont a megnyitó napi hatalmas nyüzsgés kellős közepén, a művészeti világ összes szakmailag túlstimulált és tagadhatatlanul fontos emberével" - állapította meg a Die Zeit munkatársa, Hanno Rauterberg.
Egy pohár víz és 3 tojás
Az Artribune szerzője, Antonino La Vela szerint talán azért olyan figyelemkeltő a Biennálé közönsége számára ez kis fészek "mert szlogenek, kiáltványok és mindenféle művészi szándék nélkül ez a két sirály képes felmutatni valamit abból, amit a politika - sőt gyakran még a kortárs művészet is - elfelejteni látszik: hogy az együttélés nem az uralkodásból, hanem abból a képességből születik, hogy
közösen megvédünk valamit, ami törékeny."
Rauterberg úgy látja, hogy "a Biennálén látható Sirály esetében inkább a pragmatizmussal van dolgunk: ha úgy tetszik, az Arte Povera szószólója, ami mindenképpen üdvözlendő, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi energiát fordítanak egyébként a reprezentáció és a presztízs kérdéseire itt Velencében.
A sirálynak megvan az, amire az egész világ lényegében vágyik:
egy világosan meghatározott terület, egy falak nélküli pavilon, ami csodálatosan átlátható és megközelíthető, és éppen azért vonzza magára a figyelmet, mert szerénysége olyan szépen kiemeli a látványos építmények közül." És tegyük hozzá, már az a kitartás és rendíthetetlen türelem is díjazandó, ahogy ez a madárpár tolerálja a körülte nyűzsgő, szelfiző emberáradatot.
Szóval gratulálunk a két sirálynak és a lengyel kollégáknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a 2026-os Velencei Biennále spontán attrakciója,
a Természet Pavilonja!
Sirályunk nekünk is szokott lenni Velencében. A képen a Magyar Pavilon tetőjén fészkelő sirálymama és csibéje. Cukiság 2018-ból. | Fotó: Boros Géza
A bejegyzés trackback címe: